Szelekció, kontra, rekontra

Narancs, vörös

Valamikor réges-régen (amikor az évszámok még 19-cel kezdődtek, és az azután következő szám sem volt nagyobb nyolcasnál) egy messzi-messzi galaxisban (valahol Közép-Kelet-Európában) élt-éldegélt egy kedves népszokás: a komcsigyűlölet és az ehhez kapcsolódó komcsizás szokása. Ennek a szép és elterjedt hagyománynak komoly gyökerei voltak a szó minden értelmében. Elsősorban az, hogy az a párt, amelyik névelegesen ezen az ideológiai alapon (az ún. kommunizmusén) állt, nem egy párt volt a sok közül, hanem az egyetlen létező. És mint ilyen elvárta, hogy a társadalmi hierarchia csúcsán lévők (az élet bármely területén tevékenykedjenek is) az ő tagjai közé tartozzanak. És ez az elvárás egyben kimondatlan, de köztudott feltételként is funkcionált.
Mindazok, akik  saját szakterületükön (tudományban, művészetben, vagy akár csak a gazdasági élet bármely részén) kimagaslót voltak képesek nyújtani,dönthettek úgy is, hogy elfogadják ezt az közmegegyezést, és ezzel segítik elő saját előrehaladásukat. Vagy választhatták azt is, hogy megbíznak saját képességeikben, szorgalmukban, és csak ezek révén válnak egyre elismertebbé.
Azok számára azonban, akik tökéletesen tehetségtelenek vagy akár csak középszerűek voltak, a "beérkezés" egyetlen lehetősége volt a komcsikhoz való csatlakozás, és ennek minél látványosabb deklarálása-demonstrálása. Így aztán nagyon hamar előállt az a helyzet, hogy a komcsik pártja afféle gyűjtőhelyévé vált az ilyen habitusúaknak. Míg a karriert kevésbé preferálók számára épp ez tette tökéletesen ellenszenves és megvetendő csapattá a komcsikat. Erre aztán még ráerősített az is, hogy ennek  az ellenszenvnek nyíltan, széles plénum előtt nem lehetett hangot adni, azt csak suttogva, fű alatt lehetett kinyilatkoztatni. Azokban a réges-régi (szép?) időkben azonban az az illúzió is közkeletű volt, hogy mindez valami komcsispecifikus sajátosság; és ha eltűnnek a komcsik, ez az egész, furcsa szituáció velük együtt vész el majd a múlt ködébe.
Talán örökké megmaradhatott volna ez a kedvesen naiv elképzelés, ha a történelem régi jó szokásához híven nem állt volna neki önmagát ismételni. De ezt tette: újra előállt egy olyan "politikai" alakulat, amelyhez tartozni nemcsak előnyt, hanem a régi szép terminológiával "életbiztosítás"-t jelentett. És persze tegyük hozzá, hogy "a mindenki, akinek az egzisztenciális előrejutás fontos bármi áron, ide jöjjön" fílingre még felülről is rendesen rádolgoztak. Érdemes azt is észrevenni, hogy az ilyesfajta szervezetek egy idő után elkezdenek gravitációs centrumként viselkedni: minél inkább az látszik, hogy az ember "oda" tartozva lehet korlátlanul felháborítóan ostoba, mindig meg fogja úszni, annál inkább arrafelé gravitálnak a korlátlanul ostobák. Két nagyon ostoba, végletesen beszűkült ember közül azonban semmilyen más módon nem kínálkozik választási, szelekciós lehetőség, csak a lojalitás mércéje alapján. Kell-e külön mondani, hogy ez a típus a "lojalitás"-t magát sem belső kényszerként-késztetésként éli meg, hanem kívülről érkező, előregyártott mintaként. A folyamat pedig egyre inkább erősíti magát, hiszen minél több idióta gyűlik össze egy adott politikai centrumban, annál inkább idiótának kell ahhoz lenni, hogy az ember ezt ne vegye észre, vagy ha észre is veszi, legalább ne tegye szóvá. (Ezen kevesek járnak egyébként a legrosszabbul, mert látják, hogy hova züllenek le, de az omerta, a hallgatás törvénye miatt egy idő után nem marad más választásuk, mint a mimikri, a hasonulás.) A rendszer pedig, amelyik identitása sarokköveként definiálta a kritikától mindenáron való tartózkodást, most kétségbeesetten kénytelen kapkodni még nagyobb barmok után, akik még ezt sem teszik szóvá. A legnagyobb barmok egy helyre való gyűjtése viszont szinte kiprovokálja ennek a csodafegyvernek a használatát: a még nagyobb, az előzőekre is rátromfoló baromságok elkövetését. Stb. Stb. Stb. A történelem tragikus fordulatának az olyan szituációk kedveznek a leginkább, amikor a fentebb vázolt helyzet a hatalom széles körű birtoklásával párosul. Így gyűlik egy helyre az, aki szerint a negatív növekedés is növekedés (mert úgy hívják), aki szerint a háromnál több gyereket szülő nőt nem üti meg a férje (és ezt hívják "szeretet"-nek), aki szerint ma és itt meg lehet élni havi 47 ezer forintból... stb. (és a fentiek értelmében végülis tökéletesen mindegy, hogy ez most mimikri-e, vagy tényleg komolyan gondolják).  Könnyű és szép volna tehát azt mondani, hogy a szellemileg alulteljesítő, hozzá-nem-értők egy helyre gyűjtése komcsi sajátosság, de nem csak az — sajnos.
Itt állunk hát, és törhetjük a fejünket, hogy ha a komcsik hatalomból való eltávolítása nem oldotta meg ezt a kérdést, akkor vajon mi fogja. És ha nagyon ráérünk töprengeni, még azt is megkérdezhetjük, hogy a manapság oly divatos komcsizás-komcsigyűlölet oka vajon nem abból a fajta irigységből fakad-e, hogy "lám nekik milyen sokáig sikerült".

Olvasnivalók a jelenségről:
— Aki már előre megmondta: Esterházy remek publicisztikája (csak a kötethez volt link, "A falra hányt borsó sorozatból (2.)" cím alatt olvasható az írás)
— Tóta W. felismerése
— Para-Kovács merengése

A magyar nép esete a töltőtollal, a kis bajuszkával és a hamiskás félmosollyal

Teljes fegyverzet

A Nemzet Golyós Tollának dicstelen leszereplése után némileg váratlan fordulattal a Kárpát-medencében ismét sorskérdéssé lépett elő egy írószerszám használatának vagy nem-használatának dilemmája, mintha e sokat szenvedett, vérrel áztatott kicsiny, csonka haza legalábbis egy kollektív ÁPISZ-reklám volna.

Azzal, hogy egy egész ország azt figyeli lélegzet-visszafojtva, hogy egy közjogi méltóság ráírja-e a nevét egy darab papírra, két probléma is van.

Az első, hogy a Nemzet Egységét Megtestesítő Köztársasági Elnöknek (továbbiakban: NEMKE) többek szerint nincs is más választása, mint aláírni, csak a kisebbik gond. (És persze az is érdekes, hogy egyáltalán érdemes/értelmes volna-e nem-aláírni.)

A második gond viszont sokkal súlyosabb. Persze-persze, tudom én, hogy a demokrácia barátainak kötelessége minden létező alkotmányos eszközt kihasználni — már persze akkor, ha ezek létező alkotmányos eszközök. De azért az ember nem tudja kis szomorkás fejcsóválással nem észrevenni, hogy ez az egész "majd a NEMKE jól nem írja alá, ha nagyon kiabálunk neki, hogy meghallja" mozgalom, alig-alig különbözik a középkori parasztlázadók, vagy az elégedetlenkedő orosz muzsikok mentalitásától. Előbbiek az isteni felhatalmazással rendelkező királyt, utóbbiak a Cár Atyuskát szándékoztak megkeresni panaszaikkal, attól a meggyőződéstől vezettetve, hogy nem létezik hogy legfőbb uruk szándékosan rosszat akarjon nekik. Továbbá ugyanígy hittek abban is, hogy az uralkodó majd egy csapásra meg is oldja minden problémájukat, nem lesz több kín és keserv.
Ezeknek a megragadóan naiv embereknek (mármint a múltbelieknek) a javára legalább annyi mentséget felhozhatunk, hogy a "polgári" engedetlenség bármely formája istentelen cselekedetnek számított, és mint ilyennek meglehetősen kevéssé volt kimunkálva a jogi-ideológiai háttere. Közben azonban volt egy Felvilágosodásnak nevezett izé, és ha annak eredményei nem is szükségszerűen jutottak el mindenkihez (pl. azokhoz, akik szándékosan elzárkóztak tőlük) a népszuverenitásról meg az ember természetes alapjogairól, az azért eddigre már mindenkinek le kellett volna, hogy essen, hogy egy állam első embere (a NEMKE) nem az isteni felhatalmazás alapján lebeg az egész hóbelevanc fölött, hanem ő is a struktúra része, emberi kreálmány, és mint ilyen egész pontosan visszatükrözi az őt kitermelő közeg minőségét. Ennek ellenére abban reménykedni tehát, hogy majd a NEMKE képviseli helyettünk az alkotmányos alapelveket, a népfelséget, se nem korszerű, se nem elegáns dolog.
Mondhatni: olyan félázsiai.

Lábjegyzetek MGy-hez

Na jó, azt értem, hogy itt van egy ember, aki minden pénzügyi feladatot pont ugyanazon a szinten képes ellátni. De két kérdésem azért volna:

1/ Mi lesz most szegény sorsára hagyott magyar gazdasággal, hogy páratlan sikereinek atyja, a tündérkirályfi nem áll tovább a gyorsnaszád kormányrúdja (vagy mije is van annak?) mellett?

2/ Mi történik márciustól, ha a Miniszterelnök Úr nagydolgával végezvén meg szeretné törölni.... hátsóját?

Jobb kéz nélkül mégiscsak nehéz lesz.

Egy elhatárolódás margójára

Túl mindenen

Kedves Széles Gábor, Stefka István és Magyar Hírlap!

Ezekben a nehéz, harcos, csapásokkal terhelt időkben hálatelt szívvel szeretnék köszönetet mondani, amiért visszaadták az emberi jóérzésbe, az alapvető normák egyetemességébe és a felvilágosult, egyenlőségen alapuló világszemléletbe vetett hitemet. Köszönöm, és nagy örömmel olvastam, hogy Önök mindannyian egyöntetűen elhatárolódnak Bayer Zsolttól!

Csodálatosan bátor és harcos szerkesztőségi cikkükben Önök így fogalmaznak: "Szerkesztőségünk mindehhez annyit tenne hozzá, hogy nincs ellentét a Magyar Hírlap és a cigányság tisztességes része között." (kiemelés tőlem). Ezzel teljesen világossá teszik azon álláspont melletti harcos kiállásukat, hogy a "cigányságnak" — mint minden más etnikai csoportnak (pl. pirézeknek, baszkoknak, kurdoknak, sőt esetleg még talán a magyaroknak is) — van a bűnöket elkövetők mellett tisztességes része, csoportja is. Ha viszont ez igaz, abból napnál világosabban következik, hogy akár a cigányságot, akár más etnikumot, nemzetiséget, kisebbséget oktalan, hebehurgya és teljesen alaptalan dolog kizárólagos bűnelkövetőként beállítani, vagy a bűnre való hajlamot specifikus tulajdonságukként láttatni. És különösen aljas, bestiális dolog, erre a — mint láttuk — teljesen mondvacsinált tulajdonságra hivatkozva bizonyos embercsoportok legyilkolására buzdítani a humán etika totális félredobásával.

Így aztán ennek deklarálása szükségszerűen azt jelenti, hogy Önök elhatárolódnak a tömeges gyilkosságra buzdító Bayer Zsolttól. (Mellékes hozadéka az ügynek, de nem jelentőség nélküli,, hogy az is bebizonyosodott, hogy Önök nem a tisztességtelenekkel, hanem a tisztességesekkel tartanak – tartozzanak azok bármilyen csoporthoz is [feltételezem].)

Kérem, ne kedvetlenedjenek el azon, hogy a Bayer Zsolttól való elhatárolódás elsőre csak ilyen bonyolult, áttételes módon sikerült, hiszen tudjuk, hogy minden kezdet nehéz. De azt is tudjuk, hogy gyakorlat teszi a mestert: jómagam biztos vagyok benne, hogy legközelebb már könnyebben, gördülékenyebben fog sikerülni, és a végén már olyan egyértelműen és határozottan fognak tudni elhatárolódni Bayer Zsolttól, hogy a tisztességes cigányok is büszkék lesznek Önökre.

Ehhez kívánok erőt, egészséget, kitartást!

Update: Utóirat. Tisztelt Címzettek! Van az úgy, hogy csak az idő mutatja meg egy cselekedet igazi nagyságát. Bár ez általában hosszú éveket, évtizedeket, vagy még ennél is több esztendőt szokott  jelenteni, az Önök esetében szinte napokon belül megérkezett a visszajelzés, amely igazi fényében mutatja meg kiállásuk nagyszerűségét. Most amikor a székházukra kilógatott óriásmolinóból egyértelműen kiderült, hogy országunk kormányzópártja is azonosul azzal az elképzeléssel, hogy aki a cigány kisebbség egyenlő jogaiért, a velük megkülönböztetéstől mentes bánásmódért száll síkra, az "a gyilkosok pártjára" áll (vulgo: a cigányok = gyilkosok), akkor az ilyen bátor, független kiállások értéke még inkább megnő, vagyis inkább igazi jelentőségében látszik. Szóval tényleg csak gratulálni tudunk.

Ejnye, Ron, hát nem szégyelled magad?! (a Gépnarancs képe)

Más szemében a gerendát, avagy Hülyeúrék póznát állítanak

Mindenkinek megvan

Közeledik a karácsony. Ez az utcaképeken nemcsak abból látszik, hogy ismét van giccses ünnepi díszkivilágítás, hanem abból is, hogy a Jobbik újfent jónak látta közhírré tenni, hogy nem ismeri a karácsonyi üdvözlőlap fogalmát. Ezért inkább a közterekre állított idomtalan fapóznákkal kíván "kellemes karácsonyi ünnepeket" mindazoknak, akiket kedves ismerőseinek gondol. Miután azt már ezeken a helyeken elég részletesen kifejtettem, hogy hasznos dolog-e közterületre vallási jelképeket állítani, illetve hogy milyen ellentmondások és feloldhatatlan feszültségek vannak kódolva ezekbe az installációkba, itt most csak nagyon röviden megerősíteném a következőket:
A kettőskereszt semmilyen módon nem karácsonyi jelkép. Megtalálható viszont a magyar címerben és a Jobbik logójában. (Utóbbiban nyilván célzatos utalásként az előbbire.) Ezzel vallási ünnepet köszönteni, ráadásképpen "áldott és békés" jelzőkkel felcicomázva a feliratot, nemcsak a szeretet ünnepének és tágabb értelemben eszméjének lejáratása, hanem olyan fajta végletekig menő képmutatás, amelyik arról is árulkodik, hogy a póznaállítóknak saját céljaik érdekében semmi sem drága, sőt stílszerűen szólva: semmi sem szent.
Érdekelne továbbá, hogy a nemzeti jelképek ügyében mindig oly érzékenyen reagáló Jobbik mit szól ahhoz, hogy a magyar címer egy integráns részét egyes erők saját népszerűséghajhászó céljaik szolgálatában deszakralizálva puszta eszközként használják fel.
Jutnak eszembe mindenféle mondás Jupiterről meg ökörről, de azt hiszem ezúttal sokkal stílusosabb a magyar mondás: más szemében a szálkát, a magáéban a kettős keresztet sem látja meg.

Update:  a mellékelt képet (lásd jobbra) egy XI. kerületi buszmegállóban lőttem. Ennek dupla, zárható üvegablaka az önkormányzat afféle kulturális hirdetőtáblájaként üzemel: nyugdíjasműsorok, kerületi kulturális rendezvények, fontosabb tudnivalók plakátjai jelennek meg ott. És most ez. Egy formailag ellenzéki párt rendezvénye. Van kérdés?

Mi harminc?

"Lám csak, azért voltak nekünk élményeink"

(Cseh Tamás: Krakkói vonat)

Emberek útra kelnek, akár több száz kilométer távolságból is. Közülük délelőtt egyesek egy órát rohangásznak fel és alá, hogy amikor találkoznak egy bőrgolyóval, akkor úgy rúgjanak bele, hogy azzal a társaság egyik részéből fergeteges derültséget, a másikból pedig letargikus legyintéseket váltsanak ki. Később — délután — másokkal kiegészülve azzal töltik az időt, hogy történeteket hallgatnak az elmúlt fél évtizedről  — jobbára arról, hogy semmi sem történt. Ki érti ezt?

***

Stigmák

A Karáth-Rozmán rangadót hiába magyaráznád annak, aki nem élt benne: nemcsak, hogy átérezni, még megérteni sem lenne képes. Mint ahogy azt sem, hogy akkor miért is kell már egy nappal előbb, pénteken leutazni Szombathelyre (pedig ugye: akklimatizáció, lelki ráhangolódás stb.).  Ráadásul úgy, hogy a kelenföldi pénztárosnő közli: helyjegy ugyan már nincs az IC-re, de nyugodtan vegyek felszállót, és akkor majd a kalauz megbüntet egy ezresre. WTF?? hivatalos, MÁV által kiállított jegyet veszek, aztán még a tetejébe a bünti is?? Akkor inkább választom a gyorsot, az legalább szintén nosztalgia: egy darab múlt az Intercity előtti időkből.

Másnap reggel aztán hosszú séta befelé a kapualjból, aztán már ott is vagyunk a tornaöltözőben. A szokott vissza(nem)fojtottan erotikus hangulatot csak némileg erodálja, hogy meglehetősen csekély létszámban, tízen vagyunk jelen. Viszont a testvéries-5-5-ös elosztás legalább összejön. Később befut még egy létszámon felüli gépesített Fritz, valamint BéRita mint fanatikus szurkoló és tiszteletbeli cheerleader. A félelmetesen jó csapatösszeállításnak köszönhetően (a kapuban Csapos, a piros duplapárduc, hátul Gergácz Pé Csaba és jómagam, elöl pedig a félelmetes Kolbász - Manó páros ostromolja az ellenfél kapuját) hamar egyértelművé válik a Karáth-csapat fölénye. Ez aztán akkorára nő, hogy a pálya is felborul. Később aztán megtudom, hogy igazából én borultam fel, nem teljesen saját jószántamból. (Lásd: ábra)

Mindegy, a földcsuszamlás-szerű győzelmet semmi nem gátolhatja meg, hab a tortán, hogy 34 év után Manó is meglövi első gólját, szóval teljes az öröm.
Délután ofői a kissé átalakult osztályteremben. Kiderül, hogy senkivel nem történt semmi az elmúlt öt évben, de ennek az elmesélése több mint egy órával tovább tart a  tervezettnél.
És aztán a a vacsora: elvileg ez volna a laza kötetlen csevegésre adatott hely, de mire igazán belejöhetnénk a létszám már a harmadára csökkent, és egyre fogy... Hiába, hogy megöregedtek a többiek, nem bírják az éjszakázást!
Szóval, marad a sok jó élmény mellett (ismerős és ismeretlenné vált arcok, nagy poénok, többek szerint egész jól nézek ki – a koromhoz képest, persze stb.) azért egy kis kielégületlenség-érzés is. (Rossz, aki rosszra gondol!)
És akkor újra a nagy kérdés: miért? Hogy együtt nosztalgiázhassunk? Hogy megmutassuk: kinőttük a régi gyerekes formánkat, és most már komoly felnőttek vagyunk? Vagy épp ellenkezőleg azt, hogy semmit sem változtunk? Hogy irigykedjünk a másikra, mert neki jobban sikerült, és több olyasmit tud felmutatni, ami a közvélekedés szerint a siker fokmérője? Vagy hogy ezek birtokában domboríthassunk a többiek előtt? Én személy szerint szeretném hinni, hogy nem erről van szó.
Eljövünk közelről és messziről, hogy elmondjuk (még ha nem is mindig sikerül) mi hogyan próbáljuk legyőzni a legyőzhetetlen problémákat, és meghallgassuk: a többiek hogyan próbálták meg ugyanezt. Hogy gyerekeink képeit mutogassuk, és vadidegen gyerekek képein ámuldozzunk. Hogy megnyugodjunk: talán nem is csináltuk olyan nagyon rosszul.
Hogy lássuk: élünk.

( Külön köszönet Nagy "Zsozsó" Zsoltnak a fényképért, és az annak létrejöttéhez nélkülözhetetlen segítségéért :) )

Cegléd után

egy baja

Bevezető
Tisztelt Honfitársunk!

Ugye Önnel is előfordult már, hogy vérrel-verejtékkel megszerzett vagyontárgyait, vagy bevételét, pénzét egyszerre csak  elragadta Öntől egy gonosz erő? Ennek képviselői bűnszervezetben tevékenykednek: teljesen váratlanul ott-teremve — egyedül vagy csoportosan, pimasz, pökhendi mosollyal arcukon, erőfölényükkel visszaélve teszik földönfutóvá az egyszerű hétköznapi kisembert. Aligha túlzás azt állítani, hogy ezt a keserves tapasztalatot mindannyian átéltük, megszenvedtük már. Mégis tehetetlennek érezzük magunkat, sőt még eme közellenségeink, a biztos állampolgári létet veszélyeztető banditák nevét is csak suttogva merjük kiejteni: ők a hatalmon lévő politikusok.
Nem vagyunk előítéletek rabjai: elfogadjuk, hogy vannak lehetnek rendes, tisztességes hatalmon lévő politikusok. Sőt egyik vidéki alapszervezetünkben egy tagtársunk határozottan állítja, hogy anyósának sógornője ismer valakit, aki hallott róla, hogy van egy  közönséges állampolgár, aki hatalmon lévő politikus boltjában vásárol.

Kik vagyunk?
Mozgalmunk, a Köztársasági Védrohamcsapat egyértelműen és teljesen civil szerveződés: közös céljaik érdekében egyszerű hétköznapi állampolgárok fognak össze, hogy betöltsék azt az űrt, amelyet a politikában öntevékenyen és agilisan fellépő szervezetek (pl. a Munkásőrség) kapkodva végigvitt megszüntetése okozott. Bár nem állítjuk, hogy nincs olyan politikai erő, amelynek céljaival rokonszenveznénk, illetve, hogy erőfeszítéseinket ne kezelnék bizonyos politikai szervezetek szimpátiával. Úgy gondoljuk, hogy vagyunk annyira felnőttek, hogy önmagunk döntsük el, mi az, ami a mi érdekeinket szolgálja, és mi az, ami ezek ellen való. És mint a Nemzet döntő többsége képviselőinek, Isten adta jogunk, hogy nemcsak hangot adjunk sérelmeinknek, hanem tegyünk is az ellen, ha valaki keresztezi útjainkat. Mindazon eszközökkel, amelyeket mi, a Nemzet stb. (lásd előbb!) erre megfelelőnek ítélünk.