Meg a sztár

Hát ennek is vége van.
Bár a címben ott szerepelt a 4-es szám is, de nem elsősorban ez különböztette meg ezt a műsorfolyamot az eddigi három sorozattól. Hanem annak a bántóan élénk kontraszelekciós jelenségnek a szinte összes jellemzője, amely abban nyilvánul meg, hogy a magyar kereskedelmi televíziók egymás műsoraiból csak a gagyit, az ócskát, a minősíthetetlenül színvonaltalant hajlandók eltanulni. Persze téve ezt "a közönség ezt igényli" rendkívül ócska és minősíthetetlenül primitív mentsége mögé bújva. És persze attól a törekvéstől vezérelve, hogy az ígéretes-színvonalas tehetségkutatót hatodrangú valóságsóvá silányítsák, amely – nem mellesleg – kiváló bevételi forrás is.
Nyilván ezért került sor a korhatár leszállítására is, hiszen az RTL a Csillag születik-kel fényesen bebizonyította, hogy "a gyerek (kutya stb.) mindig siker" alapigazság erősebb, mint valaha: Utassy Árpiról lehetett cikkezni jó sokáig (kiváló blogposzt erről itt), kavarható volt körülötte sok (ál)botrány, mehetett a keresztpromóció (nem, ez nem a vallási propaganda fedőneve!), és amíg tartott a "vetélkedő", lehetett ezzel még és még több SMS-t generálni, mert ugye "szegény gyereket csak meg kell védeni, tovább kell juttatni", mindenáron. Jegyezzük meg halkan, nem valami új tudományos vívmány, amely az előző Megasztár óta derült ki, hogy a 16 éven aluliak is tud(hat)nak énekelni, hanem sokkal inkább az vált világossá, hogy a gyerek az mindig érdekesebb téma, és kiforratlan egyéniség lévén, több butaság várható tőle, plusz rendelkezik két szülővel (jó esetben további családtagok is képbe kerülhetnek). Az új trend annyira markánsan érvényesült, hogy az egyik kiesővel szemben egyenesen "vádpontként" fogalmazódott meg, hogy ő bizony már 29 éves, és "még mindig nem vitte semmire". (Mondjuk, ez minden résztvevőre igaz, hiszen, ha valaki vitte volna már valamire, akkor nem egy tehetségkutatón próbálkozik, kitéve magát az ilyen véleményeket megfogalmazó ún. zsűrinek.)
A másik szembeötlő változtatás a versenyzők értékelésének módja volt: az előző három sorozatban (a döntőtől eltekintve) a lényegi döntések és a döntések java a zsűri kezében volt(ak). Így ezek (feltételezve persze a zsűri [ilyen-olyan] kompetenciáját) valahol mégiscsak szakmai döntések voltak/lettek, az egyes sorozatok döntősei vitathatatlanul tehetségesek voltak, vagy fogalmazzunk úgy: a legtehetségesebbek közül kerültek ki. Most azonban a bevételmaximalizálás jegyében változott a szisztéma: szinte minden érdemi döntés a közönség szavazataihoz kötődött. Ez hatással volt persze a műsor folyására is: olyan kínosan hosszú szünetek váltak szükségessé, amelyekbe már egy másik műsor is elfért; bár ennek (Popdaráló) szükségességéről önmagában is érdemes volna merengeni. Voltak persze olyan próbálkozások, melyek ezeket a dicsőséges forradalmi lépéseket a demokrácia, a voks populi érvényesülése felé tett lépésként próbálták eladni, de ebbe a kategóriába nagyon nehéz beleszuszakolni azt a sportszerűség legelemibb elvárásainak is homlokegyenest ellentmondó gyakorlatot, amikor a zárófordulókban szavazás közben tájékoztatták a nézőket (és "mellesleg" az érintetteket is!!) a versengés állásáról.
Azt viszont semmiképpen sem lehet a "tehetségek versengése" kategóriába beleszuszakolni, hogy az SMS-szavazásokat gyakorlatilag végtelenítették, azaz alig zárult le egy-egy adás, máris lehetett szavazni a következő műsor még el sem hangzott produkcióira. Más szóval: teljességgel sikerült mindenféle kapcsolatot megszüntetni az énekesi produkció és a szavazat között, valóságsós szimpátiaszavazás zajlott. A legszebb pedig az volt, hogy képmutató módon a zsűri egy tagja képes volt kárhoztatni a közönséget azért, mert nem eléggé szakmai alapon szavazott, holott egy felületes, a műsor szerkezetére vetett pillantás alapján ezt jóelőre borítékolni lehetett.
Ha már szóba került, lehetne itt szólni a zsűriről is, pl. hogy hogy lehet, hogy egyszerre csak többen lesznek egy fővel, és hogy lehet, hogy nem tudnak szembesülni azzal, hogy a döntő mezőnyét ők maguk hozták össze, tehát saját maguk felett mondanak ítéletet, ha a mezőnyről nyilatkoznak. De ezek olyan evidenciák, amiket talán kár is szóba hozni. Ha már mindenáron a zsűriről ejtünk szót, akkor álljon inkább itt az előző három sorozat egyik ítészének, Presser Gábornak néhány szava, amelyeket a 3. sorozat összefoglalójaként (akkor még ő úgy tudta, hogy az egész Megasztár-műsor lezárásaként is) mondott: "Jó hogy vége van, jó hogy most van vége és jó hogy így van vége."
Nem gondolom, hogy Picibácsi próféta volna, de ezt azért talán meg lehetett volna hallani... már persze, ha a pénzcsörgés és az sms-szignálok miatt egyáltalán hallható volt.

Sötétszürkület

Tudják-e a tisztelt olvasók, mi közös van Hercule Poirot-ban, és a mélymagyar nemzeti büszkeség által indukált eszmefuttatásokban? Nem, nem az, hogy mindkettő csak fiktív, egyik sem létezik...

A válasz ennél egyszerűbb: mindkét fent említett előszeretettel hivatkozik a szürkeállományra. Természetesen most nem a méltán világhíres, a Hortobágy végtelen rónáin mélabús tekintettel legelésző ősi magyar szürkemarhák állományáról van szó ebben az esetben, hanem népünk-nemzetünk állítólagos kimagasló szellemi képességeiről.
És hogy miért az "állítólagos" jelző?? Csak azért, mert a magyar poltikai elit, amely ugyebár mégiscsak az ország szellemi arisztokratáiból áll össze, lépten-nyomon bizonyítja ennek az ellenkezőjét. Mert itt bizony szövegértési és szellemi problémákról van szó, nem kicsikről, nagyokról...
Nézzük csak a hírt! Aszongya, hogy a fidesz élére állt a népi kezdeményezésnek, amely azt akarja kikényszeríteni az "alkotmányos népítélet" eszközével, hogy az Országgyűlés mondja ki önfeloszlatását, azaz önként feloszlassa magát. Többször hivatkoztam már eme virtuális hasábokon a PISA-teszt hazánkra nézvést gyalázatos eredményeire, de a fent emlegetett elit mindig újra és újra erőszakkal eszembe juttatja azokat. Mert nézzük csak, miről is van itt szó: a csodafegyver újra élesítés alatt van, azaz a népszavazás, (vagyis mint kiderült: népi kezdeményezés) erejével befolyás alá vonják a különben a népfelséget és népakaratot megtestesítő Országgyűlést. De a legszebb, hogy mi a tételezett cél: a képviselőknek ki kell mondaniuk a testület önfeloszlatását, azaz saját akaratukból úgy kell dönteniük, hogy nem óhajtják tovább ennen közösségüket "Országgyűlés"-ként definiálni.
Más szóval: elegendő számú szavazatot kell összegyűjteni ahhoz, hogy azok hatására a fent nevezett testület önként döntsön saját maga feloszlatásáról. Gyönyörű szép jövő, nemcsak a politika, hanem pl. a büntetőbíráskodás átalakulása vár ránk, ha mindez megvalósul. Hiszen, ha valaki eleget beszél egy öngyilkosjelölt lelkére, esetleg csupa negatívumot felsorolva, és az illető ennek hatására úgy dönt, hogy végez magával, az agitátor akkoris joggal hivatkozhat arra, hogy az áldozat önként választotta a halált. Sőt, ez még abban az esetben is elmondható lenne, ha a "rábeszélő" egy fegyvert nyom az öngyilkosjelölt oldalába, ezzel bírván őt jobb belátás... izé jobblétre. És persze át kellene gondolnunk az olyan idejétmúlt kategóriákat is, mint a "felbujtás", hiszen végülis a bérgyilkos is önként, saját elhatározásából cselekedett — mégha némi "rásegítés" hatására is....
Vagy esetleg csak meg kéne tanulnunk olvasni, és a vágyálmainkat a valóság alá rendelni, nem pedig fordítva.

Újévi IéEB

(megfejtés: Feneketlen tó [gy.k: fenn E-k, E-tlen tó])

Egy év

Csendes kis jubileumot ünnepel ma, január 2-án a blog.
Épp egy éve esett meg első (két) posztom ezeken a hasábokon.
A blog változatos termékenységű 12 hónapot tudhat maga mögött. És ezen változatosságnál cifrábbat csak a valóság produkál: sosem szűkölködtem témában, és a valóság sosem a várakozásoknak megfelelelően alakult.
Nem lett pl. 2008 a "sport éve". Bár a labdarúgó EB-t az a csapat nyerte, amelyik a már csak az idősebbek lázálmaiban élő "foci"-hoz a leginkább hasonlító játékot produkálta, de a pekingi olimpia magyar vergődése és az úszók-futók (el)szárnyalása sötétebb tónusúra árnyalta a képet.
Bár az aKÖZÉRT alcímében többféle tematikát sorol fel, a valóság nem hagyta, hogy a közélet/poltika-tematika ne domináljon.
Talán idén... 2009-ben se foci EB, se olimpia nem lesz:).

A Nagymagyarország-tangó (II.)

Trianon azért is vált máig is felmérhetetlen hatású csapássá a magyar fejlődésre, mert mindaz, ami látványos és szembeötlő volt benne (nevezetesen a történelmi Nagy-Magyarország megszűnése, széthullása/-darabolása, és vele magyarok sokaságának méltatlan, sőt embertelen helyzetbe kerülése), elfedte mindazt, ami nem volt feltűnő és nem látszott azonnal. Egész pontosan azt, hogy a világháborút lezáró békeszerződés egy saját idejét így is jócskán túlélt, feudális előjogokon alapuló, hadi hódítással megszerzett birodalmat darabolt széjjel (nem túl szerencsés kézzel, tegyük hozzá). A trauma, amelyet a korabeli magyarságnak fel kellett (volna) dolgoznia, túl nagy volt ahhoz, hogy mögé látva Nagy-Magyarország eszméjének korszerűtlensége feltűnjön. A legszebb éppenséggel az volt (és van) a dologban, hogy pontosan azok alapján a kritériumok alapján volt/vált korszerűtlen(né), amelyek alapján feltámasztani kívánták és kívánják ma is: azaz a kollektív és kulturális nemzeti-nemzetiségi jogok gyakorlásának alapelve alapján. Amely jogok természetesen egy feudális, hatalmi erővel összerántott birodalomban eleve nem is létezhettek.

Persze annyival tartozunk az igazságnak, hogy gyorsan azt is leszögezzük: azok 99,9%-a, akik bármilyen formában hangot (látványt) adnak Nagy-Magyarország iránti nosztalgiájuknak, ezt aligha azért teszik, mert a kollektív jogok, vagy éppen a nemzetiségek egyenjogúságának olyan hatalmas barátjai volnának (ha meg mégis azok, akkor ismerve a történelmi előzményeket nem túl jó szimbólumot választottak). Sőt, ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor azt is meg kell állapítsuk, hogy Nagy-Magyarország igazából még csak nem is szimbólum a szó szoros értelmében. Ugyanis nincs egy kiforrott, közmegállapodáson nyugvó elismert jelentése — már persze a "mindent vissza!" meglehetősen primitív, és nem is túl reális üzenetén túl. Akik ebben a képzetkörben mozognak, nem nagyon tudtak még túllépni az ötödikes, atlaszt lapozgató kisdiák lelkialkatán és – valljuk be – történelmi jártasságán sem. Persze az sem kizárt, hogy ez egyszerűen egyfajta "minél nagyobb, annál jobb" szexuálanatómiai megközelítés.

Meg kell állapítsuk, hogy akik ma címkeként használják az egykorvolt Magyarország határait, azok a történelmet nem valamiféle organikus folyamatként látják, ahol a dolgok egymásból, az addigi történésekből táplálkoznak. Az ő "szemléletük" sokkal inkább a svédasztal mellett toporgó vidéki atyafié, aki elsősorban kinézet szerint választ az előtte tornyosuló ételek közül, nem nagyon zavarja, ha azok esetleg nem illenek egymáshoz, vagy akár még az sem, hogy együttes fogyasztásuk egy kiadós hasmarsot idéz elő.
Így fordulhat elő, hogy a pogányság ellen küzdő Árpád-házi királyok sávos zászlóján (ad absurdum akár még Szűz Máriával a közepén is) az ősi (tehát "pogány") rovásírás írásjelei bukkannak fel a kitűzőkön, matricákon, propagandakiadványokon. Miközben persze ezen kiadványok másik csoportja a keresztény Magyaroszág képzetkörét újraértelmezve igyekszik az antiszemitizmust összebékíteni a kereszténység gyökereivel, kiderítve például, hogy Jézus párthus eredetű volt. (Mintha bizony csak azért nem volna ildomos gyűlölni "azsidókat" [és úgy egyáltalán: gyűlölködni általában], mert a Megváltó közülük/közéjük született!) És persze így lehet Lonsdale cuccokban harcolni a globálkapitalista tőkének behódolt illegitim magyar kormány elnyomó rendőrsége ellen, kisemberek autóit gyújtva-borogatva fel; vagy az elöl rovásírásos pólóra hátul felírni, hogy "Hungary".
A helyzet azonban bizonyos vonatkozásban még ennél is súlyosabb. Az asztal előtt ácsorgó atyafi szemén ugyanis előrehaladott hályog húzódik, ezért az ételek nagy részét egyszerűen képtelen meglátni, vagy csak olyan homályos foltokat érzékel belőlük, hogy végeredményben fogalma sincs, mi az amit, lát, nemhogy még azt is tudná róla, milyen íze van, sőt azt sem, hogy épp leves-e vagy történetesen frissensült, neadjisten desszert. Valamit azonban mondani kell otthon a haveroknak, amiből azok is le tudják venni, hogy mégis milyen előkelő helyen járt az istenadta. Hát elmondja, hányféle pörkölt volt, meg milyen rengeteg rántott borda, meg mennyi csontleves, meg persze fröccs dosztig. Azaz kreál valami olyan menüt, ami az ő ízlése, provinciális elképzelése szerint maga a tökéletesség, a hatalmas kulináris élvezet.
Így kerülhetnek be olyan elemek a nemzeti történelembe, amelyek (mint pl. a fent emlegetett párthus-szál) az egyszerű atyafinak is kedvére valók. Mitől lesznek ezek annyira klasszak? Elsősorban attól, hogy visszafelé menvén a történelemben általuk minél alaposabb jogosultságot találunk saját "jussunkhoz", Nagy-Magyarországhoz. Ha ezen poszt első részének elejéhez kapcsolunk vissza, akkor el kell mondjuk, hogy ez a lélektani viszonyulás szintén egyfajta általános iskolás (vagy inkább talán nagycsoportos) mentalitás: "mi voltunk itt előbb, miénk minden!" (Ezzel persze mintegy mellékesen legitimáljuk az összes ilyen alapon álló ideológiát, teszem azt pl. a dákoromán kontinuitás elméletét is.)
És persze így maradnak ki az ismeretlen, vagy a mesélő atyafi gusztusának nem megfelelő étkek is a meséből: a nagymagyarkodók java része számára a "szász székek" mondjuk – jó esetben – a német bútoripar termékei; a tordai országgyűlés szabad vallásgyakorlásról szóló passzusát pedig éppen istentelen liberális dokumentumnak titulálnák.
És így jutunk el oda, hogy ismét felrémlik előttünk az ötödikes kisdiák képe, aki szellemileg nem volt képes továbblépni és továbblapozni, így atlaszában Nagy-Magyarország térképét csillogó szemmel csak bámulja, bámulja, bámulja.... pedig abban az atlaszban még olyan sok lap van.

Szolgálati közlemény

A blog - virtuálisan létező - olvasói észrevehették, hogy a szeretett internetes naplójuk már csaknem 5 hete nem frissült. Ez a kinek örömteli, kinek fájdalmas esemény azonban nem egyenértékű azzal, hogy az aKÖZÉRT beszüntette volna működését. Sajnos mégcsak nem is arról vn szó, hogy a közéletet, kultúrát, sportot uraló nagyszabású vagy felháborítóan pitiáner esetek fogytak volna el; csak a blogszerző egyébirányú leterheltsége (nem) öltött ily módon formát.

Kikerülvén az ilyenkor szokásos fogadkozást, van szerencsém közölni, hogy szeretett blogjuk a jövőben sem fog villámygorsan hasítani: több, hosszabb tanulmány-jellegű poszt van készülőben. Hogy Önök mégse maradjanak mindennapi betevő nélkül, ezek a félkész csinálmányok is meg fognak jelenni a bejegyzések közt, jelezve azok ideiglenesen befejezetlen voltát. És így még az a hamis illúzió is előállhat, hogy beleszólhatnak a készülőben lévő posztok tartalmába.

Hát meglátjuk...

Kiborul és belelóg

Van az úgy, hogy az a bizonyos éjjeliedény egyszercsak elveszti stabilnak tűnő egyensúlyi helyzetét, és nyílása a tetejéről az oldalára vagy neadjisten épp a fenekére lódul. Kevésbé bonyolultan fejezve ki: kiborul.

Emlékszik még valaki az Új Hölgyvilág címer-botrányára? És Székhelyi József sajátságos Himusz-átértelmezésére? Vagy a boldog emlékezetű Matula Magazinra? Neadjisten (stílszerűen:)) az állítólagos vallásos meggyőződésből mozik előtt egy általuk sosem látott film ellen tüntetőkre?

Ugye, már alig-alig. Nem is csoda: ezek a lufik még a felfújásuknál is gyorsabban eresztettek le. Ami a szomorkás bólogatásra még okot adhatna, az az, hogy ha valaki elmélyülne az elmúlt 10-15 év történelmében, a fentieken kívül még tucatszám sorolhatná a hasonlóan nagy jelentőségű ügyeket, amelyek mind arról szóltak, hogy valahol léteznie kell egy kulturális megmondóközpontnak,a melyik hivatott azt kijelölni, hogy mi a magyar kultúrán-életen belül a "szent tehén", de egyáltalán az érték. Így került egy kalap alá a Himnusz vagy Madách és az értelmezhetetlen kategória, a "nemzeti rock" (mert ugyebár nemzeti [vulgo: jellegzetesen magyar zenei motívumokkal operáló] rockot utoljára kb. az Illés játszott, egy zenei irányzatot meg pusztán a dalszövegek alapján kategorizálni - hát minimum komolytalan).

És most a legújabb, Az ember tragédiájának (vagyis inkább annak parafrázisának) botránya, amelyből — így vagy úgy — természetesen Tomcat sem maradhatott ki. Az ilyen kultúrmisszóknak két érdekes vonatkozása szokott lenni, vagyis inkább két olyan tényező, amelyet a kultúrharcosok nem szoktak figyelembe venni:

— Az első ok, mondhatni belső jellegű, magával a "védelmezett" műalkotással van összefüggésben. Általában a harcosok vagy semmilyen, vagy minimális, sablonos "tudással" bírnak az adott műről, annak tartalmáról, keletkezéséről, koráról, vagy fogadtatásáról, utóéletéről. (Erre a "legjobb" példa a Krisztus utolsó megkísértése, amikor a film megtekintését, sőt műsorra tűzését megakadályozni kívánók mintegy "bemondásra" akcióztak a mozik előtt, tiltakoztak az alkotást műsorra tűző csatornánál, anélkül, hogy bármelyikük is látta volna a filmet, amely ellen tiltakozott; sőt, azt is megakadályozni kívánta, hogy bárki más megtekinthesse.) A jelen esetben is szemmel láthatólag valami ilyesmiről van szó: Az ember tragédiája ún. Nagy Nemzeti (méghozzá nem is akármilyen, hanem egyenesen MAGYAR nemzeti ) Értékként prezentáltatik, amelyet most súlyos sérelem ért, és ezzel értelemszerűen súlyos sérelem érte a Magyar Nemzetet is. (Amely jelen esetben nem egy dicső múltú, de kissé kevésbé dicső jelenű napilap; hanem egy dicső múltú, de kissé kevésbé dicső jelenű etnikum.) Bár a Madách-mű kétségtelenül remekmű, de mint ilyen egyben egyike a leginkább kozmopolita alkotásoknak a magyar irodalom történetében: nemcsak azért, mert egyike a legtöbb nyelvre lefordított magyar irodalmi műveknek. Hanem főképp azért is, mert – persze szoros összefüggésben az előző ténnyel – az egy Hunyadi János nevének futó említésétől eltekintve semmilyen magyar (azaz partikuláris) vonatkozása nincsen. Így abban az értelemben "nemzeti" értékként beállítani, ahogy azt a szarral-húggyal értéket mentők próbálják, nem lehet.

— A második, a "külső", az adott műtől független ok még súlyosabb, nagyobb horderejű. Ez pedig az, hogy az elmúlt pár száz év történelméből az a nagyon egyértelmű következtetés vonható le, hogy ahányszor egy csoport, egy központ megpróbálta meghatározni, hogy mi a művészet területén az érték, mit lehet és mit nem lehet csinálni (pláne politikai ideológiától áthatva), akkor az a diktatúra biztos előjele volt, vagy adott esetben már épp maga a diktatúra. Ezt üzenik a német könyvmáglyák lángjai, vagy épp a szeretett Rákosi elvtársat dicsérő születésnapi ódák is.

Azoknak, akik EZT akarják vissza, előbb-utóbb a bevezető sorokban aposztrofált éjjeliedénybe ér a felső végtagjuk.

Jobb volna előbb.