Afrika csúcsán

Aligha kétséges, hogy Afrika - mint a labdarúgásban az elmúlt 3-4 évtizedben legtöbbet fejlődött kontinens - megérdemelte a foci VB-t. (Érdekes egyébként, hogy a kísértetiesen hasonló érvek [a magyar sport eddigi olimpiai sikerei] mentén Budapestnek olimpiát követelők közül nagyon sokan fanyalognak a rossz közbiztonságú, gyenge infrastruktúrájú, "niggerek" által rendezett VB miatt...)
Bár már lezajlott néhány mérkőzés, de ez itt alapvetően mégis egy beharangozó, esélylatolgató poszt kíván lenni, ezért a VB eddigi jelenségeiről (including vuvuzela) majd a későbbiekben ejtenék szót.
Szóval akkor az esélyek... A Heti hetesben Farkasházy által X-szer (ahol X tart a végtelenhez) elsütött lovis közhely szerint, ha egy évjáratban sok jó ló van, akkor az egy rossz évjárat. Valami ilyesmi a helyzet most a VB kapcsán is: a túl sok esélyes nem igazán ígér nagy meccseket, inkább kiegyenlítetten unalmasakat (spoiler: ez eddig sajnos szinte maradéktalanul be is jött...) Az esélyesek között én három csoportot különítenék el. először a tényleges esélyesekét, ez (legalábbis ebben a megközelítésben) egy elég szűk csoport, talán összesen Spanyolország és Hollandia tartoznak ide. A második csoportba azokat sorolnám, (pontosabban ők maguk sorolták magukat ide) akik keretük összetétele miatt kvázi győzelmi kényszerbe kerültek. Ide a két dél-amerikai gigász, Argentína és Brazília tartozik. Mert ki az aki ne kérné számon Zanettit vagy Patot, Ronaldinhot egy "nem megfelelő" eredmény esetén a szövetségi kapitányokon?? Márpedig győzelmi kényszer alatt játszani nem túl üdvös dolog.
A harmadik csoport a legnépesebb, ők a "megszokásból esélyesek" csoportjának tagjai. Ilyen-olyan hagyományok, tradíciók, elvárások, megszokások miatt tekintjük esélyesnek (legalábbis ezen VB tekintetében) Németországot, Franciaországot, Olaszországot és Angliát. Róluk igazából ennél többet nem is érdemes mondani.
Ja, hogy ki nyeri a VB-t? Hát a Mexikó-Paraguay döntő győztese. Előbbi csapat sorozatban minden eddigi világbajnokságon produkált eddig 2-3 jó meccset, de eddig még valahogy nem jött ki nekik a lépés, utóbbiak pedig a két nagyot is megverték a dél-amerikai selejtezőkön.
Tessék csak szépen figyelni!

A hideg böszmeség napja

Úgy tűnik, hogy a magyar labdarúgás és a magyar közéleti "gondolkodás" között egyre inkább kétségbevonhatatlan párhuzamok kezdenek mutatkozni. Nem elsősorban arra gondolok, hogy egyikük sem éri el a világ-, sőt az európai színvonalat sem. Hanem arra a másik jelenségre, hogy mindkettő esetében, mikor azt hisszük, hogy nincs már lejjebb, akkor kiderül, hogy dehogyisnem: mégis mindkét területen tudunk még mélyebbre süllyedni. Olyan mélyre, amiről nagyon erősen úgy tűnik, hogy lehetetlen mélyebbre süllyedni. Egészen a következő meccsig/remek közéleti megnyilvánulásig.
Legújabban most így fogtunk gödörfeneket a hetero büszkeség napjával. Első látásra dolog rendben volna, hiszen ugyebár egy demokráciában bármi ellen és mellett is lehet demonstrációt szervezni, feltéve, hogy bizonyos formai és ideológiai alapfeltételeknek megfelel a tervezett rendezvény.
De lássuk csak, mi is az, ami nem stimmel ezzel az egésszel! Először is, a Gay Pride Magyarországon 1997 óta kerül megtartásra évenként egyszer. Egészen csodálatra méltó, hogy ennyi idő (12 év!) alatt még mindig akad olyan személy, akinek sem sikerült még rájönnie, hogy nem propagandaakcióról van szó. (Nyilván a szexuális orientáció nem is olyasmi, ami erős propaganda hatására megváltozhat.) Ehhez különben elég lenne elolvasni a rendezvény múltját taglaló számtalan írás közül akár csak egyet is. De kis figyeléssel is simán le lehetne venni, hogy nem propagandarendezvényről van itt szó. Az alapállás ugyanis valami olyasmi, hogy a melegek azt demonstrálják: nem hajlandók ahhoz és azért elbújni és szégyellni magukat, mert ugyanúgy éreznek és cselekszenek (vö. pl. Budapest Parádé), mint a heterók.
Innentől viszont penetráns baromság azzal jönni, hogy arról van szó, hogy a heterók is meg akarják mutatni, hogy ők is figyelemre méltók. A melegek demonstrációja ugyanis jogkövetelő.figyelemfelhívó jellegű, kvázi egy elnyomott kisebbség tiltakozása, odafordulása a többség józan feléhez. Nyilván ilyen okkal a többséget alkotó heteroszexuálisok NEM vonulhatnak fel, miután a fenti leírás nem illik rájuk. És ezt természetesen ők (pontosabban a "rendezvény" szervezője) is jól tudják. Ha mégis úgy csinálnak, mintha nem tudnák, az cinizmus, ráadásul rossz szándékú, a megosztásra játszó cinizmus.
Persze, ha mégis megpróbálunk belehelyezkedni ebbe az álnaiv nézetbe, akkor azt kell mondjuk: természetesen a hetero-felvonulással szemben nekünk, a józanoknak is jogunk van úgy eljárni, ahogy az elvakultak és a gyűlölködő tették/teszik a melegfelvonulás kapcsán. Szóval, akkor elő az utcakövekkel és a tojásokkal!! De persze e csak keserű tréfa. Kár is volna így lealázkodni. Fogadjuk inkább meg azt a felhívást, amelyet a leendő heterofelvonulás tagjai láthatatlanul ugyan, de nagyon is valósan ott hordanak majd szeptember 4-én a nyakukba akasztott táblákon:
"HÜLYÉK VAGYUNK, RÖHÖGJETEK RAJTUNK!"

Tóta megint...

Ezt akár én is írhattam volna, csak nekem valahogy soha nem jön össze :)))

Nicsak, ki beszél!

Elkészült a nagy mű, igen. Benne van minden szép és jó, ami kell egy Nemzeti Fellendüléshez, egyedül talán a pálinkafőzés szabadsága mellett a kendertermesztés liberalizálása hiányzik kissé. (Bár egyes rosszindulatú források szerint azért lett 30 helyett csak 29 pontja a programnak, mert eredetileg ez is benne volt, de a miniszeterelnöki titkárság gépíró-kisasszonya túl sok füvet szívott, és ezért nem vette észre, hogy azt kihagyta a gépeléskor.)
Persze folyik a nagy tételes értékelés, hogy mi mennyire előnyös vagy épp hátrányos, mik lehetnek a kihatásai a bejelentett intézkedéseknek (illetve inkább terveknek, célkitűzéseknek). És persze van nagy, generális örvendezés is az előbb SzDSz-, majd aztán Fidesz-közeli, újabban pártsemleges Tölgyessy Pétertől. A dicséretek egyik alapmotívuma, hogy Orbán milyen bátran nyúlt a megszorítások eszközéhez, és hogy ezt mennyire a megfelelő helyen kezdte.
Tájékoztatnám az eufóriában fetrengő tisztelt értékelőket, hogy Orbán Viktor épp 2010. június 9-én 13:00 órai kezdettel mondta el a maga Őszödi Beszédét. Pártja korábbi kommunikációjával szembe menve elismerte ugyanis, hogy a megszorítás mégsem okvetlenül egyenlő a pénzbehajtással, illetve hogy nem lehet a kasszából csak pénzt kivenni anélkül, hogy valamit bele is tennének. És bizony ahhoz, hogy a Zembereknek adni lehessen, a Zemberektől kell elvenni (mégha ezt nagy ravaszul tesszük is, pl. a bankok megsarcolásával, hiszen nyilván azok sem lesznek hülyék, hogy ne hárítsák tovább a költségek egy részét vagy teljes egészét is akár). Szóval: "Tisztelt Hölgyeim és Uraim, hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, de ennek következtében hatalomra jutottunk, és azért, hogy ezt az állapotot minél tovább fenntarthassuk, most folytatni fogjuk azokat a lépéseket, amelyket az általunk ekézett előző kabinet elkezdett".
Ezek mellé a megszorítások mellé persze jár néhány hangulatjavító intézkedés is (a már emlegetett pálinkafőzési áttörés mellett, amely mind az előállítók, mind a fogyasztók hangulatát képes jelentősen javítani), ilyennek tűnik számos apró engedmény (lakáskiadás [9.pont], örökösödés-ajándékozás [5.], kisadók eltörlése [3.] stb.).
Vannak aztán az érdekes pontok. Ilyen pl. az adományozások kapcsán a történelmi egyházak "helyzetbe hozása"[11.], vagy szolídabban fogalmazva pozitív diszkriminációja, amelyet az indokol, hogy ők kérték. (Végülis azzal mégsem lehetett indokolni, hogy az egyház és az állam szétválasztása ezt teszi szükségessé...)
Aztán ott a nagyon mutatós EU-s támogatások drasztikus átrendezése [14.], amelyik megértéséhez azért nem árt, ha tudjuk, hogy az EU-támogatások döntő többsége célzott jellegű, nem pedig, "nesztek, költsétek, amire akarjátok" címkével érkezik. Azon belül, ami a kis- és középvállalkozások fejlesztését célozza, lehet drasztikus átrendezést végrehajtani, de ezt klientúraépítésnek hívják.
A legtöbb dicséretet az állam "önmagán való takarékoskodása" váltotta ki az elemzőkből, de ez praktice a közalkalmazottak/bérből és fizetésből élők terheinek növekedését fogja jelenteni (legalábbis ők lesznek azok, akik megérzik). Ilyen jellegű intézkedésnek látszik a pártfinanszírozás költségvetési részének 15 százalékos csökkentése is [21.], de az az apróság, hogy mindeközben a finanszírozás egyéb részei (pl. a kampányköltségek szabályozása, vagy a pártoknak juttatható adományozás szabályozása) megoldatlanok maradnak, még aggályokat is felvethet. És tulajdonképpen nem is kell hozzá túl nagy rosszindulat, hogy a "támogatás csökkentése - ellenőrzés megszigorítása - szürke zóna érintetlenül hagyása" hármasba azt az alig titkolt kormányzati szándékot lássuk bele, hogy a fidesz (itt is) érvényesíteni kívánja "az erősebb kutya szeretkezik" elvet, hozzátéve, hogy a megszigorított ellenőrzés fegyverét aligha maga, hanem alighanem minden potenciálisan erősödni látszó vetélytársa ellen fogja majd fordítani.
Az adót illetően én nem tartom magamat szakembernek, következzen hát egy szakértő elemzés! Mindehhez csak annyit fűznék hozzá halkan, hogy az adójóváírások eltörlésének áldozatul esnek pl. a különféle alapítványok javára történő (1%-on felüli) befizetések, ami nem kifejezetten a civil szféra erősítését; illetve a hosszabb távú (pl. életbiztosítással kombinált) takarékossági formák, ami viszont nem kifejezetten a megtakarítási kedv ösztönzését szolgálja. Pedig ezek mintha mindig prioritások lettek volna minden új kormány esetében...
Szóval van ok az örömre... (?)

(update, 06.09.: no, ezt érdemes volt ma délelőtt megírni... délután megvettem a Nyugati aluljáróban a holnapi Magyar Narancsot, és láss csodát: a szerkesztőségi cikk is valami ilyesmit mond... majd lesz link is, ha kirakják.... Íme :))

Ezt nekünk

Eddig azért még lehetett reménykedni. Hogy persze, megvan a nagy elképzelés - hiszen volt rá 8 év átgondolni-kigondolni. Hogy nem lehet, hogy ennyi az egész, hogy majd összesen csak a hátrafelé való mutogatásban fog kimerülni a hatalmas nagyívű nemzetépítési koncepció, hogyaszongya: "de a komcsik telepakolták csontvázakkal a szekrényeket, és nekünk most évekig azt kell ganajoznunk, pedig istókuccse, különben egyből nekiláttunk volna az ország felvirágoztatásának". Meg esetleg még abban, hogy azt gondoljuk az ország-felvirágoztatás egyenes útjának, hogy az osztogatás fedezetét is rátoljuk a komcsikra azzal, hogy jajistenem, de nagy hiányt hagytak itt. Aztán, ha csak 1%-kal lesz kisebb a hiány, mint mi magunk megjósoltuk, akkor már dülleszthetjük is a mellünket. És ha közben az általunk belengetett csőd valósággá válik, mert a pénzpiacok olyan naivak, hogy felelős államférfiként tekintenek az ország új vezetésére?? Hát, istenem, ez is csak a gonosz kapitalistákat feketíti be... Meg néhány tízezer állampolgárt (Zembert) tesz tönkre a megemelkedő törlesztőrészletek révén esetleg.
De persze egyszer csak véget ér a csontvázas szekrények nyitogatása, és a nagy össznépi nyíltság jegyében illenék elmondani, mi van odabent. Csak ugye kínos, hogy a csőd mellett konszolidált az ország helyzete, de azért közben 250-400 milliárdos lyuk van a költségvetésben, de a hiánycél tartható, miközben azért nem lesznek megszorítások, de azért adócsökkentés lesz. Már, ha a kormány három nap alatt át tudja gondolni azt a Varga-féle jelentést, amelynek tartalmáról a nemzeti együttműködés keretei közt nem tudhatunk semmit.
A választások valóban forradalmi változást hoztak: míg Gyurcsány országlása idején belezavarodhattunk a "trükkök százai"-ba, addig most az annyira favorizált egységesítés jegyében egyetlenegy gyermekded trükköt próbálnak megetetni velünk. Abban csak reménykedhetünk, hogy nem ez lesz az egyetlen változás.
(Továbbá...)

A Nemzeti Összeborulás Napja

A magyar hátránya, hogy könnyen karcolódik. A lakkozott magyarral bánjunk kesztyűs kézzel.
(Esterházy Péter: Így gondozd a magyarodat)

Ismét világviszonylatban egyedülállót alkotott a Magyar Géniusz (az új Parlamentnek, a 2/3-os többségnek, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének köszönhetően -- nem kívánt [túlbuzgó radikálisoknak: mindegyik] törlendő!): június 4-ét, az elvesztett (és nem utolsó sorban az Osztrák-Magyar Monarchia által elindított) világháborút lezáró béke napját sikerült a Nemzeti Összetartozás Napjává avatni. Lássuk csak! Először is a békekötések mindig a háborúk befejezését jelentik, ezt ünneplik pl. május 9-én világ- de legalábbis Európa-szerte. Érdekes módon Magyarországon erről az alkalomról valahogy (többségében) el szoktunk felejtkezni, pedig még a németek is megünneplik – abból a teljesen logikus gondolatból kiindulva, hogy a béke éppúgy rájuk, a vesztes félre is áldásként, megnyugvásként jött el, mint minden más harcolóra. Azon kívül persze képesek voltak szembesülni saját cselekedeteikkel, így tévén helyre a világégés tanulságait. Egy dolog azonban biztos nem jutott eszükbe: hogy május 9-ét törvényi erővel a Német Nemzeti Összetartozás Napjává tegyék. Pedig hát a háború következményeként a németség is a szétszakíttatás sorsára jutott...
Mindegy, az a lényeg, hogy nekünk sikerült! És június 4-e immár törvénnyel szentesítve a Nemzeti Összetartozás Napja. Megszavazva mindezt óriási többséggel, benne annak a Jobbiknak a képviselői által is, amelynek szellemi előfutárai szinte minden évben nyár elején látványos akcionista performanszok keretében kifogásolják, hogy miért áll az egykori Trianon-emlékmű helyén szovjet hősi monumentum. Azaz miért van valami ott, ahol nem annak, hanem valami egészen másnak kellene lennie. És most a béke helyett van NÖN (azaz nemzeti összetartozás napja). De hát miért is kellene csodálkozni ezen egy olyan országban, ahol a háborús polgári áldozatok emlékműve helyén Turulmadár-szobor áll, ahol augusztus 20-án Szent István/új kenyér helyett az alkotmány ünnepe volt, Kádár János születésnapjára esett véletlenül a magyar űrrepülés napja, Farkas Mihály névnapjára a Fegyveres Erők Napja? És egyáltalán: egész létünket áthatja annak pogány szómágia-hitnek a reneszánsza, hogy ha valamit másként nevezünk, akkor mássá is válik (pl. egy fasiszta párt nem lesz fasiszta, vagy ha egy betiltott szervezet neve elé "Új" jelzőt illesztünk, az már nem is lesz ugyanaz a szervezet). Vagy éppenséggel ha a szétszakított magyarság egységének törvényben deklarált ünnepnapot adunk, akkor az egységes is lesz.
Hogy ez a szómágia valóban a feldolgozatlan traumák őszinte kibeszélését segítené elő - ahogy Kövér László deklarálta (miközben szellemesen megtagadta a közös traumák oldásának javaslatát) abban persze lehetnek kétségeink. De legfeljebb majd elfelejtjük őket a Nemzeti Bizonyosság Napján.
(update: a követekzetes őrültek a legveszélyesebbek... Trianon alkalmából vigyük el annak a Károlyi Mihálynak a szobrát, aki sem a Világháború előtt, sem azalatt egy percig sem volt vezető pozícióban, az antant sorozatos területi követeléseit tartalmazó jegyzékeket vagy visszautasította, vagy nem ő szegte meg... és tegyük a helyébe a háború kirobban(t)ásakor magyar miniszeterelnök, és a hadüzenetet előterjesztő Tisza István szobrát... persze, ha az a koncepció, hogy minden mást jelent [vagy épp az ellenkezőjét] annak, mint ami valójában, akkor a dolog teljesen a helyén van...)

Még egyszer a tangóról

A korábbiakban két folytatás erejéig már volt alkalmam arról értekezni, hogy miért káros és nevetséges az a szemlélet, amely manapság "történelmi ismeret"-ként az ország nagy részének sajátja, és a "nemzeti együttműködés" keretei közt épp most látszik hivatalos ideológia rangjára emelkedni. Ezen könnyekig megható és egyben kacagásra ingerlő alkalomból szeretném még egyszer leszögezni, mit gondolok a keresztény-konzervatív históriaszemléletről.
Először és mindenekelőtt: érdemes volna végre észrevenni, hogy SOHA a világtörténelem folyamán nem volt működőképes az a tendencia, amelyik a régi (sokszor már valójában nem is létező) erények/eszmények/ideológiák feltámasztásában látta a kiutat. Az ilyesmi jó és tiszteletreméltó emberanyag esetén olyasfajta patetikus tragédiát eredményez, amelyet Shakespeare rögzített Brutus alakjában Julius Caesar-jában; kedvezőtlenebb konstelláció viszont csak olyan bigottan merev struktúrákat hozhat létre, amelyek minél tovább tartanak, annál nagyobb zajjal dőlnek össze. Ilyen volt például a Szent Szövetség Európája, amelyik azzal az ambiciózus céllal jött létre, hogy örök időkre visszaállítsa az isteni rendet az öreg kontinensen.
Másodszor: a fent leírtak ellenére (vagy talán épp amiatt) a mai magyar jobbos konzervatív ideológia majd beleszakad abba, hogy előképeket, ideológiai világítótornyokat találjon a történelem nagy példatárában. Meg is véli ezeket találni nagy királyok, politikusok, államférfiak alakjában, akik a mából nézve talán valóban úgy tűnhet, hogy konzervatív beállítottság mentén cselekedtek annak idején de a dolgokat jobban megkapirgálva ennek éppen az ellenkezője derül ki. A "szent királyok" közül István brutális újító volt: mind az életformát, vallást, mind a nép-nemzet életét meghatározó szervezeti kereteket drasztikusan átalakította (vulgo: létrehozta a keresztény, feudális magyar államot — amely előtte nem létezett). László a legszorgalmasabb törvényhozók egyike volt, újrafogalmazva ezzel a királyság alapjait. Arról nem is beszélve, hogy egy gyökeresen új, a korban nóvumnak számító eszményt, a lovagkirályét testesítette meg, vezette be a gyakorlatba. De a legszebb példát mégsem ők adják, hanem a szintén eposzi jelzővel emlegetett "második honalapító", IV. Béla. Ő az ugyanis, aki egyszemélyben egyesíti a fent magasztalt konzervatív "vissza a régi jó eszméket" gyakorlatot, és a kor szellemének megfelelő reagálást, az új kihívásokra adott új válaszokat. Hiszen uralkodása első felében a nagy előd, III. Béla bűvkörében élt, annak tekintélyét és hatalmát kívánta vissza annak lehetőségei nélkül. Durván bele is bukott, hogy nem érzékelte az idők változását, és egy eszmeiségében ugyan kétségtelenül vonzó, de minden tekintetben meghaladott ideát próbált meg újra megvalósítani. A nemesség ellenállása nagyban gyengítette a királyság erejét, ami mind a kun kérdés kezelésében, mind a tatár invázióval való szembeszegülés kudarcán rajta is hagyta nyomát. A "Második honalapító" azonban nem a délibábos múltba való merengése révén lett igazán naggyá, hanem azért, mert képes volt felismerni ennek a metódusnak a zsákutca-voltát, és saját addigi viselkedését is korrigálva gyökeresen új módon reagálni az országot ért kataklizma után - saját uralma és mindenekelőtt az ország érdekében.
De nemcsak az uralkodókkal ez a helyzet (az Anjoukról vagy akár Mátyásról is nagyon könnyű belátni, hogy nem igazán a múltba való fordulásuk — maximum a múlt ideologikus felhasználása — tette őket naggyá). Politikusok egész sora hozható fel példaként arra, hogy sohasem a múltbeli eszmények "visszahozása" áll igazában a nemzet érdekében, és teszi ezáltal naggyá az államférfit, hanem az új kihívások felismerése, és ezekre az új válaszok megtalálása. Az olyan sokat citált, és hatalmasnagy jobbos-konzervatív ikonná magasztosult Széchenyi sem azáltal vált naggyá, hogy a jobbágyok röghöz kötését vagy az úriszék, esteleg az első éjszaka jogának újbóli bevezetését szorgalmazta volna, hanem azza, hogy velejéig romlott kozmpolita módon nyugati mintákat majmolt — de ami még fontosabb: adaptált az adott magyar körülményekre, illetve azokból kiindulva építette fel saját reformjavaslatait. (Azt csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ha valaki, akkor épp a "legnagyobb magyar" az, aki magánélete alapján sem alkalmas az ideális konzervatív típusként való megjelenítésre: mert hiába növi ki a dandy-aranyifjú sszerepet, de bizony, mind szerelmi élete [egy férjezett, arisztokrata hölgybe talál beleesni, és ha a férj nem halálozik el, ki tudja, mivé alakult volna a dolog...], mind a földi pályafutását lezáró öngyilkossága [, amellyel a heroizáló Hídember sem tud mit kezdeni] nem méltók arra, hogy egy konzervatív hérosz ideálképében szerepeljenek.)
Tegyük hozzá, amikor az Eszme diadalt aratott, és hosszas küzdelmek után — szerencsére ritkán – valósággá vált, akkor az nagyon nagymértékben hozzájárult a magyar történelem úttévesztéseihez, vagy épp százados lemaradásaihoz. Ilyen esetként említhető például a jobbágyság röghöz kötése vagy épp az egész Werbőczi-féle Tripartitum , mint a nemesi előjogok tárháza és jogforrás. De említhetnénk a nemesi birtok elidegeníthetetlenségét is (,amelynek azért volt pozitív hozadéka is, hiszen épp ennek hatására írta meg Széchenyi a Hitelt). És amikor úgy is tűnt, hogy a hagyományokhoz való visszanyulás egy hosszabb távú fejlődést alapoz meg – gondolok itt elsősorban a Kiegyezésre és az azt követő fellendülés időszakára – akkor is inkább az általa létrehozott kompromisszum, a működőképesség garantálása eredményezte a fejlődést. Hogy aztán persze — a bevezetőben leírtaknak megfelelően — az egész annál nagyobb robajjal dűljön össze, máig kiheverhetetlen trtaumákat eredményezve, de egyben a konzervativ gondolat uralmát valamiféle paradicsomi állapotként láttatva.
E nagyon vázlatos, épp csak áttekintőnek is alig nevezhető kép után joggal merülhet fel a kérdés: hát a konzervatív eszmének; a múlt értékeit védő, és azok visszatérését kívánó gondolatnak nem volt egy képviselője sem a magyar történelemben??? Természetesen voltak szép számmal ők is, de hogy méretes közhellyel éljünk: "kihullottak a történelem rostáján". Bizon-bizony az átlagos maygar polgár nagy gondban volna, ha arra szólítanák fel, hogy mondjuk a reformkorból nevezzen meg 2-3 aulikus, udvarhű arisztokratát. Nem véletlen, hogy Jókai sem a mereven komzervatív "Kőszívű ember"-t állítja regényének középpontjába, hanem annak fiait, illetve azt az utat, amin a fiúk eljutnak a haladó, korszerű gondolat, a polgári magyar állam támogatásáig.
És mint tudjuk, az irodalom az élet tükre.