A napokban került ismét elém Nádas Péternek az a csodálatos kis írása, a Mese a tűzről és a tudásról, amelyiknél pontosabban — megítélésem szerint — semmi nem ábrázolja a létezett szocializmus kettős, és éppen ezért velejéig romlott beszédmódját. És bár nem ezért bányásztam elő Nádas e kis remekművét, meg kellett állapítsam, hogy a megírása óta eltelt több mint 20 évben nemcsak klasszikussá nemesedett, hanem újra aktuálissá is kezd válni.Vadonatúj, szavazófülke-forradalmi kormányunk bevallottan hosszabb távra kíván berendezkedni a hatalomban. Ez az ambíció önmagában még nem volna baj, hiszen egy pártnak eleve szükséges annyi magabízás, hogy magát lássa a legjobbnak, az adott nemzeti közösség érdekeit leghatékonyabban képviselőnek, problémáit leghatékonyabban megoldani képesnek. A "hosszú távot" azonban nem óhajtják a vakszerencsére, még kevésbé a minőségi kormányzásra, és a választópolgárok elégedettségét jelző voksokra bízni. Látjuk, — kivéve persze azt az esetet, ha nem akarjuk látni — hogy nemcsak a hatalom, hanem a(z köz)élet minden egyes kis pontjának elfoglalása folyik. Az elfoglalt pozíciókba pedig úgy lehet kerülni, ha valaki deklaráltan szereti a mi nagy és bölcs vezérünket. De legalábbis minimum intakt maradt a gonosz rendszerében a legkisebb hatalom kísértése iránt is.
És azt sem nehéz észrevenni, hogy — nyilván a szándékok szerint — hova is vezethet mindez: egyre többen fogják úgy érezni, hogy akármilyen kis nyomorult állásuk, megélhetésük érdekében rózsaszín, vagyis inkább narancssárga szemüveget kell, hogy öltsenek. És természetesen ennek részeként azt kell, hogy visszhangozzák, amit a hatalom birtokosai; és úgy kell, hogy szavazzanak, ahogy "ott fenn" elvárják. Természetesen ezek a változások, ha bekövetkeznek, egyetlen egy szempontból lesznek hasznosak: a kívánt szavazatmaximálás és ezáltal a hatalom birtoklása szempontjából. És úgy tűnik, ez ma és itt olyan fontos szempont, amely felül képes írni a demokrácia veretes múltjából olyan komoly tradíciókat is, mint pl. azt az elképzelést, hogy az igazán jó, és lehető legtöbb polgár érdekét szolgáló, optimális megoldások az egymással versengő több (értsd: egynél több!) ideológia, gondolatrendszer folyamatos versenyéből - kompromisszumkereséséből jönnek létre. (A fidesz álma azonban az oly sokat hangoztatott egyszínű, nem kétharmados, hanem "háromharmados" felhatalmazású kormányzat, amely ezzel szemben egyfajta isteni falhatalmazású királyi vagy élcsapat-jellegű párt-irányítást feltételez.) A demokratikus államműködés fentebb vázlatosan leírt egyik alapelve abból a bölcs felismerésből fakad, hogy az emberek hajlamosak egy-egy adott kérdésről mást és mást gondolni. Civilizáltabb vidékeken ezt még hajlamosak ki is mondani ráadásul. Viszont ha (mondjuk, kényszer hatására) nem is mondják ki, vagy éppenséggel mást mondanak, mint amit gondolnak, attól még gondolkodni változatlanul fognak. Legfeljebb (ismét) bekövetkezik a Nádas által leírt állapot, azaz a gondolatok és a verbális megnyilvánulások kettéválnak, (újra) beköszönt a "tudjuk, hogy nem így van, de azt is tudjuk, hogy neked is és nekem is úgy kell csinálni, mintha így lenne" korszaka — természetesen az erkölcsi válságból való kilábalás és a mélyről jövő nyílt magyar természet jegyében.
És ez mindaddig így is marad, amíg Magyarországot egy forró nyári éjjelen a négy sarkánál fel nem gyújtják. És amíg lesz víz a kutakban.
És azt sem nehéz észrevenni, hogy — nyilván a szándékok szerint — hova is vezethet mindez: egyre többen fogják úgy érezni, hogy akármilyen kis nyomorult állásuk, megélhetésük érdekében rózsaszín, vagyis inkább narancssárga szemüveget kell, hogy öltsenek. És természetesen ennek részeként azt kell, hogy visszhangozzák, amit a hatalom birtokosai; és úgy kell, hogy szavazzanak, ahogy "ott fenn" elvárják. Természetesen ezek a változások, ha bekövetkeznek, egyetlen egy szempontból lesznek hasznosak: a kívánt szavazatmaximálás és ezáltal a hatalom birtoklása szempontjából. És úgy tűnik, ez ma és itt olyan fontos szempont, amely felül képes írni a demokrácia veretes múltjából olyan komoly tradíciókat is, mint pl. azt az elképzelést, hogy az igazán jó, és lehető legtöbb polgár érdekét szolgáló, optimális megoldások az egymással versengő több (értsd: egynél több!) ideológia, gondolatrendszer folyamatos versenyéből - kompromisszumkereséséből jönnek létre. (A fidesz álma azonban az oly sokat hangoztatott egyszínű, nem kétharmados, hanem "háromharmados" felhatalmazású kormányzat, amely ezzel szemben egyfajta isteni falhatalmazású királyi vagy élcsapat-jellegű párt-irányítást feltételez.) A demokratikus államműködés fentebb vázlatosan leírt egyik alapelve abból a bölcs felismerésből fakad, hogy az emberek hajlamosak egy-egy adott kérdésről mást és mást gondolni. Civilizáltabb vidékeken ezt még hajlamosak ki is mondani ráadásul. Viszont ha (mondjuk, kényszer hatására) nem is mondják ki, vagy éppenséggel mást mondanak, mint amit gondolnak, attól még gondolkodni változatlanul fognak. Legfeljebb (ismét) bekövetkezik a Nádas által leírt állapot, azaz a gondolatok és a verbális megnyilvánulások kettéválnak, (újra) beköszönt a "tudjuk, hogy nem így van, de azt is tudjuk, hogy neked is és nekem is úgy kell csinálni, mintha így lenne" korszaka — természetesen az erkölcsi válságból való kilábalás és a mélyről jövő nyílt magyar természet jegyében.
És ez mindaddig így is marad, amíg Magyarországot egy forró nyári éjjelen a négy sarkánál fel nem gyújtják. És amíg lesz víz a kutakban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése