A gróf úr sommás hasonlata — Egy kutya az olyan, mint a magyarok, nem erős a fogalmi gondolkodásban.
(Esterházy Péter: Esti)
 |
| Egy magyar sztár |
Márai: Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás.
Én: Igen, Sanyi. Ez így igaz – sajnos.
Közbevetés: Vitám Sándorral (Part II.)
Én: Igen, Sanyi. Ez így igaz – sajnos.
A gondolkodásra használható szerv elvesztése aztán azt eredményezte, hogy ez a "magyar"-nak nevezett nép elkezdte sajátos fénytörésben látni mindazt, ami az idők folyamán vele történt. Ezek között az események között kétségtelenül jócskán akadt negatív előjelű, sőt tragikus is. És persze heroikus is – ráadásul ez a két halmaz elég nagy gyakorisággal esett egybe. Ez azonban azzal járt, hogy a heroikus bukás számukra szinte már-már a nép történelmének öncéljává vált, még akkor is, ha józanabb, körültekintőbb politikával a kudarc adott esetben akár elkerülhető lett volna. De miután ezzel a mérlegeléssel épp magát a tragikus-heroikus végkifejletet, az "öncélt" lehetett volna kivédeni, így ez a fajta cselekvés ebben a "gondolkodás"-módban nemcsak értelmét vesztette, hanem éppenséggel kerülendő ténykedéssé is vált. Ugyanakkor a búsongás és a felelősség kérdésének hárítása, az okoknak csakis a kívülállókban való keresése egyre inkább alkalmatlanná tette a kis nép egyes tagjait és a közösség egészét is arra, hogy az egyre újabb és bonyolultabb – és persze a meg nem oldott, helytelenül megválaszolt problémákban gyökerező – kérdésekre megfelelő választ adjanak.
Márai: Miért, akkor, szerinted?
Én: Magyarnak lenni nem minőség, hanem milyenség.
Az öreg balos axiómája
Én: Magyarnak lenni nem minőség, hanem milyenség.
 |
| Morbus hungaricus |
Az agy elvesztése azonban nemcsak a történelmi események végkimenetelének megítélését, hanem azok reális, tágabb összefüggésbe helyezését is megakadályozta (pl. "Európa védelmét" vélték látni ott, ahol elsősorban területvédő háborúról volt szó). Mindazonáltal azonban a tragikus kimenetelű események – jellegükből adódóan – mégis valamiféle magyarázatot igényeltek/igényelnek. Maradt tehát ily módon kiváltó okként a természetfeletti erők szándéka, vagy éppen a külső erők méltatlan viselkedése, de a leggyakrabban a belső ellenség ármánykodása vagy az általa gerjesztett széthúzás. Mindezeknek az érdekes meggyőződéseknek a kis nép nemzeti dala is hangot adott, amelyet a 19. század második fele óta énekeltek ünnepélyes alkalmakkor, és a fentiek miatt tökéletesen alkalmatlan volt arra, hogy alapvető funkcióját, a lelkesítést és a büszkeség felszítását elérje.
A malackodós költő közbevetőleges önjellemzése
"Nincs, ki a magyar géniusznak / Hívebb tolmácsa volna, mint ő, / – Bár meglehet, hogy van nálánál / Nem egy kiválóbb magyar költő.
De ő nevében egyesíti / A fajt, amelyre néz a Kárpát, / Hiszen fajunknak fele Lőwy, / A másik fele pedig Árpád."
(Lőwy Árpád önmagáról)
Kis történet második keresztnevemről
Anyai nagyapám egy alighanem szlovák származású család tizenkettedik gyermekeként látta meg a napvilágot a 20. század legelején. Tizenkettő már elég nagy szám ahhoz, hogy nemcsak a szóba jöhető rokonok nevei, hanem az általában szokásos keresztnevek is "elfogyjanak". Ilyen esetben akkoriban – nem lévén TV és abban szappanoperák – a Biblia kínálkozott végső mentsvárként a névadáskor. Így jutott nagyapám az ószövetségi zengésű Emánuel ("velünk az Úr" jelentésű) "kereszt"-névhez. Bár a magam szempontjából indifferensnek gondolom, de a történet szépsége szempontjából nem teljesen az, hogy a mondott család nem volt zsidó származású (erre két közvetett bizonyíték is kínálkozik majd a későbbiekben). Telt-múlt az idő, nagyapám elvégezte az orvosi egyetemet, megnősült, és kisvártatva megszületett első gyermeke is. Amikor pedig nekiszögezték a kérdést, hogy mi legyen a ded neve, magától értetődő természetességgel válaszolta, hogy azt szeretné, ha elsőszülött fia az ő, az apja nevét viselné, azaz szintén Emánuelnek hívnák. (1/ Mint tudjuk, a zsidóknál még élő családtag nevét nem szokás adni az újszülötteknek.) Az illetékes hivatalnok mosolyogva közölte vele, hogy ez szép szokás, és akkor ő ennek megfelelően be is anyakönyvezi Manóként a gyermeket, hiszen (1938-at írtak) a(z első) zsidótörvény ezt csak ilyen formában teszi lehetővé. (Az illető legalábbis erre hivatkozott.) Ahogy említettem, a televízió csodás vívmánya nem létezvén, nagyapám nagyon kevés ismerettel bírt a kedves csehszlovák rajzfilmekben szereplő manókról (Csehszlovákia szeretete az idő tájt amúgy is kifejezetten ellenjavallt volt), így – elismervén ugyan magában Kogutowicz Manó érdemeit – szolidan elküldte a buzgó hivatalnokot melegebb éghajlatra, és közölte, hogy a gyermek neve János lesz. Telt-múlt az idő tovább, nagyapám végigcsinálta az életében immár második világháborút is: vidéken, mindvégig praktizáló főorvosként (2/), de konok ember lévén, a fenti történetet nem felejtette. Így, amikor első fiúunokája megszületett, lévén akkoriban (1964) szerencsésen kevés zsidótörvény volt forgalomban, az újszülött második keresztnévként az Emánuel nevet kapta.
Privát történelem, Magyarország, 20. század.
 |
| Welcome to Hungary (nem az Országimázs Központ képe!) |
És miközben ez a kis nép – magára csapván a korábbiakban minden ajtót – egyedül ücsörgött hazájában (felgerjedt törpe módján, aki gutaütést kap tőle, hogy egy óriáslány sem akar ágyba bújni vele), egyfolytában azon füstölgött és kiabált, hogy a világ nem tiszteli őt. Amivel persze egyrészt fényes és állandó bizonyítékát adta annak, hogy az általa követelt tiszteletet egyáltalán nem érdemli meg, másrészt hőbörgése okán még inkább magára maradt. Ebben az erősen skizoid helyzetben, amikor a külső világra igazán hatékonyan haragudni alkalma nem volt, a természetfelettire haragudni értelme nem volt, a magát különben is invenciózusnak és találékonynak látni szerető kis nép rátalált az egyetlen (maradék) megoldásra: jobb híján a belső ellenség az, aki mindenről tehet. A belső ellenségnek kétségtelenül megvan az a jó tulajdonsága is, hogy belül van, ezért alkalmas a tagadhatatlanul belül lévő problémák (pl. a széthúzás, teszetoszaság, egoizmus) kiváltójaként vagy legalább katalizátoraként való szerepeltetésre. De miután a magyarnak nevezett kis nép tagjai – a fent vázolt gondolkodás szerint – mások felett állóként szükségszerűen hibátlannak tudták magukat, a belső ellenséget nem találhatták meg saját soraikban. Magától értetődőnek tűnt tehát e célból azokra figyelni, akik kéznél lévőként látványosan mások voltak. Ezek közül a más nyelvet beszélő vagy másképp kinéző csoportok közül kiemelt ellenségi státuszba az a két csoport került, amelyik semmiképpen vagy csak nagyon nehezen volt "idegennek", "külsősnek" nevezhető: az évszázadok óta itt élő, és magát magyarnak tudó cigányság és zsidóság. A kis nép pedig, megnyugodván e tökéletes megoldás nagyszerűségétől, további invencióként immár akkor is bűnösként kezdett tekinteni az ekként megcímkézett csoportokra, amikor éppen nem volt olyan tragikus bűn, amit ezek nyakába varrhatott. Így a cigók és a zsidók végül is eljutottak oda, hogy puszta létezésük is bűnné vált. Márpedig a bűn üldözendő és tövestül kiirtandó.
Az öreg balos axiómája
"Még soha senki nem hivatkozott népre és nemzetre, aki valamit adni akart neked."
(Moldova György)
A bűn megtestesítőinek kiirtásával a 20. század közepe táján persze Európa egy jó része megpróbálkozott. Ám amikor ez a nagyívű kísérlet véget ért, ők idő jártával tényleg őrületként és örök időkre szóló tanulságként kezelték ezt a történelmi zsákutcát. Ezzel szemben a kis nép képviselői, a magyarok, folytatván az előző évszázadok gyakorlatát, óriási frusztrációként élték meg, hogy a mások kiirtására irányuló nemes erőfeszítéseik eredménytelenek maradtak. Természetesen a külvilág és a belső ellenség miatt. De a magyarok nem olyanok, hogy ha valamit egyszer a fejükbe vettek, akkor arról bármikor is egykönnyen lemondjanak. Nemcsak belső ellenségeik kiirtásának vágyát őrizték meg a lelkük legmélyén, nemzeti karakterük lényegévé átnemesítve azt, hanem múltjuk olyan eseményeit vagy rekvizitumait is (pl. uralkodói fejfedőkből próbálták meg levezetni országuk szuverenitását és egész jogrendszerét – ami, lévén nem túl működőképes ötlet, csak további frusztrációkhoz vezetett), melyekhez közös tudásuk szerint az őket jogosan megillető dicsőség és elismerés társult. Méghozzá azért, mivel azt észlelték, hogy az egyetlen lehetséges jövőt számukra épp az a külvilág képviselhetné, amelyik az ő értékítéletük szerint folyamatosan ellenük van. Ily módon, miután sikeresen elzárták magukat a jövőtől, egyetlen megoldásként elindultak visszafelé a múltba. Ennek az időutazásnak során érdekes expanziót hajtottak végre: bekebeleztek és magyarrá nyilvánítottak minden olyasmit, amit vagy megkerülhetetlen fontosnak tartottak, irigyeltek másoktól, vagy csak történelmük kihagyhatatlan részének véltek. Így vált pl. származása révén számukra közvetetten magyarrá vallásuk, a kereszténység központi alakja is. Expanziójuk nem ismert határokat. Átterjedt a képzelet terére, ahol egyedi írásbeliségen nyugvó kultúrát kreáltak maguknak, amelyhez a jövő építése jegyében mindenáron "vissza" akartak térni. És terjeszkedtek (az előbbivel szoros összefüggésben) a tér és az idő feltáratlan és nem is létező dimenzióiba is: származásuk régiségét és egyediségét csillagközi eredetük számtalan "bizonyítékával" igazolták – jobb ügyhöz méltó buzgalommal.
A bűn megtestesítőinek kiirtásával a 20. század közepe táján persze Európa egy jó része megpróbálkozott. Ám amikor ez a nagyívű kísérlet véget ért, ők idő jártával tényleg őrületként és örök időkre szóló tanulságként kezelték ezt a történelmi zsákutcát. Ezzel szemben a kis nép képviselői, a magyarok, folytatván az előző évszázadok gyakorlatát, óriási frusztrációként élték meg, hogy a mások kiirtására irányuló nemes erőfeszítéseik eredménytelenek maradtak. Természetesen a külvilág és a belső ellenség miatt. De a magyarok nem olyanok, hogy ha valamit egyszer a fejükbe vettek, akkor arról bármikor is egykönnyen lemondjanak. Nemcsak belső ellenségeik kiirtásának vágyát őrizték meg a lelkük legmélyén, nemzeti karakterük lényegévé átnemesítve azt, hanem múltjuk olyan eseményeit vagy rekvizitumait is (pl. uralkodói fejfedőkből próbálták meg levezetni országuk szuverenitását és egész jogrendszerét – ami, lévén nem túl működőképes ötlet, csak további frusztrációkhoz vezetett), melyekhez közös tudásuk szerint az őket jogosan megillető dicsőség és elismerés társult. Méghozzá azért, mivel azt észlelték, hogy az egyetlen lehetséges jövőt számukra épp az a külvilág képviselhetné, amelyik az ő értékítéletük szerint folyamatosan ellenük van. Ily módon, miután sikeresen elzárták magukat a jövőtől, egyetlen megoldásként elindultak visszafelé a múltba. Ennek az időutazásnak során érdekes expanziót hajtottak végre: bekebeleztek és magyarrá nyilvánítottak minden olyasmit, amit vagy megkerülhetetlen fontosnak tartottak, irigyeltek másoktól, vagy csak történelmük kihagyhatatlan részének véltek. Így vált pl. származása révén számukra közvetetten magyarrá vallásuk, a kereszténység központi alakja is. Expanziójuk nem ismert határokat. Átterjedt a képzelet terére, ahol egyedi írásbeliségen nyugvó kultúrát kreáltak maguknak, amelyhez a jövő építése jegyében mindenáron "vissza" akartak térni. És terjeszkedtek (az előbbivel szoros összefüggésben) a tér és az idő feltáratlan és nem is létező dimenzióiba is: származásuk régiségét és egyediségét csillagközi eredetük számtalan "bizonyítékával" igazolták – jobb ügyhöz méltó buzgalommal.
Eme erőfeszítéseik közben azonban egyáltalán nem figyeltek fel arra az evidenciára, hogy a (reál)politika, bár kétségtelenül a történelmi realitásokon alapul, nem veszi figyelembe az ún. "történelmi érdemeket", és még annyira sem a múlt hosszát. Ennek megfelelően a származás régisége és egyedisége önmagában nem érdem, jogok és kiváltságok nem származnak belőle.
A kicsinyes düh és a kreált ellenségek elleni elvakultság azonban oly hatalmas volt e kis nép tagjaiban, hogy bőségesen elegendő volt, hogy elfedje e szikár tényeket.
A kicsinyes düh és a kreált ellenségek elleni elvakultság azonban oly hatalmas volt e kis nép tagjaiban, hogy bőségesen elegendő volt, hogy elfedje e szikár tényeket.
Kölcsey Ferenc magyar és Alexander Petrovics szlovák költő némileg eltérő fohászai a magyarokra vonatkozólag — "Isten áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel"
(Kölcsey: Preambulum Himnusz)
"Isten, küldd e helóta népre / Földed legszörnyübb zsarnokát, / Hadd kapjon érdeme dijába' / Kezére bilincset, nyakába / Jármot, hátára kancsukát!"
(Petőfi: Nagykárolyban)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése