Valóság nagybátyánk elrepül

Ez a  mostani helikopteres túra az Orbán-rezsim természetének tökéletes szimbóluma: minden megvan benne, amit a Hatalom magáról gondol, és minden, amit magáról gondoltatni szeretne. 

Ha valami történik, a Nagy Vezér ott terem, és lerak két homokzsákot, fiatalokat ment meg a hóviharból, elmúlasztja az ónos esőt, vagy éppen szemmel veri az ukrán-magyar határról a Kijevben kibontakozó fegyveres konfliktust. A népét óvó, érte önfeláldozóan cselekvő vezető képe ez. Ugyanakkor persze más részről szó sincs önfeláldozásról, hiszen egy ennyire karizmatikus népvezér mindezeket a cselekvéseket a kisujjából is kirázza; sőt, szinte még csodálkozunk is rajta, hogy miért volt szüksége helikopterre a repüléshez.
Igazából ezek a cselekvések azonban két szempontból is problémásak. Egyrészt elvesztették azt a hagyományos értelmezési keretüket, hogy nagy baj esetén mindenki — politikai rangtól függetlenül — vállvetve dolgozik a vész megakadályozásáért, ennek helyébe az egyszemélyi csodatétel lépett. (A csoda pedig kötelező erővel mindig be is következik, ami persze hosszú távon katasztrofális következményekkel is járhat, hiszen ha van csoda, minek homokzsákot pakolni??)
A másik gond azonban még súlyosabb. Mindazt, amiről itt szó esik, a pszichológia "pótcselekvés" néven ismeri. Ki lehet állni a gátra szemlélődni, autózni egyet a hóviharban, vagy ellátogatni a katasztrófavédelem központjába (persze lehetőleg már a krízis csúcspontja után),  a dolgok előbb-utóbb megoldódnak maguktól, függetlenül attól, hogy ezeknek a cselekvéseknek az ég adta világon semmiféle hatásuk nincs rájuk. De mi a helyzet az emberek által teremtett, vagy éppen átalakított viszonyokkal? Elég könnyű belátni, hogy ezek pusztán a karizmatikus vezető megjelenésével nem kezelhetők, nem fordíthatók nekünk kedvező irányba, legalábbis ténylegesen semmiképp sem. Jogosan lehet élni a gyanúperrel, hogy itt a jól bevált rutin valami helyett kerül színpadra. Egész pontosan annak elleplezésére, hogy nem teszünk semmit. Semmit pedig azért kell tenni, mert valamit nem lehet. Ahhoz ugyanis pontosan azok a dolgok kellenének, amiket kormányunk oly nagy előszeretettel hirdet magáról melldöngetve: erkölcsi alapok, bölcs és előre látó helyzetértékelés, országunk hosszabb távú érdekeit figyelembe vevő, kurázsit sem nélkülöző kiállás.
Mindezeket azonban már sikerült régesrégen eladni (ha megvoltak egyáltalán). A cselekvés látszata jelen pillanatban és ilyen közönség előtt arra kétségkívül elegendő, hogy a bátorság látszatát fenntartsa.
De a tényleges megoldásokat nem hogy nem hozza el, hanem azoktól egyre inkább csak eltávolít minket.

A mutogatás egy évszázada (képgaléria)

Hova köpjek?

Edinburgh történelmi óvárosának közepén húzódik az ún. Royal Mile. Ennek a mérföld hosszan egybekapcsolódó utcasornak a közepe táján, a katedrális előtti téren található a Heart of Midlothian. Hírnevéhez képest egy végül is puritán egyszerűségű dologról van szó: a macskaköves burkolatba néhány más méretű és elforgatott állású elem került beépítésre, amelyek így egy szívet és annak közepén egy kört (vagy koszorút) formáznak. A téren elhelyezkedő alakzathoz számos legenda, szokás és hiedelem kapcsolódik. Ezek közül valószínűleg a legérdekesebb az, hogy a téren áthaladó helybeliek egy jelentős százaléka szép hegyeset köp a kör közepébe. Eme hagyománynak is több magyarázata létezik, többek között az a helyiektől megismerhető verzió is, amelyik szerint a szív egy valamikori várbörtön egyik tornyának a helyét (is) jelzi. Ez volt az a hely, ahol a megszálló angolok fogva tartották az ellenük lázadó legkiválóbb skót hazafiakat, akiknek nem egyszer a kivégzés előtti utolsó lakhelyükké is vált ez a börtön. Igaz skót hazafi tehát az egykori börtönnek, a szenvedés helyszínének meg(gy)alázásával fejezi ki megvetését az angol uralom ellen, és azokkal szemben, akik országa szabadsághőseit bebörtönözték, kivégezték.
Budapest történelmi belvárosának közepén van egy tér, amelyiken valaha egy börtönépület állt.  Ez volt az a hely, ahol a megszálló osztrákok fogva tartották az ellenük lázadó legkiválóbb hazafiakat, akiknek nem egyszer a kivégzés előtti utolsó lakhelyükké is vált ez a börtön. A lebontott börtön helyén lévő Szabadság térre a jelenlegi magyar kormány olyan emlékművet állíttat, amelyik szándéka szerint a megszállás és az  az által elveszett függetlenség szomorú mementója volna, egyben emlék az áldozatoknak. Nem elemezném most a tervezett (mű)alkotás szimbolikáját, (megtették ezt alaposan mások) pusztán arról töprengenék, a skót példa nyomán hogyan is volna illendő viszonyulni egy ilyen emlékműhöz. Először is: mit gondoljunk arról az országvezetésről, amelyik az olyannyira fetisizált szuverenitást egyetlen puskalövés, mindenféle ellenállás nélkül képes volt feladni? És persze hogy fejezzük ki megvetésünket a szuverenitásunkat sárba tipró, megalázó és elrabló idegen hódítók iránt?? Aligha van ennek méltóbb, és kifejezőbb módja annál, mint amit a skótok honosítottak meg.
Van azonban egy apró probléma: míg a közismerten takarékos skótok a maguk mementóját az utcakövekbe komponálták bele, ezáltal ergonómiailag messzemenően kedvezvén az emésztőnedv célba juttatásának, addig a magasan szárnyaló magyar szellem ismét túl kiemelkedőt alkotott (méltán téve ki magát a többi náció irigységének), de ezzel egyben méltánytalan előnyhöz juttatván a távolba/magasba köpés avatott művészeit. De ne búslakodjunk, mert az semmire sem vezet! legyünk képesek mindenben meglátni a jót (és illő honoráriumért meg is írni)! Mert képzeljük csak el azt a kedves jelenetet, ahogy vezető politikusaink az új köztéri szobrot avatandó személyes példával járnak elöl a skót szokás meghonosításában, és megcélozzák a hazánk angyali ártatlanságát szimbolizáló Gábriel felett vészjóslóan keringő sasmadarat!
Nagy nap lesz 2014. március 19-e: végre egyszer láthatunk olyan magyar politikust, aki a tömegek kívánságának engedve felköp és ennek alá is áll!
Ugye, hogy mindenkinek jobb kedve lett kicsit!?!

Képzelt riport egy extrémista kisebbség fesztiváljáról

( A Pride ürügyén)

Mint mindig ilyenkor a rekkenően meleg nyárban, itt vannak újra. Tudom, már léteztek '90 előtt is, de valahogy jobban meghúzták magukat. Vagy legalábbis az Állam nem asszisztált ezekhez a vonulgatásaikhoz. Most meg nem hogy a rendőrség biztosítja a helyszínt, de még politikusok is fel-feltűnnek ezeken a rendezvényeken.

Amelyek — legyünk őszinték! — gyomorforgatók. Férfiak csipkében, alsószoknyában, lila, piros és élénkzöld hacukákban; nők olyan öltözetben, amelyik inkább jelmezbálba volna való. És a vonulók nem átallanak  olyan szervet mutogatni, amelynek egyáltalán nem nyilvánosság előtt volna a helye. A menetet valami hátborzongatóan  disszonáns zene kíséri, és az a füst, ami a tömeg körül gomolyog, minimum, hogy gyanakvásra ad okot.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy mindez hazánk szép fővárosának a szívében zajlik, hosszú órákra megbénítva a forgalmat, megzavarva azok nyugalmát, akik csak egy könnyed hétvégi sétára vágynának a Belvárosban.

Még szerencse, hogy egy évben csak egyszer van Szent István-napi körmenet!

Szelekció, kontra, rekontra

Narancs, vörös

Valamikor réges-régen (amikor az évszámok még 19-cel kezdődtek, és az azután következő szám sem volt nagyobb nyolcasnál) egy messzi-messzi galaxisban (valahol Közép-Kelet-Európában) élt-éldegélt egy kedves népszokás: a komcsigyűlölet és az ehhez kapcsolódó komcsizás szokása. Ennek a szép és elterjedt hagyománynak komoly gyökerei voltak a szó minden értelmében. Elsősorban az, hogy az a párt, amelyik névelegesen ezen az ideológiai alapon (az ún. kommunizmusén) állt, nem egy párt volt a sok közül, hanem az egyetlen létező. És mint ilyen elvárta, hogy a társadalmi hierarchia csúcsán lévők (az élet bármely területén tevékenykedjenek is) az ő tagjai közé tartozzanak. És ez az elvárás egyben kimondatlan, de köztudott feltételként is funkcionált.
Mindazok, akik  saját szakterületükön (tudományban, művészetben, vagy akár csak a gazdasági élet bármely részén) kimagaslót voltak képesek nyújtani,dönthettek úgy is, hogy elfogadják ezt az közmegegyezést, és ezzel segítik elő saját előrehaladásukat. Vagy választhatták azt is, hogy megbíznak saját képességeikben, szorgalmukban, és csak ezek révén válnak egyre elismertebbé.
Azok számára azonban, akik tökéletesen tehetségtelenek vagy akár csak középszerűek voltak, a "beérkezés" egyetlen lehetősége volt a komcsikhoz való csatlakozás, és ennek minél látványosabb deklarálása-demonstrálása. Így aztán nagyon hamar előállt az a helyzet, hogy a komcsik pártja afféle gyűjtőhelyévé vált az ilyen habitusúaknak. Míg a karriert kevésbé preferálók számára épp ez tette tökéletesen ellenszenves és megvetendő csapattá a komcsikat. Erre aztán még ráerősített az is, hogy ennek  az ellenszenvnek nyíltan, széles plénum előtt nem lehetett hangot adni, azt csak suttogva, fű alatt lehetett kinyilatkoztatni. Azokban a réges-régi (szép?) időkben azonban az az illúzió is közkeletű volt, hogy mindez valami komcsispecifikus sajátosság; és ha eltűnnek a komcsik, ez az egész, furcsa szituáció velük együtt vész el majd a múlt ködébe.
Talán örökké megmaradhatott volna ez a kedvesen naiv elképzelés, ha a történelem régi jó szokásához híven nem állt volna neki önmagát ismételni. De ezt tette: újra előállt egy olyan "politikai" alakulat, amelyhez tartozni nemcsak előnyt, hanem a régi szép terminológiával "életbiztosítás"-t jelentett. És persze tegyük hozzá, hogy "a mindenki, akinek az egzisztenciális előrejutás fontos bármi áron, ide jöjjön" fílingre még felülről is rendesen rádolgoztak. Érdemes azt is észrevenni, hogy az ilyesfajta szervezetek egy idő után elkezdenek gravitációs centrumként viselkedni: minél inkább az látszik, hogy az ember "oda" tartozva lehet korlátlanul felháborítóan ostoba, mindig meg fogja úszni, annál inkább arrafelé gravitálnak a korlátlanul ostobák. Két nagyon ostoba, végletesen beszűkült ember közül azonban semmilyen más módon nem kínálkozik választási, szelekciós lehetőség, csak a lojalitás mércéje alapján. Kell-e külön mondani, hogy ez a típus a "lojalitás"-t magát sem belső kényszerként-késztetésként éli meg, hanem kívülről érkező, előregyártott mintaként. A folyamat pedig egyre inkább erősíti magát, hiszen minél több idióta gyűlik össze egy adott politikai centrumban, annál inkább idiótának kell ahhoz lenni, hogy az ember ezt ne vegye észre, vagy ha észre is veszi, legalább ne tegye szóvá. (Ezen kevesek járnak egyébként a legrosszabbul, mert látják, hogy hova züllenek le, de az omerta, a hallgatás törvénye miatt egy idő után nem marad más választásuk, mint a mimikri, a hasonulás.) A rendszer pedig, amelyik identitása sarokköveként definiálta a kritikától mindenáron való tartózkodást, most kétségbeesetten kénytelen kapkodni még nagyobb barmok után, akik még ezt sem teszik szóvá. A legnagyobb barmok egy helyre való gyűjtése viszont szinte kiprovokálja ennek a csodafegyvernek a használatát: a még nagyobb, az előzőekre is rátromfoló baromságok elkövetését. Stb. Stb. Stb. A történelem tragikus fordulatának az olyan szituációk kedveznek a leginkább, amikor a fentebb vázolt helyzet a hatalom széles körű birtoklásával párosul. Így gyűlik egy helyre az, aki szerint a negatív növekedés is növekedés (mert úgy hívják), aki szerint a háromnál több gyereket szülő nőt nem üti meg a férje (és ezt hívják "szeretet"-nek), aki szerint ma és itt meg lehet élni havi 47 ezer forintból... stb. (és a fentiek értelmében végülis tökéletesen mindegy, hogy ez most mimikri-e, vagy tényleg komolyan gondolják).  Könnyű és szép volna tehát azt mondani, hogy a szellemileg alulteljesítő, hozzá-nem-értők egy helyre gyűjtése komcsi sajátosság, de nem csak az — sajnos.
Itt állunk hát, és törhetjük a fejünket, hogy ha a komcsik hatalomból való eltávolítása nem oldotta meg ezt a kérdést, akkor vajon mi fogja. És ha nagyon ráérünk töprengeni, még azt is megkérdezhetjük, hogy a manapság oly divatos komcsizás-komcsigyűlölet oka vajon nem abból a fajta irigységből fakad-e, hogy "lám nekik milyen sokáig sikerült".

Olvasnivalók a jelenségről:
— Aki már előre megmondta: Esterházy remek publicisztikája (csak a kötethez volt link, "A falra hányt borsó sorozatból (2.)" cím alatt olvasható az írás)
— Tóta W. felismerése
— Para-Kovács merengése

A magyar nép esete a töltőtollal, a kis bajuszkával és a hamiskás félmosollyal

Teljes fegyverzet

A Nemzet Golyós Tollának dicstelen leszereplése után némileg váratlan fordulattal a Kárpát-medencében ismét sorskérdéssé lépett elő egy írószerszám használatának vagy nem-használatának dilemmája, mintha e sokat szenvedett, vérrel áztatott kicsiny, csonka haza legalábbis egy kollektív ÁPISZ-reklám volna.

Azzal, hogy egy egész ország azt figyeli lélegzet-visszafojtva, hogy egy közjogi méltóság ráírja-e a nevét egy darab papírra, két probléma is van.

Az első, hogy a Nemzet Egységét Megtestesítő Köztársasági Elnöknek (továbbiakban: NEMKE) többek szerint nincs is más választása, mint aláírni, csak a kisebbik gond. (És persze az is érdekes, hogy egyáltalán érdemes/értelmes volna-e nem-aláírni.)

A második gond viszont sokkal súlyosabb. Persze-persze, tudom én, hogy a demokrácia barátainak kötelessége minden létező alkotmányos eszközt kihasználni — már persze akkor, ha ezek létező alkotmányos eszközök. De azért az ember nem tudja kis szomorkás fejcsóválással nem észrevenni, hogy ez az egész "majd a NEMKE jól nem írja alá, ha nagyon kiabálunk neki, hogy meghallja" mozgalom, alig-alig különbözik a középkori parasztlázadók, vagy az elégedetlenkedő orosz muzsikok mentalitásától. Előbbiek az isteni felhatalmazással rendelkező királyt, utóbbiak a Cár Atyuskát szándékoztak megkeresni panaszaikkal, attól a meggyőződéstől vezettetve, hogy nem létezik hogy legfőbb uruk szándékosan rosszat akarjon nekik. Továbbá ugyanígy hittek abban is, hogy az uralkodó majd egy csapásra meg is oldja minden problémájukat, nem lesz több kín és keserv.
Ezeknek a megragadóan naiv embereknek (mármint a múltbelieknek) a javára legalább annyi mentséget felhozhatunk, hogy a "polgári" engedetlenség bármely formája istentelen cselekedetnek számított, és mint ilyennek meglehetősen kevéssé volt kimunkálva a jogi-ideológiai háttere. Közben azonban volt egy Felvilágosodásnak nevezett izé, és ha annak eredményei nem is szükségszerűen jutottak el mindenkihez (pl. azokhoz, akik szándékosan elzárkóztak tőlük) a népszuverenitásról meg az ember természetes alapjogairól, az azért eddigre már mindenkinek le kellett volna, hogy essen, hogy egy állam első embere (a NEMKE) nem az isteni felhatalmazás alapján lebeg az egész hóbelevanc fölött, hanem ő is a struktúra része, emberi kreálmány, és mint ilyen egész pontosan visszatükrözi az őt kitermelő közeg minőségét. Ennek ellenére abban reménykedni tehát, hogy majd a NEMKE képviseli helyettünk az alkotmányos alapelveket, a népfelséget, se nem korszerű, se nem elegáns dolog.
Mondhatni: olyan félázsiai.

Lábjegyzetek MGy-hez

Na jó, azt értem, hogy itt van egy ember, aki minden pénzügyi feladatot pont ugyanazon a szinten képes ellátni. De két kérdésem azért volna:

1/ Mi lesz most szegény sorsára hagyott magyar gazdasággal, hogy páratlan sikereinek atyja, a tündérkirályfi nem áll tovább a gyorsnaszád kormányrúdja (vagy mije is van annak?) mellett?

2/ Mi történik márciustól, ha a Miniszterelnök Úr nagydolgával végezvén meg szeretné törölni.... hátsóját?

Jobb kéz nélkül mégiscsak nehéz lesz.