Lassan sétálok befelé, nem mondhatni, hogy "sodródom a tömeggel"... nincs igazán nagy tömeg, sodrás meg még kevésbé van. Kicsit zavaró nekem, hogy akár lanyhának is volna nevezhető az érdeklődés, ha egy-két szembejövő nem mondaná permanensen és mutogatná táblán, hogy "Jegye(ke)t veszek!" De ez legalább apró (kár)örömet jelent, ahogy a táskámba nyúlva megtapintom a borítékot, amelyben ott a jegy, rajta a dátum: 2009. augusztus 31.; 19.30 óra; és az előadó neve: Leonard Cohen.
Negyed nyolc körül ülök le a helyemre (mellém később terjedelmes hölgy kerül, aki másfél széket foglal, ráadásul akadályozza a kilátást a kettővel odébb ülő csinos lányra — előbbiről később kiderül, hogy volt munkatárs, utóbbiről, hogy volt tanítvány), ahogy körbenézek saccra gyenge 3/5 ház van, ez lassan később felkúszik 2/3 körülire; de még így is nyomasztóan sok az üres szék, sőt helyenként egész sorok piroslanak üresen. Madonna alaposan rádolgozott a koncertek pontatlan kezdéséről szóló sztereotípiákra, láthatóan mindenki úgy érzi, ráér még, úgyis csak vicc a fél 8-as kezdés. Leonard Cohen azonban nem Madonna (nemcsak az életkor-beli különbség vagy a szexepil eltérő mivolta okán): majdnem pont 19.30-kor gyorsan beszalad valaki, penget egyet-kettőt az odakészített gitáron, aztán már lép is le a színről. Az este várható hangulatáról már az sokat elárul, hogy ezt a nem túl bonyolult produkciót is kisebbfajta ováció fogadja.
És alig 10 perc késéssel már tényleg elkezdődik a koncert. Aki ismeri a turné anyagát tartalmazó Live In London CD/DVD anyagát, azt kezdetben nem éri sok meglepetés: látszatra a kitaposott úton halad minden, csak épp a számok közti átkötő szöveg, a kommentárok látszanak elmaradni, mintha az idős dalnok tartana a nyelvi korlátoktól. Így persze kicsit kopik a várható élmény, hiszen hiába az élő koncert, ha csak "elnyomott" számok vannak szépen sorban. Aztán a harmadik szám után mégis megszólal: majdnem elfogódottan mond köszönetet a meleg fogadtatásért, és megígéri, hogy ma este mindent belead társaival együtt. És innentől nincs megállás: a közben dugig telt széksorokban ülő közönség és a poéta egymásra talál, egymást inspirálják, é s a hangulatnak a többi zenész sem tud ellenállni: mindenki a maximumon pörög.
Egy-két, talán az előadó megítélése szerint kulturálisan jobban kötött szám (mint pl. a Democracy [nagy sajnálatomra]) elmarad, de bejönnek helyette olyan klasszikusok, mint a Famous Blue Raincoat vagy a Partisan. Cohen láthatólag lubickol a hangulatban, de egyáltalán nem könnyedkedi el a dolgokat: boldog, de ihletett is vagy ünnepélyes, ha éppen azt követeli az adott dal. A koncert több állva tapsolós ráadás után 3 és fél óra után ér véget: közös áldás és köszönet után a Mester útjára engedi hallgatóságát.
Áll egy vén, csaknem háromnegyed századot megélt öreg zsidó a színpadon. Fején kalap, nyakában gitár, és azt csinál egy sportcsarnoknyi emberrel, amit csak akar: hol a figyelem halálos-feszült csendjét teremti meg, hol őrjöngő tapsvihart vált ki. Sírunk (jómagam "csak" kétszer: az első szám, a Dance Me To The End Of Love ["hát tényleg itt van, élőben hallgatom!"]; és a Bird On The Wire, a köztudottan himnusz-hitvallás-jellegű szám alatt), lúdbőrzünk (azt aztán jó sokszor). Felállva tapsolunk.
Megtudjuk, mi az a katarzis.
És alig 10 perc késéssel már tényleg elkezdődik a koncert. Aki ismeri a turné anyagát tartalmazó Live In London CD/DVD anyagát, azt kezdetben nem éri sok meglepetés: látszatra a kitaposott úton halad minden, csak épp a számok közti átkötő szöveg, a kommentárok látszanak elmaradni, mintha az idős dalnok tartana a nyelvi korlátoktól. Így persze kicsit kopik a várható élmény, hiszen hiába az élő koncert, ha csak "elnyomott" számok vannak szépen sorban. Aztán a harmadik szám után mégis megszólal: majdnem elfogódottan mond köszönetet a meleg fogadtatásért, és megígéri, hogy ma este mindent belead társaival együtt. És innentől nincs megállás: a közben dugig telt széksorokban ülő közönség és a poéta egymásra talál, egymást inspirálják, é s a hangulatnak a többi zenész sem tud ellenállni: mindenki a maximumon pörög.
Egy-két, talán az előadó megítélése szerint kulturálisan jobban kötött szám (mint pl. a Democracy [nagy sajnálatomra]) elmarad, de bejönnek helyette olyan klasszikusok, mint a Famous Blue Raincoat vagy a Partisan. Cohen láthatólag lubickol a hangulatban, de egyáltalán nem könnyedkedi el a dolgokat: boldog, de ihletett is vagy ünnepélyes, ha éppen azt követeli az adott dal. A koncert több állva tapsolós ráadás után 3 és fél óra után ér véget: közös áldás és köszönet után a Mester útjára engedi hallgatóságát.
Áll egy vén, csaknem háromnegyed századot megélt öreg zsidó a színpadon. Fején kalap, nyakában gitár, és azt csinál egy sportcsarnoknyi emberrel, amit csak akar: hol a figyelem halálos-feszült csendjét teremti meg, hol őrjöngő tapsvihart vált ki. Sírunk (jómagam "csak" kétszer: az első szám, a Dance Me To The End Of Love ["hát tényleg itt van, élőben hallgatom!"]; és a Bird On The Wire, a köztudottan himnusz-hitvallás-jellegű szám alatt), lúdbőrzünk (azt aztán jó sokszor). Felállva tapsolunk.
Megtudjuk, mi az a katarzis.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése