Demagógia-bazár, végkiárusítás

Ha egy üzlet bezár, mert csődbe jutott; vagy épp elköltözik más helyre és nem óhajtja egész raktárkészletét mobilizálni; vagy profilváltás előtt áll — olyankor szokás végkiárusítást tartani, hogy a nem kívánt raktárkészlettől megszabaduljon a tulaj, és még valami be is folyjon a kasszába, ha nem is túl rentábilisan, de a semminél mégis kicsit jövedelmezőbben.
Úgy tűnik, valami ilyesmire készül a Fidesz is: Orbán Viktor Örökös Miniszterelnök, Spirituális Vezér, Messiás & Kossuth Lajos-Reinkarnáció már belengetett különféle indokoltságú és racionalitású megszorításokat, amelyeket – ha a magyar nép bölcsesége meglepetésszerűen az ország kormányrúdja mellé állítaná őt – a kétharmados többség birtokában keresztül fog ver... izé vinni (vagy nem). Igenám, de a leltárkönyvekbe nézve döbbenten konstatálták, hogy a még az összes raktár, sőt még a padlás is tele van a "kormány hazudik és nem törődik a Zemberekkel" nevű termékükkel. (Hímnemű ismerőseimmel folytatott beszélgetések kapcsán megjegyezném, hogy a fent nevezett termékkel még más is tele van, de ez a Fideszt a legkevésbé sem látszik érdekelni.)
Márpedig, ha eljött a profilváltás ideje, akkor a régi terméktől dömpingáron és dömpingszerű akciókban meg kell szabadulni. A kiárusítás már meg is kezdődött: OVÖMSVM&KLR pártja a gázáremelésről hamarabb értesülvén, mint az a kormány, amelynek egyik minisztériuma e tárgyban döntési jogosultsággal bír, rögvest helyre kis sajtótájékoztatót rittyentett az ügyben. Szijjártó fősajtóügyér egyrészt nagy lendülettel a kormány szemére hányta, hogy nem _védte meg_ az embereket a gázáremeléstől (azaz a gázáremelés kívülről jön, hiszen védeni kéne/lehetne tőle az embereket), másrészt ugyanezzel a lendülettel a kormány szemére hányta, hogy már meg is emelte a gázárat (szóval mégsem kívülről jön, hanem a kormány csinálja!), csak aljas módon titkolja ezt.
Olyan apróságokon most ne akadjunk fenn, hogy kormány vagy minisztérium, a Fidesz által elképzelt ideális Embereknek ez amúgyis mindegy, csak háborogni lehessen. De nézzük csak, hogy is van ez!
Először is hogyan kellett volna megvédeni a gázáremelés rémétől az Embereket? (Előbb-utóbb az Állatok és a Növények biztos tiltakoznak egyébként, hogy az ő érdekeiket nem védi a Fidesz. A Tárgyakról és a Fogalmakról most nem is beszélve.) Kétféleképpen lehetett volna, amennyire ez megítélhető. Egy nagyobb igényű, és távlatosabban gondolkodó kormány nyilván leás a bajok gyökeréig, és ha nem is hozza azonnal felszínre sámándobok hangja segítségével a teljes magyar földgázkincset, de legalábbis keményen fellép azok ellen, akik miatt az egész áremelkedési cirkusz van. Amennyire az a két földgázvezeték (az operás meg az égszínű áramlatos) körüli cirkuszból tudható, Európa legnagyobb gázszállítója Oroszország. Árérzékeny kormány ilyenkor minimum, hogy az USA iraki példáját követi, hadat üzen, és lerohanja a gonosz exportőrt. (Mellesleg: az olajárak mintha nem éppen csökkenő tendenciát mutatnának manapság, pedig az iraki forrásokat gyakorlatilag Amerika ellenőrzi.) De legyünk realisták: hiába győznénk le biztosan az orosz hadsereget, sajnos egy ilyen nagy ország kontrollja, és főleg gazdasági konszolidálása a pillanatnyi helyzetben meghaladná erőinket.
Keressünk tehát valami békésebb megoldást a növekvő gázár elleni védelemre! Ha nem lehet azokat a megátalkodott oroszokat rábírni, hogy menjenek szembe a piaci tendenciákkal, és igenis adják olcsóbban a gázt (legalább nekünk, ha már Szijjártó Péter kéri), mint amekkora a pillanatnyi ára, akkor a szent cél érdekében más eszközhöz kell nyúlni. Mi is volna ez? Nem nehéz belátni, hogyha egy termelő (Oroszország) valamit X áron ad, és azt a vevő (magyar kormány/ennek illetékes minisztériuma) azt X-Y áron adja tovább a Zembereknek, akkor Y méretű hiány keletkezik, amit valakinek fedeznie kell. Miután SzP szakértő felvetése nyomán, ez a valaki egyértelműen nem lehet egyenlő a Zemberekkel, ezért a hazug, csaló nemzetáruló kormánynak kell ennek lennie. (Az "érvelés" [muhaha] első fele itt fut össze a másodikkal, hiszen könnyű belátni, hogy ebből a szempontból az ilyen "megvédés" ugyanaz, mintha a "kormány" nem emel gázárat, hiszen önmagában a nememeléstől az oroszok még nem fogják olcsóbban adni a gázt, tehát az Y hiány így is fennállna.) És itt kezdődik a népszavazási kampányból megmaradt demagóg "ne fizessenek a Zemberek, fizessen inkább a kormány" szlogenek dömpingáron való kiárusítása. A Fidesz megpróbálja még egyszer eladni ugyanazt a baromságot, amit majd' 3millió vevővel egyszer már megvetetett: a kormány majd kifizet mindent, és ez persze a Zembereknek egy kanyi fillérjébe sem fog kerülni.
Tombol a végkiárusítás.
Bár, ha jobban belegondolok, létezik a végkiárusításnak még egy, speciálisan magyar értelmezése is: az üzlet továbbra is megmarad, fazont sem vált, csak épp a "végkiárusítás" címkéje mögé bújva így próbál nagyobb forgalmat elérni.
Erős a gyanúm, hogy itt is csak ez történik.

RM magányossága

Mindaz, amit most le fogok írni, nem vesz figyelembe bizonyos tényezőket. Nem törődik pl. azzal, hogy a tárgyalt üggyel kapcsolatosan "helyes" döntés született-e az ezzel foglalkozó bírói fórumon, illetve nem óhajt foglalkozni az előzmények, történések politikai szempontból való értékelésével sem.

Van ez a videó. Mondjuk, nem értem, miért kellett eddig jegelni, miért csak most került elő. Mi olyan van rajta, ami érdemben bírt volna befolyásolni egy pártatlan, a közhangulattól és minden más ráhatástól független ítélkező rendszert (mint amilyen a magyar is pl.)? És hát nyilván a külső ráhatásoktól kellett tartani, hiszen magán a felvételen nem lehet semmi befolyásoló, elvégre azt eddig épp csak a bíróság és az ügyészség láthatta.
Szóval a videó. Érdekes egy felvétel ez. Látunk rajta egy embert. A szó minden létező értelmében senki sem áll mögötte. Ő mégis megindul a rendőrsorfal felé. Maga sem tudja, de saját sorsának csapdájában vergődik: ott, abban a pillanatban, amelyet a felvétel rögzít, elhitte/elhiszi mindazt, amit pártja évek sora óta sulykol. Elhiszi, hogy a politikus mint a társadalom felkent üdvözítője hivatott az ország minden egyes polgára számára kijelölni a helyes cselekvés útját, megfogalmazni, hogy hogyan kell cselekednie. Különösen akkor van ez így, ha a politikus zsebében képviselői igazolvány lapul. És még ennél is egyértelműbb a helyzet, ha az a bizonyos képviselő épp most érkezik pártja csak pár perce lezárult tömeggyűléséről, ahol a fenti kérdésekben teljes nézetazonosság volt szónokok és hallgatóik között.

A felvételről hiányzik a legdrámaibb pillanat, az összeütközésé. Amikor a politikus szembesülni kénytelen az Erőszakkal. Azzal az erőszakkal, amelyet félig-meddig akarva, félig-meddig hallgatólagosan eltűrve épp a nagygyűlését imént befejezett párt idézett fel. (És igen, ebből a szempontból szinte teljesen mindegy, hogy az erőszak képviselői bomberdzsekit és sísapkát, vagy épp rendőregyenruhát és sisakot viselnek.) És aztán mi, kukkolók már csak a végkifejletet látjuk: a politikus még annál is magányosabb, mint az előbb, amikor egy szál magában megindult a pajzsok és sisakok sorfala felé. Csak most már az Erőszak gyűrűjében magányos: iménti pökhendi magabiztosságától megfosztva, erre alapozódott önbecsülését keresgélve, vérző fejjel üldögél a járda szélén; nem érti, mi történt vele.

Szomorú, ócska, jelentéktelen (ha cinikus akarnék lenni, azt írnám: "egy szóval – magyar") történet ez. Se pozitív, se tragikus hőse, se igazi tanulsága, se feloldása. És ami tanulsága lehetne, ("az erőszak nem válogat, ezért senki nem viheti táncba úgy, hogy ő fütyüli a dallamot" ) az hajmeresztő módon elsikkadni látszik: a Politikus elfelejteni látszik mindazt, amit saját bőrén tapasztalt, hiszen az nem illik bele abba a világképbe, amit a Pártja továbbra is vall és sugall.

RM egyedül maradt az üres utcán, közel és távol sehol senki.

De valahol talán már nem is olyan messziről mintha bakancsok csattogása hallatszana az aszfalton...

Rakenrollos IéEB

HÖLGYEIM: VALAKI SZÍVESKEDJEN SZERETNI ENGEM!

(megfejtés: Love Me - tender)

Komlótól az erdőt...

... avagy a bőség zavara. (Cseh nosztalgia.)

Hitelesség és eredetiség a netes kultúrában (III.)

I. Hitelesség
3. Multimédiás információ

Azoknak, akik figyelmesen kísérték figyelemmel ennek a posztsorozatnak az első két részét, bizonyára feltűnt, hogy amikor az információ hitelességéről próbáltam meg gondolatokat megfogalmazni, akkor az "információ"-t mindig leszűkítve használtam, nagyjából "írásba foglalt állítás(ok)" jelentéssel. Nem kerühető meg azonban az a folyamat, amely a jövőben várhatóan csak erősödni fog, nevezetesen, hogy a neten, netes kultúrában megjelenő információ egyre nagyobb része lesz multimédiás tartalom, azaz valami gyökeresen más, mint amit a hagyományos lexikon kapcsán megszoktunk.

Amikor ezeknek az újfajta információhordozóknak a hitelességéről próbálunk meg gondolkozni, először okvetlenül szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy ezek esetében sokkal nagyobb az értelmezési szabadság, mint mondjuk a nyomtatott szöveg esetében. Bár a vizuális analfabétizmus kétségtelenül csábító alternatíva (márhogy mint téma:)), de ezzel most a hitelesség kapcsán mégsem fogunk foglalkozni, mint ahogy nem beszéltem a szövegértelmezési nehézségekről sem, pedig az is kétségtelenül létező kategória és probléma.

Témánk szempontjából relevánsabb, hogy mi a helyzet ezeknek a nagyobb szabadsággal értelmezhető újfajta információknak a hitelességével. A számítástechnika elterjedése előtt a fénykép egyfajta "abszolút", végső bizonyító erővel bíró dokumentumnak számított, ha valamiről fénykép készült, az biztos valós volt. A maximális képmanipuláló technika a retusálás volt, ez azonban nem érintette a képen közölt információ lényegét, maximum kicsit módosított annak esztétikai megjelenésén; már ha a portréretusálásra gondolunk. A történelem nagy retusálásai (Trockij vagy épp Pozsgay eltüntetése olyan társaságokból, ahol később nemkívánatosnak kezdtek számítani) pedig épp azt bizonyítják, hogy miután létezett egy adott alap-nyersanyag időben elég biztosan datálva, ezért tudható volt, hogy EZEK utólagos hamisítások.
Az a technikai ugrás, amit a számítástechnikával megjelenő képmanipuláló szoftverek jelentettek (ezek minden lehetőségével és azzal, hogy fotolaboránsi ismeret nélkül is kezelhetők) gyökeresen átalakította ennek az információforrásnak a hitelességét, és az ezzel kapcsolatos vélekedést is. Érdemes ehhez még hozzátenni azt is, hogy az a "felület", amin ezek az infomációk manapság megjelennek, sokkal kevésbé ad lehetőséget a kontrollra: amíg egy papírképen akár a különféle színmőségekből is messzemenő következtetést lehetett levonni (annak egyedisége okán), addig a saját monitorunk bizony torzíthat, vagy másképp megfogalmazva ugyanazt a problémát: az adott kép, mozgókép IGAZÁBÓL nincs előttünk, annak csak valamilyen sokadlagos, tetszőleges kópiáját látjuk. Ily módon az azzal való esetleges manipuláció technikai jellegű kiszűrése rendkívül nehézzé, vagy egyáltalán: szinte lehetetlenné válik. Az egyetlen igénybe vehető szűrő a józan ész, a logika, a háttérismeretek alkalmazása lehetne. De a nagy probléma épp az, hogy az ilyen, vizuálisan megjelenő információhordozók, információforrások jó része pontosan a furcsa, szokatlan, hétköznapi történéseket, jelenségeket van hivatva "dokumentálni", legalábbis a rájuk akasztott "címke" szerint.
Ennek akár egyik alapesete lehetne "A szakma csúcsa" cím alatt (is) terjedő fényképsorozat. Ebben a képek egy, a mólóról a vízbe esett személygépkocsit kiemelni próbáló, majd a súlytól szintén a vízbe forduló darus kocsik történetét mesélik el. Ha valaki kis odafigyeléssel nézi az egymás utáni képeket, természetsen feltűnik neki az azokon elkövetett manipuláció: a tereptárgyak és a járművek egymáshoz viszonyított helyzete az egymás utáni képeken valamint a kék és a zöld darusautó teljes egyezése elég nyilvánvalóvá teszik a manipulációt. Ennek ellenére a képek képsorozatként és egybefűzve több év óta keringenek a neten.
Az iménti mondatnak van egy érdekes sajátsága: abból a – valószínűleg a Gutenberg-galaxis korából ittmaradt – előfeltevésből indul ki, hogy az információáramlásban, csak a "helyes" (azaz a hiteles) információ maradhat benne. (Az ezzel kapcsolatos szűrőkről e sorozat első két részében ejtettem pár szót.) Ez a feltételezés azonban napjainkra két ponton is léket kapott. Egyrészt a net felépítése és kontrollja ezzel gyökeres ellentmondásban van – hiszen, hacsak nem sért személyiségi vagy kollektív jogokat, – egy információt a hamis vagy valóságnak nem teljesen megfelelő mivolta miatt nem szokás (és nem is nagyon lehet, még a fenti törvényi tényállások megléte esetén sem) eltávolít(t)a(t)ni a netről. Másrészt, a témánk szempontjából fontosabb és érdekesebb fejlemény az, hogy a multimédiás információ esetében a hitelesség háttérbe látszik szorulni, és helyét átveszi az érdekesség, vagy ha őszintébben szemléljük a dolgot: a képmanipulálás mögött rejlő invenció. (Ami persze végső soron azt is jelenti, hogy az információ elveszteni látszik informativitását, vagyis önmagát.) Azaz, a konkrét esetet alapul véve, nem az többé a lényeg, hogy valahol és valamikor tényleg megtörtént-e hogy egy személyautó kiemelése kapcsán 3 daruskocsi is beleborult a kikötő vízébe; hanem az, hogy ezt az egész történetet valahol valaki milyen jól kitalálta és meg is valósította úgy, hogy ezzel képes volt a hitelesség látszatát kelteni.
A hitelesség mint elsődleges követelmény visszaszorulása magában rejti akár azt is, hogy ez a követelmény az invencióval vívott "harcában" végképp megszűnjön. Erre már láthatóak is érdekes példák. Ezek közül talán a legmarkánsabb az az annak idején szintén világkarriert befutott "fotó", amelyik a WTC tetején álldogáló turistát ábrázolja, ahogy vidáman mosolyog a lencsébe, miközben a háttérben már közeledik az eltérített repülő, amely rövidesen a toronyba csapódik. Annak ellenére, hogy a kép hiteltelenségéhez kétség sem férhet, mégis számtalan helyen látható volt, megjelent mindenhol, baráti emailek csatolmányaiként terjedt, legendák szövődtek köréje (pl. hogy az illető turista – természetesen – magyar, és a világ jelentősebb katasztrófáinál-eseményeinél mindig jelen van/volt — néhányat ezek közül a link alatt található fotókra kattintva megtalálhatunk:)).
Összefoglalva: a hitelesség mint alapkövetelmény felszámolódni látszik, helyét átveszi az invenció. (Ennek egyébként érdekes jele, hogy a netes fórumokon az örök akadékoskodó-hitetlenkedő hozzászólókat azzal jellemzi a közönség, hogy minden, hétköznapitól elütő dologgal kapcsolatosan úgy nyilvánulnak meg: "Á, ez fotosopp".) Ez persze hosszú távon a multimédiás tartalmak által hordozott információ kétségessé, relatívvá válását hozhatja magával.
Van a dolognak azonban egy érdekes hozadéka, amely a hagyományos kultúra szemszögéből nézvést szintén nehezen értelmezhető: ez pedig az, hogyha az invenció ilyen fontossággal bír, akkor miért nem kötődnek hozzá konkrét személyek. Vagy más szavakkal: hogy is áll a netes kultúra a szerzőséggel, az eredetiséggel és az ehhez kapcsolódó jogokkal?

(folyt. köv.)

Az egyetlen kérdés, amit soha senki nem kérdezett még meg Uri Gellertől

"Mondd csak, Uri, egész pontosan hol volnál és mit csinálnál most, ha nincs ez a csodálatos képességed?"

Matrciabúcsú és világcsúcs

Régóta töprengek azon, hogy meddig vihető tovább az autómatricás tematika. No, nem mintha az emberi hülyeséggel kart öltő ódon nacionalizmus forrásai kimerülőben volnának, ettől ne tartsunk. Inkább alighanem az feszélyez, hogy a – lényegét tekintve – ugyanolyan hülyeséget már nem tudom kellő változatossággal ostorozni. Arról nem is beszélve, hogy a sokáig magunkkal hurcolt szokások lassan ránk telepszenek, és akár kóros méretet is ölthetnek. Ha pl. az ember az utcán jártában a nők hátuljánál már jobban megnézi az autókét, akkor az a végső jel kell legyen, hogy eddig és nem tovább, ezt a szériát ideje befejezni.

***

Közvetlen, nem komment-formájú olvasói visszajelzéseket is kapok időnként. Ezek egyike épp a matricás sorozathoz, pontosabban annak alapmotívumához kapcsolódik. Nevezetesen ahhoz a kérdéshez, hogy vajon tényleg olyan nagy probléma-e Nagymagyarország megjelenése az országjelző matricákon. Nem úgy van-e, hogy egy-egy ilyen matricában az egész, többfelé szakított magyarságért érzett aggódás fejeződik ki? (Mellékszál: egy országjelző matrica egyébként elsősorban [vagy esetleg: csakis] információhordozó, nem pedig tüntetés terepe. Ezt egyébként érzékelik azok is, akik valamiképp belekomponálták a H-t a történelmi határok közé — ha csak nem épp azt akarták kifejezni, hogy Nagymagyarország egy nagy kórház [volt].) Erről persze már nálam okosabb emberek is írtak sok mindent, legelsőbben is a széria első részében már idézett Tóta-cikket tudnám mindenki szíves figyelmébe ajánlani. Ez elég világosan elmondja, hogy miért NEM alkalmas az egykor volt Nagymagyarország sziluettje a jelenlegi Magyarország határain kívül élő nemzettársainkkal való szolidaritás kifejezésére. Ahhoz persze, hogy ezt belássuk, ún. gondolkodásra volna szükség, ez pedig épp a matrica-fanok táborának nem erőssége. Ennek illusztrálására álljon itt az alábbi matrica. (Ugyan nem autón láttam/lőttem, de én most már ott is simán el tudnám képzelni.)
A kép sajnos nem túl jó minőségű, de amúgyis fűznék hozzá kommentárt :). Szóval, nem tudom, hogy ha egy zöld nagymagyarországba belerajzolunk egy piros kismagyarországot, és ezekre fehérrel ráírogatjuk a hajdanvolt vármegyék neveit, akkor az miért bír akkora elsöprő bizonyító erővel, hogy attól még a vak is látni fogja, hogy nekünk bizony igazságot kell szolgáltatni. Persze az is nagy kérdés, hogy kinek kell végrehajtania ezt az igazságszolgáltatást. Egyrészt nyilván nekünk magunknak, hiszen különben miért Magyarországon ragasztották volna ki a matricát?? Másrészt vagy az USÁ-nak, esetleg Nagy-Britanniának (alternatív verzió: Kanada, India, Málta), vagy a nemzetközi közösségnek, ezt látszik erősíteni az angol szöveg.

***

Nos, miután a légkört már magunkba szívtuk, lépjünk tovább! Ahogy fentebb már utaltam rá, ezt a posztot a sorozat záródarabjának szánom. És hát ugye, abbahagyni a csúcson kell. Nos, most hadd prezentáljak valami olyasmit, ami magyarságteljesítményben bízvást világcsúcs. Aki ennél magyarabb, az vagy csal, vagy pedig magát nagyon-nagyon jól álcázó Moszad-ügynök.
Amikor értesültem róla, hogy tegnap lesz a Magyar Gárda perének második fordulója, még nem számítottam rá, hogy a melóhely közelében nemcsak a Sötét Bohócok fognak parádézni, hanem valóságos autódekoráció-ügyi kincsebányába botlok. Íme a kérdéses gépjármű. Így messziről (hála a rossz minőségnek és az ellenfénynek), csak egy kis festékkészlettel rendelkező műhelyben meglehetősen sokszor újralakozott verdának tűnik. De hopp-hopp-hopp, azok ott ugyebár a nemzeti színek! És az a bizonytalan formájú paca az első ajtón az bizony nem más, mint az e tárgyban már oly sokat megcsodált magyar nagycímer.


Óvatosan, hátulról cserkésszük be ezt az igazi nagyvadat! A dolog már így félmessziről is rendkívül ígéretesnek tetszik. Jobbszélen (hihi!) a kötelező, és a sorozatunk korábbi részéből már ismert nagymagyar-matrica. Ahogy balra kalandozik vizslató tekintetünk, szemünk sarkából vegyük észre a láthatósági mellényt is! Nyilván ilyet hordanak a Gárdisták rendfenntartás közben. (Vagy esetleg véradás, adománygyűjtés, vers- és prózamondás alkalmával [hátulról a harmadik bekezdés utolsó mondata...].) Lopózzunk tehát még közelebb!




A felső matrica érdekes átmenetet képvisel, hiszen nem mondható országjelzésnek (az különben is ott van jobb felől, ahol a szív dobog;) ), de mint korábban már volt szerencsém megjegyezni, mindenki azzal csúfítja az autóját, amivel akarja.
Ennek ékes példája a termetes oroszlános címerpajzs, amely szintén ismerős lehet a Gárda-kontextusból. (A az előbb belinkelt cikk egyik érdekes újdonsága egyébként, hogy az látszik kiderülni, hogy a Magyar Gárdának az égvilágon semmi köze nincs a Jobbikhoz — maximum csak ennek az autónak a hátsó felén.)

Kerüljük meg a nagyvadat, és nézzünk a szemébe! Bizony, így tárul fel csak igazi pompája! Középen ott a fenékről már ismert Árpádoroszlános pajzs, nyilván ez a vezérmotívum, ha kétszer is megjelenik. Rovásírás nélkül nincs igazi magyar autó (mégha germán is a kasztni). A pogányság ellen harcoló Árpád-házi királyok pajzsa alatt különösen csinosan mutat a rovásírás egyébként. (A felirat megfejtése pedig – ah, minő meglepetés – "magyar gárda".)
De különösen szép a kontraszt a motorháztetőn átlósan keresztbe futó angol felirat és a rovásírás közt. Én, a magam nemzetietlen agyával úgy képzelném, hogy aki rovásírást használ, alkalmaz tüntetőleg, az ezt az (általa vélt-tételezett) hagyományőrzés jegyében, illetve olyan tendenciák (pl. elmagyartalanodás, globalizáció) elleni tiltakozásul teszi, melyeknek egyik legáltalánosabb, szimbolikus megjelenítője épp az angol nyelv, az angol nyelven való kommunikáció. Dehát ezt csak az érzi-érti, aki igaz magyar hazafi. De nézzük, mit is mond nekünk a felirat! Aligha arról van szó, hogy Magyarországon a Magyar Gárda volna a nambervan; ezt nem elsősorban az apróbb nyelvtani pontatlanságok zárják ki, hanem tán inkább az, hogy ezt végképp felesleges angolul közölni. (Különben egy olyan kategóriában, amelyben az adott versenyző egyedül van a placcon, viszonylag könnyű elsőnek lenni.) A másik lehetőség szerint mi volnánk a világ első nemzete. Nos, ezt általában csak olyan nemzetek hirdetik magukról fennen, akik ebben korántsem biztosak, és értékelési zavaraikat igyekszenek ily módon kompenzálni. De legyen, nem bánom hát ha mi vagyunk, akkor mi vagyunk, nincs apelláta. Némileg zavaróbb, hogy ezt pusztán azért kéne elhinnünk, mert egy nemzeti színekre festett autó elején virít, onnan kiáltja a világba ex cathedra ezt az alapigazságot. Hacsak nem épp a rovásírás, meg az oroszlános pajzs miatt vagyunk épp mi a legfaszább náció a földtekén (+ opcionálisan a Szíriuszon is).
Mindezek mellett a szélvédő tetején keresztben húzódó nemzeti színű sáv már csak apró momentum az ínyenceknek.
Szóval, a feladat adott: tessék ennél magyarabbnak lenni!

***

Nos, zárul a mókatár. Autómatrica innentől engem hidegen hagy, de nem hinném, hogy ne legyen témám ezen kívül a világon. Vagy ha igen, akkor megálljunk, mert ott van már a Kánaán.