Mesés történetek - 4.: III. Richárd (Színikritika)

Célja az uralkodás, s ő nem tekinti az utat hozzá, csak a célt; ehhez oly vidáman, oly jókedvvel megy, mintha illatos virágokon járna, nem pedig áldozatainak holttestein. Minden összehúzott szemöldöknél, minden szikrázó szemnél, minden fogcsikorgatásnál borzasztóbb e jókedv, e vidámság, e humor; a tenger mosolya ez, mely halkan ringatózva játszik a napsugarakkal, mig rajta összetört hajók romjai tévedeznek."    

(Petőfi Sándor színikritikája a III.Richárdról, a címszereplő jellemzése)

"Alattomos volt és hallgatag, mély képmutató, mozdulataiban alázatos, szívében kevély, külsőleg bizalmas, hol bensőleg gyűlölt, mindig kész megcsókolni azt, kit megölni szándékozott; kíméletlen és kegyetlen, nem mindig rossz akaratból, hanem gyakran becsvágyból, céljának elérése végett; barát és ellenség egyforma volt rá nézve, hol hasznáról volt szó, és nem kímélte életét egy embernek sem, aki útjában állt" 

(Holinshed Cronicle,III.Richárd jellemzése )

[Az English Nation (Angol Nemzet) napilap aláírás nélküli színikritikája  az 1592-es évfolyamból.]

Tegnap este került bemutatásra a Földgömb Színházban* az ifjú és ígéretes drámaszerző, Rázzdárdát Vilmos úr királydrámája, a III. Richárd. Az előadást nézve bebizonyosult, hogy Stratford ifjú szülötte az angol drámaírás egyik legnagyobb ígérete, és rohamléptekkel fejlődik. Új darabja nemzetünk történelmének kevéssé dicső – vagy legyünk őszinték: egyik legszégyenteljesebb – időszakában, a Rózsák háborújának idején játszódik. A darab címszereplője, Richárd király még ebben a csúf időszakból is kitűnik gátlástalan hatalomvágyával: a trón felé vezető útját holttestek szegélyezik, válogatás nélkül eltakarít és lelkiismeret nélküli talpnyalóival eltakaríttat mindenkit, aki közte és az olyannyira vágyott Hatalom közt áll. Ebben a hajszában minden emberi vonást levetkőzik: nem számítanak neki még a legszentebb kapcsolatok sem. Ezt nagyon szépen illusztrálja a darab egyik csúcsjelenete: III. Richárd a köztudomásúlag általa legyilkolt előző király holtteste mellett vall "szerelmet" Lady Annának, az özvegy királynénak, aki ily módon magát az országot jeleníti meg. És az özvegy – holott tudván tudja, hogy férjének gyilkosával áll szemben, végül mégis a kezét nyújtja neki. Richárdnak ezt a gátlástalan törtetését könnyű megmagyarázni: lelki torzulása testének torzulására vezethető vissza. Nagy erejű, míves jambusokban megírt monológja (mellyel ismét remeket alkotott Avon fiatal reménysége) is erről tanúskodik: Richárd számot vet eredendő versenyhátrányával, a rút, sőt torz külsővel és eldönti, hogy nemcsak púpos létére, hanem éppen púpossága ellenére mégiscsak király lesz. Az eredendő torz külső mellé így társul a teljesen tudatosan felvállalt belső, lelki torzulás – ahogy azt a címszereplő nagy erejű monológja is mutatja. A III. Richárd felfogható úgy is, mint annak a története, hogy ez a törekvés hogyan győzi le saját gazdáját — az a tudat, hogy a királyi cím elérésének minden áron meg kell valósulnia egyenesen hozza azt a konklúziót, hogy ennek fejében minden ár meg is engedhető. A tragikus bukás azonban nem abban nyilvánul meg, hogy a célt mégsem sikerül elérnie a trónra törekvőnek. Hiszen ugyan mi állhatna útjába annak, aki válogatás nélkül öl és ölet nemesurat és tisztviselőt, testvért és kiskorú unokaöcsöket? Ember pedig mindig akad, hiszen a fényes jövő elérése fényes ígéreteket is jelent. Igen, az igazi tragédia nem is a trónig vezető útban magában rejlik, bár ahogy említettük, az is elég félelmetes, sőt visszataszító. A ténylegesen nagy probléma a hatalom birtoklásában és annak "hogyan?" kérdésében van. Amikorra az egykori Glosterből III. Richárd válik, elfogy a motiváló erő. A király már nem törekedhet sehová;  az aljas söpredékre, amellyel magát körülvette már nincs szüksége, hiszen minden kétséget kizáróan, egyértelműen ő az ország ura, nincs már kit (és főleg: miért) megölni, kivégezni, kicsinálni. Akire-amire most viszont szüksége volna, azokat épp ő maga számolta fel: eltakarított mindenkit az útból, nincs már tekintély, nincs olyan ember, aki igazi autoritás volna – arctalan, kicserélhető emberek tömege veszi körül. De a véres úton, amely idáig vezetett Richárd kérlelhetetlen következetességgel felszámolta azt is, ami egy birodalmat összetarthatott volna: a tiszteletet, az istenfélelmet és úgy általában minden emberi-erkölcsi meggondolást. Ha került ezek helyébe bármi is, akkor az csak a féktelen önzés és az önérdek keresése lehet — épp a trónra lépett új király, III. Richárd példája nyomán. 
Ezt mutatja meg mindennél ékesebben a királydráma másik csúcspontja és egyben zárójelenete: a vesztett csata után a király a csatatéren állva lóért könyörög, hogy puszta életét mentse. (Hiszen minden, amiért mindent odaadott immár elveszett.) Csakhogy – ahogy láttuk – épp azokat a dolgokat sikerült eltüntetnie a világból, amelyek nyomán ez a felajánlás megtörténhetne: mindenki megtanulta immár a leckét: a saját érdek az első. Richárd megbukott. Rázzdárdát Vilmos csillaga pedig tovább emelkedik.
_________________


Jómagam az egész szerkesztőség nevében beszélve vissza kell utasítsak minden olyan erőltetett és teljesen művi párhuzamot, amely jelenlegi uralkodónk tökéletes és erkölcsös hatalma, valamint a darabban leírt zsarnoki uralom közé egyesek vonni kívánnának. Tisztában vagyunk azzal, hogy Királynőnk mindent látó szemei észlelik ezt, és Őfelsége – akinek hatalom és bölcsesség adatott ítélkezni az irodalom minden alkotása felett – tisztában is van ezzel. De akadhatnak járatlanok, akik nem látnak a dolgok mélyére, őket kötelességünk útba igazítani.

(A főszerkesztő megjegyzése a cikkhez)

*Igen, tudom a Globe csak a századforduló tájékán épült fel, de így szebb volt....