A búrok(országá)ban születtek, avagy a hiány VB-je

Igen, vége a 19-nek is... és most négy évig megint hiány lesz, figyelés, hogy ki lesz a 20. uralkodója, és várakozás. De az az igazság, hogy ez alatt az egy hónap alatt is a hiány volt a domináns érzés — legalábbis számomra. Lássuk, miért!

A sztárok hiánya

Aki kellőképpen figyelt az elmúlt egy hónap során, annak nem okozhat gondot az alábbi kérdés megválaszolása: mi a közös a következő játékosokban — Messi, Kaká, Rooney, Torres? Igen, való igaz: az előzetesen világmegváltóként, csapatokat a hátukon cipelőként beharangozott "kulcsemberek" egy nyomorult gólocskát nem voltak képesek összehozni - nem, nem fejenként, hanem összesen! És ha még bővítjük a névsort az egy-egy gólos Ronaldoval, Drogbával és Eto'o-val, akkor fel kell tegyük a kérdést: mi történt a sztárokkal, a legnagyobbakkal?? A könnyű és sokak által hangoztatott válasz a túlterheltség, a hihetetlenül magas, idénybeli 50-60-as mérkőzésszám szokott lenni erre. Csakhogy ugyanez igaz azokra is, akik igenis képesek voltak kimagasló teljesítményt nyújtani: az agyon nem sztárolt, de a közvetlen a nagyok mögött kissé szürkébben állandóan ott álló második vonalra, vagy épp az újonnan feltűnőkre, felfutókra. Kevés Forlános, Mülleres, David Villás reklámot láttunk (eddig), igaz? Úgyhogy a válasz talán inkább a foci üzleti vállalkozássá változásában rejlik. A média nemcsak jó értelemben emelheti ki a játékost a többiek sorából, hanem el is szigetelheti valós közegétől. De van itt más is: a fentiek újból felvetik a kérdést, amely a futball hőskorának elmúltával, a multikulturalitás előretörésével, a migráció világtendenciává válásával talán aktuálisabb, mint valaha — mi a létjogosultsága a "nemzeti" csapatoknak, vagy egyszerűbben: van-e még értelme nemzeti válogatottakról beszélni, ilyeneket versenyeztetni?

És a fenti kérdéshez kapcsolódik a mentalitás problémaköre is: a sztár(olt) játékos megszokta, hogy a csapat őköréje épül, őt szolgálja ki (és persze ezáltal közvetve az üzleti vállalkozásként működő klubcsapatot/céget). Innentől már nagyon nehéz lehet visszalépni, és nemcsak alárendelődni egy más célnak, hanem egy új rendszerbe beletanulni, annak részeként létezni, akár csak egy hónapon át is, pláne amikor nem selejtezőket kell játszani, hanem kiélezett versenyhelyzetben bizonyítani.

A kapusok hiánya
Igen, tudom, a labda. Szitál, meg pattan. Olyan hülyén. De azért akkoris... Hol vannak a kapusok? Maier, Shilton, Zoff , Kahn, de akár még Schmeihcel is...?? Akiről a védő, ha tudja, hogy ott van mögötte, nem izzad a tarkója, bátrabban játszik, és főleg nyugodtabban... Jó, Casillas esetleg tényleg itt volt, Buffon meg sérült... és a többiek? Az angolok bevallottan három színesbe öltöztetett bohóccal próbálkoztak, a németek az eredetileg nagyjából ötödik-nyolcadiknak jelölt portásokkal érkeztek; a braziloknál Julius Cézár kései reinkarnációja épp a megbízhatóságát nem igazolta, az argentin kapus igazából hajviseletéről maradt csak emlékezetes, az a Muslera, akiről a riporter nem bírta elégszer elmondani, hogy hosszú időre megoldotta az uruguay-i kapusgondokat pedig szinte egymaga elintézte, hogy csapata ne kerüljön se a döntőbe, se a dobogóra. Azok az afrikai kapusok, pedig akiket megpróbáltak "végre megbízható"-nak elsütni, sorra eljutottak egy-egy (vagy több) látványos betliig ki előbb, ki utóbb. A döntő párosítása végülis ebből a szempontból mindenképpen igazságosnak mondható: az a két csapat márkőzött, amelynek kapuvédője (egyébként a fináléban is) a legmegbízhatóbbnak, és akár még bravúrokra is képesnek bizonyult.

Az edzők hiánya
A foci örök kérdése, hogy mennyit tesz hozzá/vesz el egy csapat teljesítményéhez/ből az edző munkája. És minél magasabb szinten zajlik a játék, ez annál súlyosabb kérdéssé válik. Azt, hogy negatív irányban milyen "csodákra" képes egy edző, sokkal látványosabban bizonyította a VB, mint a másik végletet. Igen, elsősorban Domenech edző feledhetetlen produkciójára gondolunk, de az az örökbecsű magyar bölcsesség is igazolást nyert, miszerint "Sz@rból nem lehet karikás ostort fonni, de ha lehet is, akkor sem tanácsos vele rittyentgetni." Mert mondjuk Lippi vagy Capello mindamellett, hogy márkás neveknek számítanak, ez önmagában édeskevésnek bizonyult. (És ott az örök vitakérdés, Eriksson, aki nem éppen a saját pozitív megítélését erősíti az elefántcsontparti csapatnál kifejtett tevékenységével.) Persze volt olyan irányzata is ennek a tendenciának, amely abból indult ki, hogy a jól hangzó név mégcsak nem is kell, hogy az edzői vonalon legyen jól hangzó, elég, ha köze van a focihoz (Dunga, Maradona).
De általában is elég siralmasnak tűnik az edzői teljesítmény: néhány kivételtől eltekintve nem nagyon látszottak nagy edzői húzások, invenciók; bár azért érdemes megemlíteni azt a Marcelo Bielsát, aki Chile szövetségi kapitányaként megpróbálta a gyakorlatba is átültetni azt a tézist, hogy a támadó csapatok ellen támadni kell, hiszen szükségszerűen gyengébb a védelmük. De azért igazából - bár a döntőben mindkét szövkap jól cserélt, és alakította át ezzel csapata szerkezetét - a "mezőny" egészét tekintve itt is maradt némi fájó hiányérzet.

Fejhiány
Korábban már volt alkalmam kifejteni, hogy mennyire álságosnak gondolom a FIFA hozzáállását mind konkrétan a videóbíró, mind tágabban az egyre sürgetőbbnek látszó reformokkal kapcsolatosan. Az, hogy egy szervezet olyan "érvekkel" vél visszaverhetőnek szükséges technikai fejlesztéseket, amelyek soha sehol semmilyen más sportág esetében nem voltak igazak (az egységes körülmények követelménye a grundtól a VB-ig [ez ugye se a kosárban, sem a jégkorongban, sem sehol máshol nincs így...]), már csak az képes tetézni, hogy diadalként tálalja, hogy hazazavarta a VB-ről azokat a saját alkalmazottait (a gólt meg nem adó és a lesgólt megadó bírókat), akik a szervezet idióta előírásainak szellemében működtek, és kezelték az ebből adódó tévedéseiket.

És vége
Az ember persze azt várná, hogy egy VB-t egy olyan csapat nyerjen, amelyik végig meggyőző játékkal minden számottevő ellenfelét legyőzte, aztán ugyanilyen markánsan felülkerekedik a döntőben is. De az az igazság, hogy ez a séma inkább nem működik (Magyarország-1954; Hollandia-1974 vagy akár Brazília-1998), mint igen. (Talán a Pelé-féle brazil csapat volt ilyen.) Sokkal több olyan példát tudunk mondani, amikor a végülis győztes válogatott, vagy közben lendült bele, vagy mindvégig pocsék maradt (ezekre most nem írok példákat).
Azon kívül tehát, hogy "a foci igazságtalan" alapvetően nem vonhatunk le messzebbre mutató, komolyabb következtetést egy adott VB győztesének kilétéből. Lehet persze nagy tudású elemzéseket írni: olyanokat, amelyek az egyik héten a hagyományokból, a másikon pedig a világ megváltozott szociális trendjeiből vezetik le az aktuális VB történéseit. (Más kérdés, hogy ez a két írás - ugyanazon szerzőjük dacára - nemcsak egymást is cáfolja, hanem önmagában sem teljesen igaz: hiszen ha olyan egyértelmű volna a "három nagy" fölénye, sokat kellett volna a döntőkben találkozniuk, de eddig összesen 2 olasz-brazilról és 1-1 olasz-németről és német-brazilról tudunk [azaz valaki nem azért jut el a döntőig, mert nagy, hanem attól lesz nagy, hogy eljut a döntőig] és hát a négy közé érve bizony csúnyán elfogyott a dél-amerikaiak fölénye is; ráadásul a VB-t végülis a kivételként leírt Spanyolország nyerte.)
Meggyőződésem, hogy hogy egy VB-nek sokkal inkább a következő négy évet - és ezáltal a foci egész fejlődését - meghatározó szerepe van a győztes kilétén keresztül mindenekelőtt. Gondoljuk csak el, hogy mennyire más volna/lehetne a mai labdarúgás, ha a korábban említett két döntőt, az 54-eset és a 74-eset az akkori vesztesek, azaz a magyarok és a hollandok nyerik! Azaz másképp fogalmazva: soha nem a "miért (az a csapat nyert, amelyik nyert)?" az igazán érdekes kérdés, hiszen abban a törvényszerűségek mellett mindig rengeteg véletlenszerű esemény (pl. csoportbeosztások, sorsolás) is szerepet játszik, hanem sokkal inkább a "mi következik ebből?" Hiszen iylenkor mindenki a győztest akarja majd meghaladni, túllépni, legyőzni. És ebből a szempontból kétségtelenül üdvös (kvázi "hasznos", azaz kis csúsztatással: "igazságos"), hogy a 19. Labdarúgó-világbajnokságot Spanyolország nyerte.

Már megint a komcsik...

Ahogy korábban jeleztem, bizonyos ügyekben nagyon nehéz eldönteni, hogy ki számít komcsinak, és ki a nemzeti ügyek tisztakezű és -lelkű képviselője. Most azonban az is kiderülni látszik, hogy a kommunista ármány még sokkal mélyebbre fészkelte be magát, sokkal több helyre furakodott be, mint azt valaha is gondolni merészeltük legvadabb álmainkban is akár.

Igen, a győri egyházmegyében is dolgoztak komcsik, sőt, nemcsak amolyan lótifuti munkát végeztek, hanem olyan felelősségteljes munkakört tölthettek be, hogy még régi kommunista szokásukat, a sikkasztást a pénzek elsíbolását is zavartalanul végezhették több éven át. Az ész megáll, hát mi van itt? Vadabbnál vadabb lehetőségek kergetik egymást az ember agyában, hogy mi történhetett. A győri egyházmegye netalántán nem káderezte le a pénzügyekkel foglalkozókat, és válogatás nélkül mindenkit, akár még egy kommunistát is felvettek, pusztán egy közgazdasági végzettség kellett volna ehhez?? Vagy az Egyház eme bástyája igenis nem mulasztotta el a szükséges óvatosságot, és alávetette a jelentkezőket a szükséges és nélkülözhetetlen világnézeti szűrésnek, de a komcsik ördögi elvetemültségükben még arra is képesek voltak, hogy hitelesen alakítsák a hívő embert, csak azért, hogy aztán később majd sikkaszthassanak az Egyháztól???
Esetleg... netalántán... elképzelhető, hogy mégsem csak a kommunisták sikkasztanak Mária Országában??? Lehet, hogy a sikkasztás és a korrupció egyáltalán nem is világnézet-függő dolog, és nemcsak a komcsik képesek sikkasztani???
De ez utóbbi annyira fantasztikus elképzelés, hogy ilyesmi még csak viccből sem juthat az ember eszébe...

Falra magyar!

Elment a nap, táskájába tevén
ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán.
Ketten vagyunk most, Lenin meg én,
Lenin mint fénykép szobám falán.

Száját harsány szó feszíti szét,
bajusza mereven fölfele néz.
Homloka ráncában az emberiség,

hatalmas homlok, hatalmas ész.
(V. V. Majakovszkij)

Az a jó abban, ha Semjén Zsolt megnyilvánul, hogy az ember előre tudhatja, hogy annak olvastán-hallatán okvetlenül valamilyen szélsőséges reakcióra fogja magát ragadtatni: vagy féktelen röhögésre, vagy öklendezéssel kísért köpködésre, esetleg ezek tetszőleges számú kombinációjára (haladók a szimultán, egyidejű verzióval is próbálkozhatnak). Szervesen illeszkedik ebbe a sorba a legújabb semjéniáda is, amely azt taglalja, hogy mit is tegyünk az osztálytermek falára. Pontosabban a pártelnök-miniszterelnökhelyettes úr nem ennyire liberális (jujj, mit is beszélek???), hogy a dolog kérdésként vetődjön fel benne, ő ennél sokkal határozottabb alkat: megmondja a tutit, hogy miért (a) feszületet KELL kitenni a közoktatási intézményekben. (Ha már egyszer Schmitt Pálnak mérsékeltebb sikere volt...)
Kár, hogy amit mond, az egyrészt nem igaz (vagy legyünk elnézőek: eléggé csúsztatás-szerű), másrészt pedig "érveiben" benne van az is, hogy pontosan mivel cáfolhatók. Azaz: olyasmivel érvel, ami inkább gyengíti az ő álláspontját, mintsem alátámasztaná-erősítené. Kezdjük azzal, hogy egy keresztény gyökerű világnézeti párt elnökének illene tudni különbséget tenni a kereszt (,amely érvelése szerint mind a Szentkoronán, mind a magyar címerben megjelenik), illetve a feszület közt. Ha nem menne, szívesen segítek: a feszület keresztből és Corpusból (az arra felszögezett Megváltó testéből) áll össze. Márpedig ilyesmi sem a koronán, sem a címerben nem található. Eleve nem teljesen tiszta, hogy a korona egy ilyen esetben miért képezi az érvelés alapját. Hordja a magyar király? Nem, (egyelőre még) köztársaság van, az az államforma. Vagy Semjén Zsolt már tud valamit, hogy nemcsak az új alkotmány, hanem egyáltalán az egész közélet a Szentkorona-eszme által lesz vezérelve hamarosan, csak kissé elsiette a dolgokat, mert már nem bírta magában tartani?
Egyáltalán: bakki, nédd már, de csodálatos, egy olyan tárgy, amely a 11-13. században, a vallásos középkor legközepén készült, és a szakrális, Istentől való királyi uralmat volt hivatott szimbolizálni, kereszttel a tetején készült el??? Hát ez csodálatos, sőt szinte hihetetlen... de mindenesetre legalábbis akkora jelentőségű, hogy ettől 8-10 évszázaddal később feszületet kell kitenni minden közoktatási intézményben, nyilván.
De akkor nézzük a címert, hátha az. Azért az mégiscsak egy közhatalmi jelvény, állami szimbólum, nagyobb kisugárzó erővel. Azt azért jegyezzük meg, hogy 1990-ben az első szabadonválasztott magyar parlament hosszas vitát folytatott arról hogy a magyar címer ebben a formában létezzen-e, vagy esetleg valamilyen más verzióban. (Érdekes módon egyébként a vita fő kérdése épp az volt, hogy a Szentkoronás verzió, vagy az anélküli [az ún. Kossuth-címer] legyen-e az új köztársaság fő szimbóluma.) Nos, mint ilyen állami szimbólum, a címer eleve ott lóg minden tanterem falán, tehát belőle külön kiemelni még egy-egy motívumot teljességgel fölösleges, aki mindenáron keresztet akar látni, az - épp Semjén úr érvelésének alapján - vigyázó szemeit nyugodtan vetheti a címer tetején ékeskedő szentkoronán lévő keresztre, vagy akár a címerpajzson lévő kettőskeresztre is. (Utóbbival ugyan akad egy kis probléma, nevezetesen, hogy a négykarú, mutáns Jézus esetétől eltekintve nem nagyon alkalmas feszületnek, ily módon kissé gyengíti a KDNP első emberének érveit, de kicsire nem adunk.)
Vagy akkor legyünk következetesek, és lógassunk ki a címerből kivett kereszt/feszület mellé még egy koronát is, aztán egy hármashalmot, és hát, igen... az árpádsávokat is! És pont itt az újabb probléma: annak az érvelésnek a gyengeségére, hogyha valami történelmi jelentőséggel bír, a múltban, a nemzet történetében valamikor szimbólumszereppel bírt, akkor ma azt okvetlenül meg kell jeleníteni a mai mindennapokban, és áhítatos tisztelettel kell körbenyaldosni, éppen az a legjobb ellenérv, ami az árpádsávval az elmúlt 10-15 évben történt. Az, hogy a történelem (,amelynek ura persze Isten, mint június 4-e óta van szerencsénk tudni) egy folyamat, amelynek során bizonyos dolgok változnak, vagy egyszerűen csak átalakul a jelentőségük, más aspektusból látjuk őket, nyilvánvaló evidencia. Ezért nem hordják a szülők a feszülettel feldíszített falú iskolába fehér lovon, hátrafelé nyilazva turulmadarak kíséretében csemetéiket, hogy aztán, ha délután a tanítónéni berovásírt az ellenőrzőbe, előkapják a nádpálcát, és némi varkocsráncigálás kíséretében jól elverjék az ebadta nebulót.
Félreértés ne essék, itt az utolsó mondatban a múltról írtam, nem a jövőről vizionáltam.
Legalábbis remélem.

Egy újabb érv Paraguay mellett

Egy grandiózus fogadalom :))
És akik tudni szeretnék, milyen impozáns látványra számíthatnak Asunción városának lakói (illetve a remélhetőleg realizálódó élő közvetítés nézői), csak üssék be bátran bármelyik képkeresőbe a hölgy nevét... :)

UPDATE (2010.07.09.): a hölgy igazi spanyol grand... amit ígért, be is tartotta, vagy egyszerűen csak tisztában van vele, hogy mennyit ér a publicitás... (spanyolajkúaknak/szeműeknek az eredeti itt, és innen még gigaposzter is rendelhető á 2 eurós egységáron).

Zseniális-vinnyogvaröhögős

Magyari Péter írása az indexen... miért nem ismerem én ezt a szerzőt???

8 felé

Privát életem nem teljesen igazodik a 19. Labdarúgó-világbajnokság ritmusához, ezért aljas módon nem az egyes szakaszok végén értékelek, hanem amikor akad ráérő időm. Pl. most, a csoportmérkőzések harmadik köre után, és a nyolcaddöntők első fele körül...

Hülye Mexikó. Ezen sorok írásakor zajlik a Mexikó-Argentína mérkőzés. Akik olvasták a korábbi posztokat azok tudják, hogy (nem teljesen tréfából) Mexikó-Paraguay döntőt jósoltam-vártam. Nem akarom itt most az időt húzni szimpátia-érveim kifejtésével, de várakozásaim kútba estek, Méghozzá a zöldmezes "aztékok" jóvoltából. Szinte ugyanazt játszották el, amit négy éve: két jó meccs után a nyerhető utolsót lezakózták, ezáltal csak csoportmásodikként mentek tovább, ahol az erősebb ágra kerülve Argentína lett az ellenfelük. És bár 2006-ban emlékezetesen nagy meccset hoztak össze a dél-amerikaiakkal, de végül mégiscsak kiestek.

Amikor ezt írom (lesgóllal - lásd lejjebb!) vezet Argentína. És ha mégis fordítanának a favoritjaim, akkoris ily módon egy ágra kerültek Paraguay-jal, a döntő úszott... Pedig Uruguay-t talán könnyebb lett volna megverni, mint Argentínát.

Hülye bíró, hülye FIFA! Természetesen nem kívánom egyetlen egy embertársam halálát sem, de érdemes volna elgondolkozni azon, hogy akár XVI. Benedek, akár Sepp Blatter távozik előbb az élők sorából, a másik, aki tovább él, mindenképpen alkalmas lesz a korábban eltávozott honfitárs megüresedett trónjának/elnöki székének betöltésére. Hogy miből gondolom ezt? Abból a mindkettejükben félreismerhetetlenül megnyilvánuló makacs csökönyösségből, amivel egy tiszteletre méltó, és nagy presztízsű szervezet vezetőjeként szembehelyezkednek a változó időkkel, és nem hajlandók alkalmazkodni azokhoz. Nem szeretném itt most taglalni a kategyház érdemdús működését az AIDS, a homoszexualitás, a cölibátus (és a meggyőződésem szerint azzal szorosan összefüggő) papi pedofília ügyében, hiszen ez most sporttárgyú írás lenne. Lássuk hát a másik oldalt! Beszélhetnénk kisebb-nagyobb FIFA-vesszőparipákról, pl. az idejétmúlt és használhatatlan lesszabályról, de elég csak ha annyit mondok: videóbíró. A német-angol és az argentin-mexikói meccs (eddig) 1-1 kulcsfontosságú momentuma is azt mutatja: itt valami nagyon el lett kúrva. Csapatok sorsa, és velük egész országok hangulata, talán labdarúgáshoz való viszonya a tét; és az első argentin gól utáni jelenet, amikor a lojális olasz bíró a FIFA instrukcióinak szellemében eljárva hülyét csinált magából, az is mutatta, hogy a dolgok már nem mehetnek így tovább. És tulajdonképpen már régesrég nem mehetnének, ha a hamisan értelmezett hagyománytisztelet, az ebből fakadó téves tekintélytisztelet, és a fej homokba dugása nem lett volna fontosabb.


Hogyan tovább? Lépten-nyomon hallani, hogy sok a VB-re a 32 csapat. A második fordulóra feljavuló színvonal ugyan ezt némileg cáfolja, de abban azért van valami, hogy alighanem az üzleti szempont és a világ minél szélesebb körének bevonása közt határmezsgyére érkeztünk. Hiába nézik minél többen érdekeltként-érintettként a mérkőzéseket, ha azok színvonala meredek mélyrepülésbe megy át... mert akkor az érdeklődés viharos csökkenése lesz várható.
Többen nem a létszám módosításában, hanem a lebonyolítási rend reformjában látják a kiutat: jómagam már hallottam egyenes kieséses rendszerről, az angol kupameccsek azon sajátságával megspékelve, hogy döntetlen esetén újrajátszás következzék. Ennek nyilvánvaló hátrányairól (teszem azt, hogy a résztvevők 50%-ának egy mérkőzés [vagy + egy újrajátszás] után véget érne a torna) most nem értekeznék. Inkább jó magyar szokás szerint előállnék egy másik javaslattal. A fixen rögzített csoportokban lejátszott 3 mérkőzés helyét átvehetné egy háromfordulós (tehát ugyanolyan hosszú) szakasz, amely az ún. "svájci rendszerben" kerülne lebonyolításra. Ez a szisztéma talán leginkább a sakkolimpiákról lehet ismerős, ahol olyan sok a résztvevő csapat, hogy nem játszhat mindenki mindenkivel. Ezért az első forduló kiemeléses alapon létrehozott sorsolása után mindig az azonosan álló (tehát a pillanatnyilag azonos erősségű/helyezésű) csapatok játszanak egymással. Azaz az első forduló győztesei, a hárompontosok kerülnek össze egymással, mint ahogy a döntetlenezők, az egypontosok is egymás közt meccselnek, és az első körben zakózó nullpontosok is egymás közt. A tabella elején így akár már a második-harmadik kanyarban is szuperrangadók jöhetnek létre, míg "alul" a körülbelül egyforma tudású csapatok is élvezetes meccset játszhatnak győzelmi kényszerben. Ami azért is adott lenne, mert szinte biztos volna, hogy a döntetlen kevés, biztos lesz valaki az ugyanannyi pontosok közül, aki nyer, és azoktól nem volna jó lemaradni.
A három kör végeztével pedig kialakulna egy pontok-gólkülönbségek alapján álló lista, amelynek első 16 helyezettje menne tovább, méghozzá fenti-lenti párosítással, azaz az 1. a 16-kal, a második a tizenötödikkel stb. csapna össze. Érdekességként megjegyezném, hogy a mostani értékeket figyelembe véve kettő kivételével ugyanaz volna a 16 mezőnye: Szlovákia és Dél-Korea helyére Szlovénia és Elefántcsontpart kerülne. Mind a négy csapat 4 pontosként végzett, de a második kettőnek jobb a gólkülönbsége: ami azt is sugallja, hogy egy ilyen rendszerben a góllövés is létfontosságú lehetne. Az viszont érdekes, hogy milyen párosítások jönnének így ki... Argentína — Ghána; Hollandia — Szlovénia; Urugay — Elefántcsontpart; Brazília — Mexikó; Németország — Anglia (nem kerülik el egymást!!); Japán — USA; Spanyolo. — Paraguay; Chile — Portugália.
Tudom, hogy vannak ennek a rendszernek is hátulütői, pl. az utolsó "csoportmeccsek" egy időben való kezdésének feltétele 16 helyszínt tenne szükségessé... de hátha van benne valami jó is.

(Majdnem) másfél kör után

Az értékelések értékelése. Valamikor réges-régen, több mint 2 évvel ezelőtt egy abszolút nem távoli galaxisban egy nagy futballszakíró az akkori Afrika Kupa kapcsán írott blogbejegyzésében az alábbi szavakkal fejezte ki véleményét a nagy tornák körmérkőzéses rendszerben lebonyolítandó szakaszának elejéről: "Örök igazság, hogy a nagy futballtornákon a csoportmeccsek közül eleve csak a második fordulót szabadna megrendezni (plusz esetleg a harmadik fordulóból azokat a meccseket, ahol nem jó mindkét csapatnak a döntetlen)."
Nos, az élet most utólag, a VB kapcsán is igazolja eme zseniális, látnoki tehetségű férfiú szavait. Alighogy kezdetét vette a második kör, az első meccsen nem túl acélos franciák ellen 0-ra végző uruk nyomtak egy hármast a házigazdáknak, a mexikóiak is toltak kettőt a változatlanul Domenechet sínylő galloknak; az argentinok egy négyessel intézték el a különben az első fordulóban nem rossznak látszó Dél-Koreát, és még a 2006-os VB-jükön mindvégig impotensnek bizonyuló görögök is rúgtak egy duplát a nigéreknek (igaz, nem teljesen ezek lelkes segítsége nélkül). Természetesen a dolognak van racionális magyarázata: az első kör a helyezkedésé, amikor az erős csapat-gyenge csapat rangadó félgőzzel kerül abszolválásra, az erős-erős párosítás unalmas döntetlenre (vagy ahhoz közeli eredményre) végződik, kettőnél semmiképp sem több góllal; míg a gyenge-gyenge "összecsapás" valamelyik gárda kikínlódott győzelme esetén is a botrányos merénylet kategóriába sorolódik (lásd pl. a Szlovénia-Algéria csúcsderbit). A fentiek miatt lógott ki annyira a sorból a németek Ausztrália elleni gázolása, de erről majd később...
A második körre már muszáj (rá)kapcsolni, és beleadni apait-anyait, jó esetben azért is, hogy a bevezetőül idézett mondat szellemében a harmadik kanyar ismét lelazsálható legyen. Szóval, azért még illene várni egy kicsit a "minden idők legrosszabb vébéje" minősítés kiosztásával...
Néhány ok, amiért nem a németek nyerik meg a VB-t. A fentebb említett, Ausztrália elleni diadalmenet után a germán közvélemény ismét kollektíve a világhódító tervek uszályába került, de természetesen tette mindezt a racionális német lelkialkatnak leginkább megfelelő módon, "észérvek" felsorakoztatásával. A "10 ok, amiért a németek nyerik a VB-t" elsősorban azért katasztrofális, mert komolyan gondolják, holott gyakorlatilag semmi racionális dolog nem szerepel benne, azaz más szóval: ha a németek nyernek is, semmi esetre sem emiatt a 10 ok miatt fognak nyerni, de még ezek közül egy miatt sem. A színvonalat illusztrálandó megjegyezném, hogy a legfaktuálisabb megállapítás az, hogy a német válogatottnak ismét van 13-as számmal játszó Müller nevű játékosa, a nagy Gerd után. Az hogy ez miként vezet világbajnoki címhez nem teljesen világos, (mellesleg: ennek a követelménynek csak a németek tudnak megfelelni, lássuk be...) de az viszont tény, hogy a 13-as mez alapvetően Ballacké, ha ő nem sérül meg Boateng jóvoltából (aki ezzel a fentiek szellemében nagy jót tett a német labdarúgással), akkor ez az "érv" fel sem vetődik. A magam részéről sokkal inkább hajlanék egy sokkal általánosabb érvényű megállapítás megfogalmazására. Ez pedig valahogy így hangzana: "amely ország egy darab sikerrel megvívott meccsre alapozva nekiáll ideológiákat gyártani arról, hogy miért csak ők nyerhetik az adott tornát, az a válogatott szinte biztosan nem lesz győztes". Hadd jegyezzem meg továbbá, hogy hasonló lista a 2008-as EB alatt is készült - nem fogják elhinni a kedves olvasók! - a németek kreálmányaként. Az azonban bővebb volt, lusta vagyok utánakeresni, 25 vagy tán 50 pontból is állt, és olyan véresen komoly indokok is szerepeltek benne, hogy azért Németországé lesz az EB-trófea, mert nekik van a legszebb himnuszuk és zászlójuk. Ne feledjük, az EB-t végülis Spanyolország nyerte.
Miért nem jó brazil szurkolónak lenni? A lovin is vannak tutisták, akik mindig az esélyest játsszák meg. Ők általában kisebb-nagyobb nyereménnyel mennek haza (feltéve, hogy aztán az egészet nem pakolják fel sutyiban egy szimpatikus outsiderre...), de soha nem lesz belőlük legenda, és örömük is megmarad a "jól végzett munka öröme" kategória keretei között.
Valami ilyen, vagy legalábbis nagyon hasonló sors a brazilszurkolóé is. Igazából a brazilszurkolóra nem várnak nagy revelációk, ha Brazília nyer, az nem meglepetés; sőt, még az is megeshet, hogy egy győzelmet is kénytelen az ember lehajtott fejjel tudomásul venni: pl. ha a világranglista 105. helyezettjét csak 2-1-re sikerül "legyalázni".
Mennyivel jobb kiscsapatnak szurkolni! (Nem felejtettük ugye, hogy Mexikó-Paraguay lesz a döntőben!?!) A kiscsapat szurkolója nem tévedhet: vagy bravúr, vagy tisztes helytállás az, ami a horizonton ott lebeg, néha ködlik csak fel a csúfos bukás-leszereplés rémképe (1986, Irapuato...).
De alapvetően komfortos dolog ez, és még új hősöket is találhatunk magunknak, miközben újabb látványos bizonyítékát nyerjük annak, hogy mi aztán nem vagyunk tucatemberek.