Érdekes, de még inkább tanulságos eszmecserébe bonyolódtam az egyik (na, vajon melyik?:)) magyar közösségi portál egyik olyan fórumán, amely érdekes módon se nem kulturális, se nem politikai tematikájú nem volt, hanem a (kis)gyermekneveléssel foglalkozó. A felvetődött kérdés az volt, hogy vajon mi a követendő eljárás, akkor amikor egy "állami" bölcsőde faliújságjára a karácsony közeledtével - egy alig félreérthető aktuálpolitikai kísérősorocska kíséretében - kikerül egy Wass Albert-vers. Jómagam azt az álláspontot képviseltem, hogy egy állami intézmény értelem- és szükségszerűen világnézetileg semleges kell, hogy legyen, így a fentebbi eljárás nem túl szerencsés egy ilyen esetben. (A töprengés másik fontos pontja az volt, hogy ha ez így megtörténik,akkor mi a teendő. De ez persze a gyakorlati kérdés, mi meg most elvi síkon próbáljuk megközelíteni a dolgot. Bizonyos értelemben az is mellékszál, hogy vajon hogy lehet politizálni bölcsisekkel, hiszen nyilvánvaló, hogy az olvasásban nem túl jártasak lévén, az "üzenet" elsősorban az őket hozó-vivő szülőknek szólt.)
Az igazán jó kérdés azonban az, hogy miért vetődik fel egy bizonyos irodalmár megítélése kapcsán a politika szempontként. Ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor a kérdést úgy kell átformálnunk, hogy "miért elsődleges (vagy akár: kizárólagos) szempont egy alkotó megítélésekor az, hogy milyen politikai nézeteket vall(ott)?". Hiszen számtalan költőt-írót tudunk felsorolni akár a magyar, akár a világirodalomból, akik markáns politikai nézetekkel bírtak, és ennek hangot is adtak. Csakhogy van itt egy kis bökkenő: Petőfit, József Attilát vagy éppen Vörösmartyt a nagyon magas színvonalú irodalmi alkotásban kifejtett politikai nézetei miatt tarjuk számon, (így ebben a sorrendben!) szemben a rengeteg, nagyon vehemensen politizáló, de rendkívül egyenetlen színvonalon alkotó pályatárssal szemben. És itt egyedül és csakis az esztétikai megítélés az, ami számba jöhet. Hiszen furcsa is volna valami olyasmiből kiindulni, hogy valakinek az irodalmi hierarchiában elfoglalt helyét az illető politikai nézetei határozzák meg. Sőt: mégcsak az sem döntő, hogy milyen témákat dolgoz fel valaki. Hiszen könnyű belátni, hogy önmagában csak a téma nem determinálja az irodalmi mű színvonalát. Magyarán és egyszerűbben: nincs olyan téma, amely szükségszerűen azt hozza magával, hogy a róla szóló alkotás magas színvonalú lesz (,hiszen akkor mindenki únásig ezt a témát nyúzná, és csak ilyen témájú alkotásokért osztanának Nobel-díjat). Fordítva már jobban elképzelhető: egész biztos, hogy van olyan téma, amelyről csak rossz mű írható. Az ilyen témákat ezért az okosabb alkotók elkerülik. :) És - nagyobb kitérő után - most érkeztünk el Wass Alberthez. Nem szégyellendő, de aligha vitatható, hogy elismertségét, vagy ha úgy tetszik reneszánszát (szinte) kizárólag annak köszönheti, amiről ír, nem pedig annak, ahogyan. Azt, hogy ez nem esztétikai megítélés (,ami pedig egy művészi életműnél azért mégiscsak khm... elvárható volna) fentebb már láttuk.
Wass Albert azonban bekerült a mai magyar közélet jelenségeinek egy olyan körébe (jobb híján nevezhetjük akár Pantheonnak is), amely az élőlényektől kezdve a tárgyakon át egészen a fogalmakig, jelenségekig terjed, vagy jelen esetben konkrétan az irodalmi életműig. Ide tartozik - a fenti sorrendet követve - Orbán Viktortól az árpádsávos zászlón vagy korábban a kokárdán át sok minden, egészen a Magyar Gárdáig, Trianonig vagy akár a "szociális" népszavazás"-ig. Ezen Pantheon minden objektuma — valamiféle ösztönös vagy nagyon is jól átrágott meggondolás alapján, melynek mélyén az ideológiai fensőbbség párhuzamosan meglévő tudata és görcsös akarása rejtőzik — valamiféle sajátos védőernyő alá kerül. Érinthetetlenné válnak, azaz kikerülnek a rájuk jellemző szempontok alól, már legalábbis a tárgyilagos megítélés felől nézvést.
Azaz a politikus többé nem politikai/politikusi teljesítménye alapján ítéltetik meg, a mozgalom nem valós, nagyon is látszó céljai alapján, hanem valamiféle fordított folyamat zajlik le: az objektivitás kimarad, helyébe az "aha, ez a Pantheonhoz tartozó dolog" érzete lép, és ez szükségszerűen csakis pozitív, sőt überpozitív vélekedést tesz nem is lehetővé, hanem egyszerűen szükségszerűvé.
Még érdekesebb azonban az, ahogy Pantheonhoz tartozó dolgokhoz a "pogányoknak" viszonyulniuk kellene. A Pantheon csak a hívő számára létezik, ezért csak ő bír tudással arról, hogy mi az, ami oda tartozik. De az oda tartozók az ő szemében védettség alatt állnak, tehát a hitét objektív véleményként (méghozzá szükségszerűen pozitív objektív véleményként) interpretálja.
"Mi bajod a kokárdával? Te talán nem vagy magyar?" "Miért ellenzed a Magyar Gárdát, hiszen le van írva az alapító okiratukban, hogy semmi rosszat nem akarnak?" "Miért nem szereted Wass Albertet, olvastál tőle valamit egyáltalán"?
Azaz, kicsit hétköznapibban: a hamis tudat valamit - természetesen olyasmit, amiben saját igazát véli tükröződni - körbenyálaz, megjelöl; majd miután messzemenően szubjektív ítéletének tárgyává tette, számon kéri a külvilágtól, hogy miért nem azonosul ezzel a véleménnyel, mint messzemenőkig objektívvel.
Így és ezért nem lehetett a bevezetésként vázolt eszmecserében szót ejteni arról, hogy valójában mennyire jó vagy nem jó író Wass Albert, és mit jelent, ha politikai mezőbe kerül egy bölcsődében.
És ezért nem esett szó a világnézetileg semleges oktatásról sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése