Mi a különbség? — Szolgálók és hősök

Kezdésként előrebocsátom, hogy nem vagyok járatos a fegyveres testületek szolgálati szabályzataiban, valamint a rájuk vonatkozó törvényi szabályozásokban sem. Épp ezért feltételes módban fogalmazok, hozzátéve persze, hogy mindez egy ideális államban, ahol garantált pl. a törvények előtti egyenlőség alapvetés kellene legyen.

Először is úgy gondolom, hogy nem volna egészséges, ha a fegyveres testületek más-más ágaira (jelen esetben a rendőrségre és a katonaságra) más-más előírások vonatkoznának, legyen az akár oly szomorú esetre vonatkozó regula is, mint a szolgálat teljesítése közben bekövetkező haláleset, és az ebből adódó, a testület egészének az elhunythoz való viszonyát kifejező jelképes címek adományozása.
Természetesen az Alsóörsön meglőtt rendőr és az afganisztáni támadásban elhunyt katonanő esetéről beszélek. A személyes tragédián túl az a kérdés, hogy az az állam, amelynek szolgálatában a fegyveres testületek tagjai akár életüket is feláldozhatják, hogy viszonyul hozzájuk, mit gondol róluk, tesz-e köztük különbséget. És itt kezdődnek a problémák. Nagyon nehéz megmagyarázni, hogy az a rendőr, aki éppen igazoltat, mennyivel kevésbé teljesít éppen szolgálatot, mint a hazatérésére utazó katonanő. Az az itt-ott hallható-olvasható indoklás, hogy a rendőr nem biztosította ki fegyverét, tehát kvázi "nem bocsátkozott akcióba" nemcsak azért nem állja meg a helyét, mert hátulról jövő támadás esetén ez nem is lehet komolyan vehető követelmény; hanem azért sem, mert valószínűleg a rajtaütésszerű támadásnak áldozatul eső magyar katonanő sem tette meg ezt.
Valahogyan, valamiért az afganisztáni áldozat mégis "hősi halott" lett, míg a rendőr a "szolgálat halottja". (Még egyszer: nem a címek prioritásáról van szó, hanem arról: mi motiválhatta a különbségtételt.) Akárhogyan forgatjuk a dolgot, oda fogunk eljutni, hogy az afganisztáni hősi halott szexuális orientációjában megfelelt annak a "követelménynek", amelyet a nemzeti ügyek kormányának ideológiája képvisel. Ugyanez bezzeg nem mondható el a rendőrről! Róla nemcsak hogy a bulvársajtó derítette ki villámgyorsan homoszexuális mivoltát, hanem a rendőrség soha semmilyen szinten nem vette magának a fáradságot, hogy cáfolja a vélekedést, miszerint a nem "szalonképes" szexuális irányultság járult hozzá a "lefokozáshoz".
Vagyis ha másképpen fogalmazunk: a halott és halott közötti különbségtételhez. Ami azért annak idején, az Antigoné írásakor már Szophoklész szemét is csípte kissé.

Keresd a hibát! — Tell Vilmos

(Hommage á Örkény István)

"Gessler Viktor az ország helytartója, nagyon kegyetlen ember volt, és sok szigorú törvénnyel próbálta uralma alá hajtani a svájciakat magyarokat. Gessler Viktor tudta, hogy gyűlölik, ezért kigondolt egy ördögi tervet. Megparancsolta a szolgáinak, hogy kerítsenek egy magas póznát, tűzzék fel arra az ő kalapját Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatát, és minden arra járó ember tisztelettel köszöntse azt. Aki elmulasztaná a tiszteletadást, börtönbe kerül."

(Forrás)

Fortélyos félelem felé

A napokban került ismét elém Nádas Péternek az a csodálatos kis írása, a Mese a tűzről és a tudásról, amelyiknél pontosabban — megítélésem szerint — semmi nem ábrázolja a létezett szocializmus kettős, és éppen ezért velejéig romlott beszédmódját. És bár nem ezért bányásztam elő Nádas e kis remekművét, meg kellett állapítsam, hogy a megírása óta eltelt több mint 20 évben nemcsak klasszikussá nemesedett, hanem újra aktuálissá is kezd válni.

Vadonatúj, szavazófülke-forradalmi kormányunk bevallottan hosszabb távra kíván berendezkedni a hatalomban. Ez az ambíció önmagában még nem volna baj, hiszen egy pártnak eleve szükséges annyi magabízás, hogy magát lássa a legjobbnak, az adott nemzeti közösség érdekeit leghatékonyabban képviselőnek, problémáit leghatékonyabban megoldani képesnek. A "hosszú távot" azonban nem óhajtják a vakszerencsére, még kevésbé a minőségi kormányzásra, és a választópolgárok elégedettségét jelző voksokra bízni. Látjuk, — kivéve persze azt az esetet, ha nem akarjuk látni — hogy nemcsak a hatalom, hanem a(z köz)élet minden egyes kis pontjának elfoglalása folyik. Az elfoglalt pozíciókba pedig úgy lehet kerülni, ha valaki deklaráltan szereti a mi nagy és bölcs vezérünket. De legalábbis minimum intakt maradt a gonosz rendszerében a legkisebb hatalom kísértése iránt is.
És azt sem nehéz észrevenni, hogy — nyilván a szándékok szerint — hova is vezethet mindez: egyre többen fogják úgy érezni, hogy akármilyen kis nyomorult állásuk, megélhetésük érdekében rózsaszín, vagyis inkább narancssárga szemüveget kell, hogy öltsenek. És természetesen ennek részeként azt kell, hogy visszhangozzák, amit a hatalom birtokosai; és úgy kell, hogy szavazzanak, ahogy "ott fenn" elvárják. Természetesen ezek a változások, ha bekövetkeznek, egyetlen egy szempontból lesznek hasznosak: a kívánt szavazatmaximálás és ezáltal a hatalom birtoklása szempontjából. És úgy tűnik, ez ma és itt olyan fontos szempont, amely felül képes írni a demokrácia veretes múltjából olyan komoly tradíciókat is, mint pl. azt az elképzelést, hogy az igazán jó, és lehető legtöbb polgár érdekét szolgáló, optimális megoldások az egymással versengő több (értsd: egynél több!) ideológia, gondolatrendszer folyamatos versenyéből - kompromisszumkereséséből jönnek létre. (A fidesz álma azonban az oly sokat hangoztatott egyszínű, nem kétharmados, hanem "háromharmados" felhatalmazású kormányzat, amely ezzel szemben egyfajta isteni falhatalmazású királyi vagy élcsapat-jellegű párt-irányítást feltételez.) A demokratikus államműködés fentebb vázlatosan leírt egyik alapelve abból a bölcs felismerésből fakad, hogy az emberek hajlamosak egy-egy adott kérdésről mást és mást gondolni. Civilizáltabb vidékeken ezt még hajlamosak ki is mondani ráadásul. Viszont ha (mondjuk, kényszer hatására) nem is mondják ki, vagy éppenséggel mást mondanak, mint amit gondolnak, attól még gondolkodni változatlanul fognak. Legfeljebb (ismét) bekövetkezik a Nádas által leírt állapot, azaz a gondolatok és a verbális megnyilvánulások kettéválnak, (újra) beköszönt a "tudjuk, hogy nem így van, de azt is tudjuk, hogy neked is és nekem is úgy kell csinálni, mintha így lenne" korszaka — természetesen az erkölcsi válságból való kilábalás és a mélyről jövő nyílt magyar természet jegyében.
És ez mindaddig így is marad, amíg Magyarországot egy forró nyári éjjelen a négy sarkánál fel nem gyújtják. És amíg lesz víz a kutakban.

Elhúzódó szüzesség

— Kincs-e még manapság a női szüzesség?

— És ha igen, akkor miért a férfiaknak az, hogy kifizessenek érte 30/50 millió forintot?
— És ha nem az, akkor miért éri meg mégis a férfiaknak (vagy akárkinek), hogy fizessen(ek) érte 30/50 millió forintot?
— Ha pedig sor kerül tranzakcióra, hogyan ellenőrzi a vásárló, hogy megkapta-e a 30/50 millió forintjáért, amit vásárolt?
— Valóban létezik-e még ma olyan 18 éves lány, aki együtt érintetlen és eszébe jut a fentiekben taglalt tranzakció?
Nos a fentebb felsorolt kérdések azok, amelyek — minden ellenkező értelmű híreszteléssel szemben — nem érdekesek abban az óriási lufivá felfújt ügyben, amelyik ráadásul még csak nem is egyedi és nem is első a magyar média történetében.

Ami egyedül érdekes ebben a sztoriban, az a média kettős reagálása: egyrészt az, ahogy azt tételezik, hogy egy (valójában már rég meg nem lévő) egységes erkölcsi világrend létezik; másrészt viszont ahogy ennek (és bármely másik tetszőleges) normarendszernek a keretin kívül helyezik saját magukat, és mindenekelőtt azt a tevékenységet, amelyet ők maguk az egyes "szenzációs" ügyekben kifejtenek. Érthetőbben és egyszerűbben: a magyar média túlnyomó része jelenleg abban a helyzetben leledzik, hogy önmagát tényfeltáró újságírást művelő sajtóként próbálja eladni. (Hogy ezt ők maguk elhiszik-e, az nagy kérdés, de mind a pozitív, mind a negatív válasz csak elkeseredésre adhat okot: előbbi esetben a butaság, utóbbiban a képmutatás tobzódása okán.) Ugyanakkor viszont teljes mértékben természetes-szükséges velejáróként (vagy legalábbis teljesen ártalmatlan jelenségként) kezelik mindazt a pöffeszkedő, szenzáció- és rémhírkreáló attitűdöt, amely ezzel párhuzamosan és ezzel szoros összefüggésben jellemzi őket. (Ezt láthatjuk akár a híradóműsorok tendenciózus "katasztrófa-döbbenet-elképesztő" tengelyre felfűzött anyagain, akár a bulvár gátlástalan módon való értelmezésen is [pl. a Stohl-ügy tálalása: amikor ugyanaz a média, amely hipersztárt csinált Buciból, — elhitetve ezáltal, hogy neki mindent szabad — az első adandó alkalommal gátlástalan turkálásba-vájkálásba kezdett a "színész" magánéletében].) Ez persze látszatra belső ügy, hiszen elsősorban mindig egy-egy személy, szervezet dolga, hogy mennyire hajlandó önmagát komolyan venni de ez az önkép lesz az alapja annak, hogy "külvilág" mit fog gondolni róla/róluk. És a sajtó esetében — különösen ma és itt — ez egyáltalán nem mindegy.
Appendix: mielőtt bárki azt gondolná, hogy a fentiek a "multi-kozmopolita (stb.)" sajtó ellen szólnak, sietek leszögezni, hogy nem így van: a helyzet általában ilyen a Kárpát-medencében, politikai irányultságtól függetlenül. Bizony, a nemzeti és erkölcsi alapokon álló sajtó sem jobb: ugyanúgy megtalálják a vélt világrengető szenzációt pl. abban a tényben, hogy egy nagyjelentőségű zenekar koncertjére nem lehet belépőt kapni egy bizonyos jegyirodában. Amivel lejjebb (sokkal lejjebb!!) vannak, az az, hogy nem állnak meg itt: elkötelezett közönségüket a szent eszmék nevében gyűlöletre és tevékeny gyűlölködésre ösztönzik-uszítják.
Így teljes a kép.

Ha jön a villamos...

Tegyük fel - természetesen nem mint kívánatos eseményt, hanem csak mint eshetőséget, legyen az bármennyire csekély is –, hogy egy szép reggelen Orbán Viktor a Parlament épületéből a napos időt kihasználva gyalog szándékszik megtenni a pár perces sétát a Képviselői Irodaházba. Annyira elmerül azonban az ország megmentésének különféle módozatain való gondolkodásban, hogy elfeledkezik róla, hogy az egyenes utat már nem zárják le kordonok, ezért reflexből nagy vargabetűt tesz, átkelve a villamossíneken. Az éppen arra zakatoló 2-es villamos vezetője viszont éppen azirányú gondolataiban merül el, hogy a Nemzeti Együttműködés keretei közt vajon milyen újabb javaslattal segítse a Nemzeti Ügyek Kormányát, így aztán megtörténik a jóvátehetetlen tragédia: a villamos halálra gázolja a figyelmetlen kormányfőt.

A természetesen bekövetkező nemzeti gyászon túl próbáljuk meg megvizsgálni a tragikus esemény hosszabb távú kihatásait is! És itt most nem arra gondolok, hogy vajon mi történik a megüresedő miniszterelnöki bársonyszékkel, ki fogja betölteni a nagy jelentőségű pozíciót: Magyarországon hatalmi poszt nem maradhat üresen. Mindig lesz aki, úgy érzi, hogy ő a legalkalmasabb az adott hely betöltésére; vagy legalábbis úgy, hogy az egy megfelelő státuszszimbólum lesz az ő számára. (Bár a Gyurcsány lemondása utáni miniszterelnök-keresősdi arra mutat, hogy még ezt a törvényszerűséget is majdnem sikerült megcáfolni.)
Szóval próbáljunk meg felvetni egy olyan szempontot, amely vadiúj kormánypártunknak a választások óta eltelt időben minden jel szerint még nem jutott eszébe: "mi lesz az országgal?" Hogy mi teszi olyannyira indokolttá e kérdést (hiszen pl. a keresztények is elég jól elvoltak a saját, evilági létből eltávozott messiásukkal)? Nos a probléma nem abban rejlik, hogy Orbán Viktor spirituális lényként való létezése pillanatnyilag nem bizonyított (bár az első bekezdésben taglalt események bekövetkezése kétségtelenül jó próbája volna a dolognak), hanem sokkal inkább ott van a gond, hogy ami ránk marad, azzal vajon mit tudhatunk kezdeni...
A fő probléma az, hogy mindaz, ami felé megyünk, — hívjuk akár Nemzeti Együttműködés Rendszerének, akár úri középosztály vezette keresztény-nemzeti kurzusnak — egyetlen egy személy, a nagy Kormányos, Orbán Viktor képére van szabva, még csak egy dinasztikus utódlás körvonalai sem látszanak (Horthy a kormányzó-helyettesi poszttal ennyiben kétségtelenül perspektivikusabban gondolkozó politikus volt).
Mivel is maradnánk hát itt, ha figyelmetlenebb volna szokásosnál a 2-es viszonylat sofőrje? Egy minden ízében egy bizonyos személynek (és csak annak a bizonyos személynek) a zsenialitását hirdető-demonstráló berendezkedéssel, amely ebből adódóan sokkal inkább tekintélyuralmi-diktatórikus, mint demokratikus; és amely rendszer a hatalom megragadása és megtartása érdekében nem habozik felhasználni semmit sem. Olyan szlogeneket és féligazságokat próbál meg átültetni a gyakorlatba, amelyeket vagy maga ötlött ki, vagy régebbiek ugyan, de már megszületésükkor sem volt sok értelmük (ebben mondjuk nem különböznek az elsőnek említett csoporttól), és azóta csak avulnak - egyre rohamosabb tempóban.
Ez az a rendszer, amelyik - Illyés klasszikusával élve - a szívek legmélyére is beleeszi magát, és borzasztó hatásai legborzasztóbbikaként elhiteti, hogy nem is lehet más keretekben élni-gondolkozni, egyszerűen erre van szükség. És ha már szóba került a Kormányzó Úr Őfőméltósága, akkor jegyezzük meg, hogy bár rendszere (többek véleményével szemben) nem volt földi paradicsom, azt azért mégsem lehetett róla elmondani, hogy elsődlegesen (vagyis inkább: kizárólagosan) egyéni ambíciók szolgálatára lett létrehozva. És ha egyszer - villamossal vagy anélkül - de a mostani miniszterelnök kikerül ebből a rendszerből, utána csak egy ilyen rommező marad, az Isten háta mögött, de legalábbis a demokratikus Európától jó messzire. (Persze kérdés, hogy vele jobb lesz-e.)
Így hát reméljük, hogy a Kossuth tér közelgő átalakítása kapcsán nemcsak a mélygarázs kiépítése, hanem a kettes villamos a tér alatti alagútban való átvezetése is napirendre kerül. Jobb az óvatosság.

Csak ezt az egészet utálom

Újabb olvasói levél a Magyar Narancsnak, ennek a publicisztikának a kapcsán:

"Kedves Narancs!
Hogy stílszerűen kezdjem: a fenti című írást többször elolvastam, de nem találtam benne semmit. Pontosabban semmi olyant, ami a NENYi lényegéről szólt volna. Számomra szinte hihetetlen, hogy a társadalomtudományokban oly jártas Mérő László irodalmi alkotásként kezeli a Nyilatkozatot és annak tartalmi elemzése kapcsán a vélt szerző (Orbán Viktor -- vajon miért pont ő??) gondolatvilágában merül el, és jut el az "alkotó" tisztességes jószándékáig, miközben a (szögezzük le: NEM irodalmi műalkotás!)Nyilatkozat igazi lényegéről egyetlen szó sem esik.
Ez a lényeg pedig a Nyilatkozat KÖTELEZŐ kifüggesztésében (tehát kvázi-kötelező elolvasásában) rejlik. És olyan esetekben, amikor a könyvesboltban nézelődő fejéhez pisztolyt fognak azzal, hogy egy adott könyvet kötelező elolvasni, ha el akarja kerülni a ravasz meghúzását, akkor az illetőt aligha fogja az érdekelni, hogy vajon milyen gondolatai lehettek annak a bizonyos mű szerzőjének, miközben a regényét írta.
Egyedül az fogja foglalkoztatni, hogy töltött-e fegyver és hogy elsüti-e azt, aki a halántékához tartja.
Meg hogy egyáltalán mindez hogy fordulhatott elő. "

Újraszületett július 4-én, avagy a gitáros magányossága

Amikor utoljára találkoztunk épp negyed évszázada, akkor egy, a Tönk Széléről elnevezett zenekar közepén, és sikerei csúcsán állt. Az ember kétféleképpen hajlamos értékelni, ha egy együttes egyik tagja önálló karrierbe kezd. Vagy úgy vagyunk hajlamosak látni a szólópályára lépőt, mint aki az együttes vállán fellépve szerzett valamelyes ismertséget, majd ezt felhasználva "dezertált" a közösségből. A másik lehetséges értelmezés viszont ennek épp az ellenkezője: társai magára hagyták a hőst, és ő így most a jól megszokott közösségből kiszakadva kénytelen produkálni, hogy felszínen maradhasson.

Akárhogy is, Mark Knopfler a július 4-én az Arénában adott koncertjén tett róla, hogy a "magányos szólista" mítoszát mihamarabb elfeledjük. Egyrészt azért, mert sem a színpadon, sem pedig a nézőtéren nem volt magányos: "odafent" válogatottan jó zenésztársak (pl. a kopasz hegedűs srác, aki szinte eksztatikus módon élt együtt a zenével) vették körbe, akikkel minden gesztusból és a ráadás előtti összeborulásból is érezhetően igazi csapatot alkotott a Mester; "odalent" pedig szemmel láthatóan-füllel hallhatóan igazi hardcore Dire Straits- és Knopfler- fanatikusok töltötték meg mind az álló-, mind az ülőhelyeket (mégha egy kegyes trükk, a nézőtér felére csökkentése ezt azért erősen meg is könnyítette); akikkel az előadó egy idő után intenzív és oldott párbeszédet folytatott.
Másrészt a magány fogalma azért sem juthatott eszünkbe, mert a Gitáros "odabent" sem volt egyedül: folyamatos és nagyon ékesszóló párbeszédet folytatott a Zenével. Alakították, űzték-hajszolták és ölelték egymást egymás után és egyszerre; így aztán nagyon keveseknek jutott eszébe, hogy a színpadon egy kvázi-mozgássérültet látnak: hiába töltötte a koncert jóformán egész időtartamát - gerincbántalmai miatt - egy bárszékszerű ülőkén, mégis megrázóan erős élményben volt részünk. Bár ha nagyon akarom, akkor akár erre is fogható, hogy az egész műsor alapdinamikája inkább a lassúbb, meditatív számok felé ment el. (A műsornak persze volt még érdekessége: mert bár még a nagy álló dobon is ott ékeskedett a "Get Lucky Tour", valójában csak a nyitó szám szerepelt a legújabb szólóalbumról, ugyanakkor a műsor harmadát Dire Straits-nóták tették ki.)
Egy koncert jó esetben sok apró, emlékezetes momentumból áll össze. Nos, ez ilyen alkalom volt. Végezetül ezek közül idéznék fel hármat:
1/ a Romeo & Juliet előtt a gitárhordozó (Knopfler a fentebb taglaltak miatt székhez kötött volt, ezért külön erre a célra rendszeresített staff hordta be neki az éppen aktuális gitárt, amit ő minden alkalommal kedves, emberi gesztusként biccentéssel köszönt meg) behozza a legendás fémborítású akusztikust, ami a Brothers in Arms borítója óta emblematikussá emelkedett — halk moraj fogadja az eszközt...
2/ Ráadásként aztán elhangzik a Brothers in Arms is... a többi zenész a szám elején néma, katonás vigyázzba merevedik, csak Knopfler gitárja és hangja zeng, aztán lassan bekapcsolódnak a többiek is... magasztos pillanat.
3/ A famulus valamikor a koncert közepe táján bead egy piros gitárt, amin látszatra semmi különös sincs. Ám ahogy Mark mester pöngetni kezd rajta, csodát látunk: a hangszer fejére szerelt kis kamera képe a kivetítőn óriásira nagyítva mutatja a gitár nyakát teljes hosszában, ahogy a zenész kezei fel-le siklanak rajta, ujjai pedig bűvölik a húrokat. A közönség lélegzet-visszafojtva, egy emberként mered a vászonra, vagy figyeli Knopflert.
A Gitáros, bár elmerül a művészetében, egyáltalán nincs egyedül.
Csak egyedül áll.
Ül.