Balsors, akit....

Szeptember 5-én, szombaton Budapesten a FIFA-világranglista 41. helyezettje minimális különbséggel, 2-1-re legyőzte a 47. helyezettet. Innen nézve tulajdonképpen nem történt semmi különös az égvilágon. Az, hogy mégis írok róla, az 2+1 tanulságnak köszönhető.
Az első kettő sporttárgyú (félig-meddig), és közülük az egyes számú viszonylag velősen összefoglalható a következőképpen:
1/ Nem igaz, hogy "ilyen gólt csak mi tudunk kapni". Tessék csak megnézni az alábbi felvételt!

12 éve, az 1998-as VB selejtezőinek utolsó körében a fehér mezes finnek 1-0-ás vezetésüknél (amelynek alapján ők végeztek volna másodikként, azaz pótselejtezősként) a hosszabbításban olyan szerencsétlenül kapkodva próbálták kivágni a labdát, hogy a védő fejbe rúgta vele kapusát, majd a "bogyó" onnan a hálóba vánszorgott. Hogy ki ellen? Bizony, épp ellenünk. Kifutó kapus meglehetősen gyakran rúgja a csatárba a labdát, de ilyen gólt azóta sem nagyon láttam: itt nincs kapura törő csatár, vagy felívelés, szerencsétlen nyelvrokonaink a még szerencsétlenebbül tébláboló magyarok helyett egymaguk intézik el a dolgokat. (Más kérdés, hogy a pótselejtezőben aztán, ahova így mi jutottunk ki, jöttek a jugók: 1-7 és 0-5.)
2/ A második tanulság kicsit több körüljárást igényel. Kezdjük talán ott, hogy miért is előzte meg rég nem tapasztalt felfokozott várakozás a magyar nemzeti tizenegy mostani fellépését. A válasz valami olyasmi lesz, hogy a selejtezők ilyen kései fázisában rég álltunk ennyire előkelő, a továbbjutás szempontjából bizakodásra okot adó helyen selejtezőcsoportunkban. Ez a megfogalmazás elég pontos, egyben nagyon is jól kifejezi a lényeget: ugyanis pontosan arról (és csak arról!) van szó, hogy az általunk — pillanatnyilag – elfoglalt második helyezés kedvező. Az, hogy ez így alakult, kétségtelenül a sorsolásra (pontosabban a kialkudott meccs-sorrendre) vezethető vissza. Először is érdemes észrevenni, hogy ez a sorrend úgy alakult ki, hogy a sorozatot nyitó itthoni dán (és a későbbi kinti svéd) meccs kivételével, a csoport "aljával" játszottunk. (Annyit kétségtelenül fejlődött a magyar foci, hogy ezeket a meccseket, ha kínlódva is, de "lehoztuk".) Igazából azonban érdemes volna azon elgondolkoznunk, hogy egy ilyenfajta mérkőzés-sorrend lekötése vajon nem puszta önbecsapás, vagy - rosszabb esetben - rövid távú manipuláció-e. Az ugyanis egészen bizonyos, hogy ha utána kapirgálunk, akkor azt fogjuk látni, hogy válogatottunk az elmúlt 10-15 év VB- és EB-selejtezői során a riválisként tételezett csapatokkal (azaz, akiket meg kellett volna előznünk) szemben összességében 1-2, maximum 3 pontot volt képes összeszedni. Még egyszer mondom: nem egy-egy ellenféllel, hanem az összessel szemben együtt!! Kérdés, ha ez tényleg ennyire törvényszerű, mi értelme van erőltetni ezt a fajta meccsbeosztást. Mert ugye az jól hangzik, hogy a kezdetben összeszokatlan magyar csapat a könnyebb ellenfelek nyújtotta sikerélmény hatására annyira elkezdi érteni-érezni egymást, hogy a selejtezők végére olajozott gépezetként működve gyalázzák a gyepbe a világ legerősebb csapatait is. Csak egyrészt a tapasztalatok - meg az elmúlt 5, nélkülünk lezajlott VB - nem ezt mutatják. És abban talán végképp dőreség volna reménykedni, hogy a nívósabb futballkultúrájú országok jócskán előttünk járó játékosai mindeközben valamiképp nem csiszolódnak össze csapattá, sőt fantasztikus sikereinket látva végképp összebuknak. Ha valamiben lehetne reménykedni, az éppen az volna, hogy egy-egy erősebb, és még szintén összeszokatlan ellenfelet még a széria elején el tudunk kapni. A már emlegetett dán meccs is épp erre példa szerintem.
És most lássuk a "plusz egy" tanulságot!
A meccs utáni nyilatkozatparádéból különösen nagy visszhangot váltott ki Dzsudzsák Balázsé. Nem óhajtanék most azzal foglalkozni, hogy mennyire komolyan gondolta, tényleg visszavonta-e stb. A nagyon rossz dolog az egészben az, (és ezért kap ez a poszt "közélet" címkét is), hogy a vele szemben állókat/egyet nem értőket egyáltalán eszébe jutott nem magyar-ként megcímkézni, azaz végső soron hazaárulóként, a nemzeten kívülállóként láttatni őket.
A politika sikerrel foglalja el a sportot, de persze, csak ha igazi magyarok vagyunk.

Öreg ember kalapban, gitárral

Lassan sétálok befelé, nem mondhatni, hogy "sodródom a tömeggel"... nincs igazán nagy tömeg, sodrás meg még kevésbé van. Kicsit zavaró nekem, hogy akár lanyhának is volna nevezhető az érdeklődés, ha egy-két szembejövő nem mondaná permanensen és mutogatná táblán, hogy "Jegye(ke)t veszek!" De ez legalább apró (kár)örömet jelent, ahogy a táskámba nyúlva megtapintom a borítékot, amelyben ott a jegy, rajta a dátum: 2009. augusztus 31.; 19.30 óra; és az előadó neve: Leonard Cohen.

Negyed nyolc körül ülök le a helyemre (mellém később terjedelmes hölgy kerül, aki másfél széket foglal, ráadásul akadályozza a kilátást a kettővel odébb ülő csinos lányra — előbbiről később kiderül, hogy volt munkatárs, utóbbiről, hogy volt tanítvány), ahogy körbenézek saccra gyenge 3/5 ház van, ez lassan később felkúszik 2/3 körülire; de még így is nyomasztóan sok az üres szék, sőt helyenként egész sorok piroslanak üresen. Madonna alaposan rádolgozott a koncertek pontatlan kezdéséről szóló sztereotípiákra, láthatóan mindenki úgy érzi, ráér még, úgyis csak vicc a fél 8-as kezdés. Leonard Cohen azonban nem Madonna (nemcsak az életkor-beli különbség vagy a szexepil eltérő mivolta okán): majdnem pont 19.30-kor gyorsan beszalad valaki, penget egyet-kettőt az odakészített gitáron, aztán már lép is le a színről. Az este várható hangulatáról már az sokat elárul, hogy ezt a nem túl bonyolult produkciót is kisebbfajta ováció fogadja.
És alig 10 perc késéssel már tényleg elkezdődik a koncert. Aki ismeri a turné anyagát tartalmazó Live In London CD/DVD anyagát, azt kezdetben nem éri sok meglepetés: látszatra a kitaposott úton halad minden, csak épp a számok közti átkötő szöveg, a kommentárok látszanak elmaradni, mintha az idős dalnok tartana a nyelvi korlátoktól. Így persze kicsit kopik a várható élmény, hiszen hiába az élő koncert, ha csak "elnyomott" számok vannak szépen sorban. Aztán a harmadik szám után mégis megszólal: majdnem elfogódottan mond köszönetet a meleg fogadtatásért, és megígéri, hogy ma este mindent belead társaival együtt. És innentől nincs megállás: a közben dugig telt széksorokban ülő közönség és a poéta egymásra talál, egymást inspirálják, é s a hangulatnak a többi zenész sem tud ellenállni: mindenki a maximumon pörög.
Egy-két, talán az előadó megítélése szerint kulturálisan jobban kötött szám (mint pl. a Democracy [nagy sajnálatomra]) elmarad, de bejönnek helyette olyan klasszikusok, mint a Famous Blue Raincoat vagy a Partisan. Cohen láthatólag lubickol a hangulatban, de egyáltalán nem könnyedkedi el a dolgokat: boldog, de ihletett is vagy ünnepélyes, ha éppen azt követeli az adott dal. A koncert több állva tapsolós ráadás után 3 és fél óra után ér véget: közös áldás és köszönet után a Mester útjára engedi hallgatóságát.

Áll egy vén, csaknem háromnegyed századot megélt öreg zsidó a színpadon. Fején kalap, nyakában gitár, és azt csinál egy sportcsarnoknyi emberrel, amit csak akar: hol a figyelem halálos-feszült csendjét teremti meg, hol őrjöngő tapsvihart vált ki. Sírunk (jómagam "csak" kétszer: az első szám, a Dance Me To The End Of Love ["hát tényleg itt van, élőben hallgatom!"]; és a Bird On The Wire, a köztudottan himnusz-hitvallás-jellegű szám alatt), lúdbőrzünk (azt aztán jó sokszor). Felállva tapsolunk.
Megtudjuk, mi az a katarzis.

Régi dicsőségünk...

Sokszor - többek között e virtuális hasábokon is - sok szó esett arról, hogy szegény, sorscsapásoktól sújtott kis országunk egyre több területen kerül a rendszert váltó országok és az EU egészének viszonylatában "szégyenpadba", azaz mutat fel vészes és behozhatatlannak tűnő hátrányt.
Egész eddig úgy tűnt, hogy egy területen biztos és behozhatatlan az előnyünk: nacionalizmusból, nacionalistáink színvonalát tekintve messze a mezőny előtt járunk — hittük.
Most azonban kiderült, hogy az a túlzott elbizakodottság, amellyel eddig képzelt babérjainkon ültünk, korántsem volt indokolt, és ha nem vigyázunk, hamarosan ezen a területen is a szégyenpad várhat ránk. Eme szégyenteljes lemaradásra a Steaua-Újpest és az Újpest-Steaua EL-mérkőzések kapcsán derült fény. Egy románokkal szembeni "rangadó" a régi szép időkben egy valódi virtigli magyar nacionalistának nem okozhatott problémát, simán, álmából abszolválta bármelyik kezdő, nemzeti színekre mázolt tapló.
Így virradt fel az Európa Liga oda- és visszavágója. A bukaresti mérkőzés igazi élvonalbeli tahóságot hozott, amely még a valaha oly fényesen tündöklő magyar nacionalizmusnak is becsületére vált volna. Bár kétségtelen, hogy az Európa élvonalába törekvő román kollegák hozott anyagból dolgoztak, de megvolt bennük az invenció, a kitartás (tessék megszámolni hány táblát kívánt a felírat betűnkénti felpingálása, és micsoda szervezőmunkát a megfelelő sorrendben való felmutatás)! És a legfontosabb: igazi européer nacionalista módjára, udvariasan, saját nyelvén gyalázták az ellenséget!!!
Ezt kellett volna überelnünk, vagy legalábbis egalizálnunk a visszavágón ahhoz, hogy a régi magyar nacionalista nimbusz ne kopjon meg. Sajnos azonban nem sikerült. Az első mérkőzés sarokpontjának bizonyuló - imént méltatott - bukaresti felirat egészen döbbenetes reakciót váltott ki legifjabb magyar nacionalistageneráció "jeles" tagjaiból: ahelyett, hogy hatványozott formában visszaugattak volna, és még valami sokkal ocsmányabbat írtak volna a románság képviselőiről - ahogy azt minden alapfokú nacionalista-képző tankönyvben leírják az első leckék közt - nekiálltak vitatkozni az első meccsen kifeszített felirattal. (Vajmi kevés vigaszt jelenthet, hogy ezt legalább érvelés nélkül, pusztán állítások megfogalmazásával tették, ez már nem sokat mentett a helyzeten.) És sajnos azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy ez az önmagában is hajmeresztő kísérlet ráadásul még a modern európai kívánalmaknak sem felelt meg. Ahogy a román nacionalisták példát mutattak, és a magyarokat gyalázó feliratot nem restellték magyarul kitenni, hogy ezzel is nagyobbat üssenek ugyanúgy a mi fiainknak is kutya kötelességük lett volna akár egy okleveles tolmács, akár valamely webes fordítóprogram segítségével lerománítani mondandójukat. Sajnos azonban úgy tűnik, a veretes hagyományok után sóhajtozó magyar futball után a régi dicsőség után nosztalgikusan áhítozó magyar nézőtéri taplóságot is utoléri sorsa: belterjes, köldöknéző, önnön sémáit ismételgető partikuláris képződménnyé válik, amely egy idő után már alapvetően képtelen lesz a megújulásra, mégha mutatkozna is már rá igény. Erre utal a Megyeri úti mérkőzés néhány egyéb fejleménye is: hogy honi nacionalistáink az idejétmúlt "király" terminológiával fejezték ki a magyarság viszonyát a román néphez; hogy a román=cigány képletet rettenetes nagy becsületsértésként próbálták meg elsütni, abból a téveszméből kiindulva, hogy a rasszista cigánygyűlölet nemcsak a Kárpát-medence terméke, hanem világszerte trendi irányzat; és végül, hogy az ellen iránti gyűlöletüket különféle tárgyak a szembenálló csoport felé való hajigálásával vélték levezethetőnek. Pedig legyünk őszinték: erre egy csapat jobban kondicionált csimpánz is képes volna, feltéve persze, ha a törzsfejlődés során már jónéhány évmillióval ezelőtt nem hagyták volna el ezt a szintet.
Ígyhát tényleg nem marad más hátra, minthogy letargikusan egyetértsünk az index sportrovatának cikkével, és rögzítsük: nemcsak labdarúgóink, hanem huligánjaink is kiestek az Európa Ligából.

Szkítia bölcsei avagy tudnivalók a világzsidó-összeesküvésről

Ha az ember, hozzám hasonlóan óhatatlan és olthatatlan vonzalmat érez aziránt, hogy a Nemzet részévé, tradicionális konzervatív értékrendet valló, hasznos polgárrá váljon, akkor előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, hogy az ideológia alappilléreivel is megismerkedjék. Ahhoz pedig kétség sem férhet, hogy ezek közül a pillérek közül a legpatinásabb, és mindmáig a legszilárdabb a zsidóság nemzetközi aknamunkájának megismerésén, feltérképezésén és annak preventív jellegű propagandisztikus ismertetésén (rövidebben: az antiszemitizmuson) nyugszik.
Ha a fent taglalt magasztos céloktól áthatott (hon)polgár kellő figyelemmel és kitartással (hehehe, érted, ugye? "Kitartás!"-sal, ez marha jó, nem?:))) tanulmányozza a szakirodalmat (,amelynek bősége-változatossága kissé visszarettentő lehet, de az vigasztaljon mindenkit, hogy ez csak a kiadványok darabszámára áll, tartalmukra aligha), akkor nagyjából a következő alaptézisek rajzolódnak ki lelki szemei előtt.
I. A zsidók és a történelem
A zsidóság figyelemre méltóan régen (náluk régebben nyilván csak a Szíriuszról elszármazott magyarság [hát innen az izraeliták nagy irigysége!!]) és jobb ügyhöz méltó buzgalommal vesz részt a történelemben. Érdekes, de sokatmondó tény, hogy – az ősközösséget kivéve – minden eddigi társadalmi-gazdasági berendezkedést ők találtak ki és vezettek be. Nézzük sorjában, hogy miért, mi célból!
— A magántulajdonon alapuló ókori, rabszolgatartó társadalmat azért, hogy a magántulajdon által kizsákmányolják a többi, keresztény népeket. A zsidók (a továbbiakban: zs-k) félelmetes elvetemültségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ebben még az sem gátolta meg őket, hogy a kereszténység még nem is létezett.
— A feudalizmussal azért váltották ezt fel, hogy az időközben szintén általuk (lásd lejjebb) bevezetett pénz segítségével markukba kaparinthassák Európa gazdasági életét, valamint azért, hogy az inkvizíció által végrehajtott zs-égetések, illetve a lakosság jogos haragjából származó pogromok révén lélektanilag előkészítsék a holocaustot.
— A kapitalizmus által a pénz uralmának még teljesebb térnyerését, a globális piac létrejöttét, és ezzel a zs-ság teljes világuralmának előkészítését igyekeztek elérni. A zs-k körmönfontsága oly nagymértékű, hogy a kapitalizmust eleve úgy találták ki, hogy az vissza-visszatérő válságok sorozatából álljon, melyeknek során a kisbefektetők, a tisztességes kereskedők, vállalkozók elvesztik megtakarított pénzecskéjüket. Ily módon ezen fejlettebb szinten nemcsak az uralkodóházak, hanem az egyes országok és végső szinten az egész világgazdaság a zs-k kezébe került. A zs-k a hanyatló kapitalizmusba ravaszul belekódoltak két világháborút, ahol az elsőben győzelemre juttatták a később nagy szövetségesüknek bizonyuló USÁ-t, míg a másodikban megszervezték a holokausztnak nevezett misztifikációt, amely egyrészt meg sem történt, másrészt az áldozatok számával részvétet váltott ki, és örökös jogalapot teremtett az antiszemitizmussal való riogatásra. Arról nem is beszélve, hogy a zs-k arab területek elrablásával országot is gründoltak maguknak.
—A zs-k véghetetlen bírvágyának újabb stációját jelentette, amikor a gazdasági uralommal immár be nem érvén, a politikai hatalom közvetlenül mocskos kezeik közé ragadása céljából kiötlötték, és megvalósították a szocializmust/kommunizmust. Az hogy ez az átkos rendszer mennyire a zs-k csinálmánya, jól mutatja, hogy összes kiötlője és kezdeti ideológusa zs volt, (kivéve Engelst, Lenint, Sztálint, Trockijt). Pl. Marx és öööö... Marx is.
—Alapvető zs sajátosság, hogy amikor már a hétköznapi, józan keresztény logika szerint a legördögibb gonoszság sem fokozható tovább, ők akkor még mindig képesek tovább menni, és rátenni még egy(-két) lapáttal. Ezt látható abból is, hogy amikor a politikai hatalom megszerzését már abszolválták, akkor a félelmetes rafináltsággal mintegy kontrollként meghagyott kapitalizmus nagyobb jövedelmezőségét látván nem átallották megdönteni világszerte a szocializmust (azaz végső soron saját hatalmukat!!!). Itt tart most a világtörténelem menete.
II. A zs-k és kulturális-tudományos élet
A zs-ság nagyon hamar rájött arra az egyszerű igazságra, hogy ha leplezni akarja (lentebb részletezendő) sötét üzelmeit, akkor arra a legjobb módszer, ha megpróbálja önmagát minél kedvezőbb színben beállítani. Azt is hamar kipuhatolták, hogy ezt annál is könnyebben el tudják érni, mivel a keresztény népek (és köztük különösen a magyarság!!) eredendően nyíltak és naivak lévén, az ő természetükkel semmiféle alakoskodás-színlelés nem fér össze, és ezt természetesen másokról sem felételezik. Így aztán a zs-k semmiféle akadályba nem ütközvén gátlástalanul terjeszthetik magukról, hogy ők úgynevezett "kultúrnép" volnának, amely mind a tudományos élet területén, mind a kultúrában kimagasló eredményeket produkált, illetve tudósokat, művészeket adott a világnak. Azonban még ezt a különben teljesen alaptalan híresztelést is jellegzetesen zs-s rafináltsággal fejelik meg. Miután a túl sok zs-hangzású név nagyon feltűnő volna a szellemi élet minden részterületén, ezért szándékosan (saját fajtájukat megtagadva!!) eldobva a zs neveket európai-keresztény nevek mögé bújva fejtették ki adott irányú tevékenységüket. Amely tevékenység természetesen teljességgel értéktelen és értelmetlen volt, illetve ha volt bármilyen hatása is, az elsősorban káros, destruktív jellegű volt, amley egyedül csak arra volt jó, hogy rombolja az európai-keresztény tudatot, vagy éppenséggel fizikai romlába döntse kontinensünk és szeretett hazánk lakosságát.
III. A zs-k és a gazdasági élet
Elöljáróban le kell szögezzük, hogy a "gazdaság" fogalma, mint olyan, eleve elvetemült zs machináció eredménye. Gazdaság valójában nem létezik, illetve ha mégis, akkor nem azt jelenti, amit manapság szokás érteni alatta. A "gazdaság" szó eredeti értelme valami olyasmi volt, hogy "olyan tevékenység, amelynek során az áru eredeti előállítója úgy igyekszik megszabadulni termékétől, hogy ezen folyamat során mindenképpen veszteség érje, amelyért azonban bőségesen kárpótolja őt az embertársainak szerzett öröm, illetve annak tudata, hogy segíthetett rajtuk". A zs-k aknamunkájának köszönhetően azonban mindez lassan feledésbe merült. Az évszázadokon, sőt évezredeken átívelő folyamat első lépéseként a zs-k feltalálták a pénzt, mint leendő aljas manipulációik alapeszközét. Persze eme szégyenteljes, az emberiséget (jó hosszan tartó) végromlásba taszító cselekedetük nyomait - igazi zs-módra - igyekeztek eltüntetni, másokra áthárítani a felelősséget. Így bukkannak fel lépten-nyomon olyan mítoszok, mint hogy a pénz lydiai vagy esetleg frígiai találmány volna, neadjisten "főniciai" (,amely terminológia tulajdonképpen a "zs" fedőelnevezése). Innen aztán már egyenes út vezetett tovább a pokolba: a pénz mellé démoni gonoszsággal feltalálták a pénzforgalmat, majd annak sátáni műhelyét, a bankot. Mindezek a manipulációk azt szolgálták — és sajnos!!! eredményesen —, hogy az áldozatul kijelölt naiv és tisztességes európai, keresztény népekkel elhitessék: igenis szükségük van a pénzre, az egyszerűbbé, és kényelmesebbé teszi életüket, ha nem kell mindenkinek a fenyőgerendától kezdve az üszőborjún át a házi sütésű kürtőskalácsig bezárólag minden lehetséges cserealapot képező árucikket magával cipelnie állandóan. Azonban jól tesszük, ha szem előtt tartjuk azt is, hogy a pénz mint olyan, bár a felszínen kétségtelenül a zs-k törekvéseinek egyik végcéljának látszik, valójában azonban egy háttérben meghúzódó még sötétebb ármány egyik eszköze, mégha fontos eszköze is.
IV. A világzs-összeesküvés maga
Azok számára, akik az eddigieket elmélyült figyelemmel (és nyilván a leírtak felett való borzasztó elszörnyedéssel) olvasták, már nyilvánvalóvá válhatott a zs-ság elvetemültsége. És természetesen az is, hogy a zs-ság gazdasági hatalmára és a fentebbi félrevezető manőverekre támaszkodva világuralomra tör. És hogy mi célból vajon? Hát azért, hogy gazdasági hatalomra tegyen szert... illetve... hogy... na izé, szóval mert azért, hogy világuralmuk legyen, amellyel pénzhez juthatnak, amelynek segítségével megszerezhetik a világ feletti uralmat.
Különleges helyet foglal el ebben a döbbenetes ármányban Szeretett Hazánk, Mária Országa. Többféle álláspont is létezik arról, hogy miért és hogyan tölt be eme sokat szenvedett kis haza központi szerepet a zs-ság ördögi internacionális konspirációjában. Egyrészt a zs-k itt alakították ki egyik európai bázisukat (lásd pl. "Judapest"), ahhoz, hogy aztán egész Európát uralmuk alá hajthassák. Másrészt az is kétségkívül tényvalóság, hogy az aljas és felettébb sötét zs ármány egész Európát, sőt az egész világot uralma alá hajtotta már, kivéve Magyarországot. Mindazok a kérdések, amelyek ezzel kapcsolatosan felmerülhetnének, természetesen a zs propaganda által sugalmazott, szokásos, cinikus nyakatekert zs okoskodás termékei.
Azaz pl. hogy ha a zs-k valóban birtokolják a glóbuszt, mi szükségük van még a Magyarország jelenlegi határai által bezárt 93ezer négyzetkilométerre?;
vagy
pl. ha hosszas évszázadok egész világot leigázó mesterkedése mellett hazánkat nem sikerült uralmuk alá hajtaniuk, akkor miért pont most fenyeget ennek a veszélye?;
vagy
pl. ha Magyarországon jelenleg tobzódik a zsidó uralom- mint ahogy azt szintén elég gyakran hallhatjuk -, akkor egyáltalán hogyan tudunk fellépni ellenük? és miért hagyják ezt?
Nos, mindezek a butuska kérdések a zs kapzsiság és ravaszság ismeretében könnyedén megválaszolhatók.
Persze az is sokat segíthet, ha egy elmekórtan-tankönyvet figyelmesen átböngészünk a "paranoia" címszónál.

Don Luis és a bronzvendég

Don Luis Tenorio de Coosa, Debrecen hercege és a tartomány örökös kormányzója, a Király valóságos belső és titkos udvari tanácsnoka (egyes körök szerint pedig még akár a trón várományosa is) nagyokat sóhajtva vált meg nap közbeni ruhadarabjaitól. Ágya szélén ülve, miközben lepergett előtte a kormányzásban elmúlt újabb nap sok-sok gondja és nehézsége, másra sem vágyott már, csak arra, hogy álomra hajthassa fejét.
Ekkor azonban a folyosó felől furcsa, fülsértő zajok hatoltak a kormányzói lakosztályba. Fém döngése, súrlódása, recsegés-ropogás... És pár pillanat múlva, szinte sarkaiból kiszakadva kivágódott a kormányzói hálóterem kétszárnyú ajtaja. Akármennyire is fáradt és álmos volt Don Luis, most mégis minden álom kiröppent a szeméből: hatalmas, ormótlan, másfél embernyi alak állt az ajtóban. Bronzszemüvegén fémesen csillant meg az éjjeli lámpa fénye, és ahogy a kormányzó a maga okuláréját sebtében a helyére tolta, rémülten ordított fel: saját óriásira torzult képmásával állt szemközt.
De mielőtt a kormányzó szóra nyithatta volna a száját, a bronzvendég megelőzte, és érces hangján így szólt Debrecen urához:
-Megidéztél, Don Luis, itt vagyok hát!
-Takarodj, otromba behemót, én bizony nem hívtalak! Sőt, mindent megtettem, hogy távol tartsalak szeretett városomtól...
-Épp ezzel idéztél fel, és növeltél óriási erejűvé, Don Luis! A múlt árnyai a kétségbeesésből és a félelemből nyerik erejüket.
-Én ugyan nem hívtalak, nem vagyok a barátod, semmi közöm hozzád, ezt most már mindenki láthatja, nem tehetek róla, hogy itt vagy, hogy rátelepedtél a városomra, te démon!!!
-Don Luis... te mered magad politikusnak, kormányzónak nevezni? Szavaiddal nem hívtál, az igaz... de épp azzal keltettél életre, és hívtál el ide, hogy elhitted: bizonygatnod kell, nem akarsz szobrot állíttatni önmagadról. És ez nagyobb bűn, mintha tényleg így tettél volna. Ígyhát most velem jössz, magammal rántalak a Pokolba....
Persze, az is lehet, hogy mindez csak álom volt.... Szép is lenne.

(olvasnivalók a fenti kis tanulságos történethez itt és itt.)

"...(nem) vagyok betyár, és nem hordok bő gatyát"

Ez a dolog már elég régóta motoszkál bennem. Kezdődött a méltán feledésbe merült MIÉP-pel, folytatódott Hegedűs Loránttal és a mackófelsőt bocskaira cserélő Schmitt Pállal. Hogy aztán a nemrégiben az EP-be díszmagyarban bevonulva triumfáló Jobbik-képviselőkkel érje el csúcs-/mélypontját.
Igaz, ami igaz: van abban valami nagyon méltóságteljes és felemelő, amikor pl. egy ENSZ-közgyűlésre az afrikai országok küldöttei öltöny-nyakkendő helyett saját országuk népviseletében vonulnak be, reprezentálva ezzel saját elkötelezettségüket a népi kultúra, nemzeti hagyományok, nemzeti történelem iránt. És persze az is tagadhatatlan, hogy aki manapság díszmagyart-bocskait ölt, szintén úgy véli, hogy ezt teszi – magyar vonatkozásban.

Csakhát, mint (majdnem) mindennel, amit szentnek és sérthetetlennek vél a nemzeti érzelmeken nyugvó torzult történelmi tudat, ezzel is problémák vannak. Nem vitatható, hogy a zsinóros mentének, díszmagyarnak, bocskainak és a többi változatnak történelmi múltja van, csak épp az a kérdéses, hogy ez a meglehetősen homályos múlt mit reprezentál. Alapvetően tagadhatatlan, hogy ez a viselet katonai mundérra hajaz, egy bizonyos kor egyenruhájára, amikor a hadviselés (sokszor kényszerűen) összenőtt a magyarság mindennapjaival. Kérdés azonban, hogy egy valamikor nemzetközileg széles körben elterjedt egyenruha mennyiben reprezentál egy bizonyos nemzetet; továbbá, hogy valóban szerencsés-e ha egy nemzetet a hadviseléssel azonosítanak jellegzetes viselete kapcsán. És említsük meg azt is, hogy valami olyasmiről van szó, amit erősen utólag, a 19-20. fordulóján, visszamenőleg ruháztak fel "történelmi" jelentőséggel. Ezt az ezen időszak nemzeti nekibuzdulásai és tragédiái nagymértékben felerősítették. Ugyanakkor mégiscsak művi csinálmányról van szó, a millenniumi nacionalista csinnadratta, és a világháború-trianon által (is) létrehozott "hagyományról".
Az a történelemszemlélet azonban, amelynek hagyományait ez az öltözék megjeleníti, nemcsak hogy nem az egyetlen, hanem még csak a nem is a legprogresszívabb. A magyar (közép)nemesség - ,amelynek tradícióit ez a öltözék a legjobban kifejezi - egy rövid történelmi pillanatig, a reformkorban ugyan túl tudott lépni saját árnyékán, és valóban haladó módon a jogegyenlőséget, közteherviselést, (stb.), azaz az egész nemzetet képviselte. De mind az előtt mind az után a nemesi történelemfelfogáshoz, a rendi kiváltságokhoz való görcsös ragaszkodás képviselőivé váltak, a nemzet nagyobbik részét elképzelhetetlen nyomorba, és egészét történelmi tragédiákba taszítva.
És most képzeljük el, amint Jean-Marie Le Pen beszédet mond az Európa Parlament ülésén! Ehhez viseletül rizsporos parókát tesz a fejére, díszes aranyhímzéses selyemzekét ölt, ami alá finom zsabós inget húz, ízléses térdnadrágját pedig csinos fehér harisnya egészíti ki. Miért teszi mindezt a "tisztességben" megőszült szélsőnacionalista? A válasz egyszerű: a fenti logika nyomán jár el ő is: leírt öltözet a francia nemzet egyik legfényesebb, legdicsőségesebb időszakát idézi, így (a vázolt "logika" szerint) a lehető legalkalmasabb a francúz nemzeti-népi hagyományok kifejezésére. Már persze, ha lesz kinek kifejezni, hiszen ettől a látványtól alighanem minden EP-képviselő halálra röhögné magát...
Szóval tisztelt Honanyák és Honatyák (továbbá Kontinensanyák és Kontinensatyák)! Ha valaki a fentiek nyomán úgy érzi, hogy valami nem stimmel, irány a gardróbszoba, és tessenek lecserélni a zsinóros-mentés szerkót pruszlikra-pendelyre-alsószoknyára vagy bő gatyára, nemi hovatartozás szerint! És ha ezzel megvannak, vegyék elő a karikás ostort, és a következő ülésszakig gyakorolják a cserdítést! Mert fránya egy szerszám az: ha az ember körültekintés és gyakorlat nélkül használja, akkor könnyen visszaüthet.
És az nagyon tud ám fájni...

Elment...

R.I.P.