A nagy kamudalom

A nagy birodalom — RTL Klub 2008. jan. 5.

Nem kis fáradságba került, de megérte.

Jónéhány órai szemgolyókoptatás eredményeként végre elmondhatom: szombat este alighanem láttam minden idők legszarabb amerikai történelmi filmjét. (Bár a Trója, és a karácsonyi kikapcsolódásként lenyomott, Kovac doki [Goran Visnjic] főszerepelte Spartacus erős mezőnyt jelent e tekintetben, és ahogy hallom, a Mennyei királyság is nagyon ott volt.)

Sietnék leszögezni, hogy úgy tűnik, az "amcsi történelmi film" új kategóriává növi ki magát, amely minden saját előzményét (ne sírj, ne sírj, Ben Hur...) megszüntetve meghaladja, és újabb hétmérföldes lépést jelent a tökéletes (= analfabéta) állampolgár kitenyésztése felé.

Abba nagyjából már belenyugodtam, hogy az amerikaiak szerint a múlt mint olyan csak annyiban különbözött a 20-21. századtól, hogy az emberek (valamiféle érthetetlen szeszélytől hajtva) nem úgy öltözködtek, és nem azt ették, ahogy és amit a maiak (ami persze elég baj, mert se egy burkolt Nike, se egy McDonald's reklámot nem lehet benyomni), de különben ugyanabban a társadalomban éltek, és ugyanazok az egyéni és kollektív célok vezérelték őket, mint a manapság élőket. (Itt konkrétan, ha jól értettem Julius Caesar célja "a nép" földhöz juttatása volt [a római farmerok legnagyobb örömére], míg a naptárban őt követő kolléga alighanem az ókori globalizáció jeles szószólója volt, hiszen valamiféle kultúrát akart elvinni a Birodalom legtávolabbi sarkába is, ezáltal felemelendő a barbárokat, és leradírozva az idegengyűlöletet).

Értem én, hogy a fentiek után erősen illuzórikus bármiféle hitelességet is számon kérni az adott "műalkotás"-tól, de azért hadd jegyezzem meg, hogy volt itt minden: Vesta-szüzet szerelmével üldöző cézár-jelölt (ami egyébként a legbiztosabb módja lett volna egy gyors és látványos lincselésnek anno), és őt viszontszerető Vesta-szűz; gladiátorokkal barátkozó Júliuszcézár; fekete (afroamerikai :) ) szenátor; gladiátornak önként jelentkező ismeretlen, és őt habozás nélkül felvevő tulaj (pedig ugyebár ez az ismeretlen akárki is lehetett, akár római szenátor is...) eltűnt, majd a semmiből előkerülő, rosszarcú egyénekből álló, lerongyolódott elitlégió stb. A hitelesség azonban jelen esetben olyannyira arcul lett csapva, hogy a történelmi valósággal szemben (az egyébként tökéletesen kimaradó második triumvirátus, azaz kettejük+Lepidus szövetsége, és a Philippi mellett vívott csata után) az Octavianus-Antonius szembenállás idején épphogy a későbbi Augustus uralta Rómát és a birodalom nyugati felét, míg Antoniusnak a keleti végek jutottak (az egyébként szintén teljesen elsikkadó) Kleopátra legnagyobb örömére. Mindemellett az már igazán csak szőrszálhasogatás, hogy az imént emlegetett elitlégió Bibracte mellett, mely mint tudjuk Burgundiában fekszik , a Mezopotámia-Irán térségében honos pártusoktól szenved vereséget.
Jó, belátom, dőreség egy amcsi történelmi filmen (továbbiakban: ATF) ismeretterjesztést számon kérni. De akkor biztos a kalandos-romantikus (vulgo: kardozós-baszós) történelmi film hagyományait óhajtották volna továbbvinni, gondolhatnánk. Nos, az első elem kétségtelenül megvan (apropó feltűnt már vkinek, hogy nincs ATF heteroszexuális szerelmi szál nélkül? - ezt legmókásabban persze a Trója esetében láthattuk, ahol a Patroklosz-vonalból nagyon szoros nagybácsi-unokaöccs kapcsolat lett, míg Brizéisz hadizsákmányból szerelmessé lényegült át...), de hogy ezt a valamit a szó jobb értelmében lehet-e filmnek nevezni, az erősen kétséges.
Mert az még csak-csak, hogy ebben az ATF-ben nincs semmi fő vezérlő elv, amely a szereplőket (végülis az sem teljesen bizonyos, hogy ki is a főszereplő), a történet egészében mozgatná (talán a család, vagy a szerelem, vagy a nagy államférfivá válás vágya, vagy a puszta túlélés akarása?), de hogy ez az egész dramaturgiailag is agyag- (vagy inkább semmilyen) lábakon áll, az biztos: a"történet" (hihi) "gerincét" (muhahaha) ugyanis egy teljességgel céltalan, mi több töketlen menekülés, vagy méginkább ide-oda csapódás alkotja egy képzeletbeli Itáliában, ahol Észak ott van rögtön Dél mellett, és valahol okvetlenül lennie kell egy csillagkapunak vagy féreglyuknak, mert a döntő csata éjjelén Octavianus a "messzi Észak"-ról - lóra pattanván - elnyargal a Rómában fogva tartott Vesta-szűz(?) barátnőhöz, édeleg vele, majd még hajnalra vissza is ér, hogy megnyerje a döntő csatát jól. Aminek végén azért életben hagyja Antoniust, hadd legyen legalább némi kis esélye szegény Kleopátrának...
Mindenesetre a "film" számomra legszórakoztatóbb momentuma az volt, amikor a nemrég még gladiátorként működő felszabadított rabszolga Caesarral vonván párhuzamot a következő mondattal helyteleníti Octavianus barátkozását a kétes jellemű római arisztrokráciával (vagy tán magával Antoniussal):
"Caesar sosem barátkozott volna nála alacsonyabb rangúval"-- mondja mindezt az a gladiátor, akire Caesar személyes barátjaként tekintett, és ezért bízta rá unokaöccsét-utódját :)))
Persze mindez lehet fordítói lelemény is, mondjuk az"alantas" helyett. Ezt valószínűsíteni látszik az a könnyed fölényesség is, amivel az eredeti "Empire" címet sikerült lefordítani "A nagy birodalom"-ra.
Végezetül egy kis anekdota, amely annyira tanulságos, hogy akár igaz is lehet(ne):
Valamikor még a 20. század harmincas éveinek elején, amikor még az ATF nem létezett, az első Tarzan-filmek egyikének fogatásán nagy bajban volt a stáb: az afrikai dzsungelben játszódó történethez csak indiai elefántokat tudtak szerezni. Miután digitális technika akkoriban még nem létezett, találékony módon úgy segítettek magukon, hogy az agyarasoknak papírból nagyobb pótfüleket ragasztottak. Így nagy megkönnyebbülésükre megúszták a rájuk váró köznevetséget, hiszen - így okoskodtak - azt mindenki tudja, hogy az afrikai elefántok füle jóval nagyobb, mint indiai fajtatársaiké.
Ma már ez a veszély aligha fenyegetne.
Hála az ATFeknek is.