Asszonyok, lányok

Keress a képen asszonyságot!

Van ez az inkriminált kijelentés. Megpróbálnám végignézni, mi a baj vele.

1/ Nem igaz. Több szempontból sem. Egyrészt talán a legalapvetőbb, amiben a tudomány különbözik a sporttól az az, hogy az eredmény nem önmagáért való, hanem annak a hatása az, ami igazán fontos. Az igazán nagy dolgok pedig globális hatásúak, nem pedig arról szólnak, hogy ki győzött le kit, vagy volt gyorsabb a másiknál. Így aztán az sem válik igazán fontossá, hogy aki elérte őket, az melyik nemzethez/országhoz (erről később) tartozik.
Másrészt: érdemes észrevenni hogy egyre inkább trend a természettudományos Nobel-díjak esetében, hogy egy djíat megosztva ítélnek oda két, sőt nemegyszer három személynek. Ez nemcsak annak a lenyomata, hogy sok jelentős eredmény is születhet egy éven belül, hanem inkább annak, hogy a tudományban is megszűnt a magányos héroszok kora: kutatócsoportok dolgoznak (sokszor több is párhuzamosan egy-egy projekten), és bizony nem egyszer több tudományterületerület képviselői is jelen vannak egy teamben. Ebben a struktúrában egy-egy résztvevő származása nem bír komolyabb jelentőséggel.

És végül, de nem utolsósorban érdemes azt is észrevenni, hogy az, hogy valaki hova születik, az véletlenszerű, míg viszont az, hogy hol éri el azt az eremdényt, ami őt világszerte ismertté teszi, már korántsem az. Múlik ez az adott ország kutatási hierarchiáján (adnak-e lehetőséget a feltörekvő fiataloknak), az infrastruktúrán, és persze a tudmányos életbe, a kutatásba forgatott anyagiakon is. Amibe akár az is beleérthető, hogy egy elmélet kutatási eredmény hogyan "bír" hasznosulni a gyakorlatban.

Összefoglalva: amikor valaki a "magyar származású" kutató nem Magyarországon elért eredményével dicsekszik, akkor éppenséggel kontraproduktív dolgot művel. Hiszen a véletlenszerű faktort emeli ki (amelyik ráadásul semmilyen relevanciával nem bír az adott ország (jelen esetben  Magyarország) tudományos fejlettsége, kutatási potenciálja szempontjából, hacsak úgy nem, hogy bizonyítja: jobb volt innen elmenni, mert csak úgy lehetett elérni az adott, figyelemreméltó eredményt. Persze, szemernyi kétségünk se legyen, hogy - ha már akkor is ő a kormányzó miniszeterelnök - Orbán Viktor már a hirosimai atombombát is "nagy magyar tudományos siker"-ként kommunikálta volna.

2/ A szóhasználat. Nagy valószínűséggel kissé túllihegett dolog egyetlen kifejezésbe kapaszkodva messzemenő következtetéseket levonni egy rezsim romlottságára vagy akár korszerűtlenségére, és azáltal alkalmatlanságára vonatkozólag. Ugyanakkor az is igaz, hogy az "asszonyság" rusztikus avittsága mellett nem kevés kedélyeskedő pejoratív árnyalatot is megjelenít. Persze, ahogy utaltam is rá, az ilyesmi egy kvázi-spontán interjú keretei között bőven elmegy: nem sikerült a tökéletesen megfelelő kifejezést kiválasztani  az interjú rögtönzést kívánó helyzetében, van ilyen. (Ugyanakkor ezt utólag azzal védeni, hogy "mégsem lehetett >>uraság<<-ot mondani" a magát mindenáron tévedhetetlennek látni és láttatni akaró hatalom primitíven nevetséges igyekezete, hiszen nyilván nemcsak ez a két alternatíva létezik.)

Mindemellett abba már igenis bele lehet kapaszkodni, hogy ha Miniszterelnök Úr valakit nem néven nevez, akkor hogyan aposztrofálja őt, milyen jellemzőjét emeli ki. Ha valóban a tudományos teljesítmény iránti büszkeség lett volna a mondanó fókuszában akkor kínálkozott volna a "magyar kutató(nő)", vagy a teljesen gender(fujj-fujj-fujj!)semleges "magyar tudós" kifejezés. Ha még inkább a dagadozó nemzeti kebel további térfogatbővítése felé akart volna elmozdulni a nyilatkozó, akkor kínálkozott volna a "magyar ember" is. Mindezekkel szemben azonban az az "asszonyság" lett a befutó, amelyik — részben archaikus volta, mai ritkás használata okán is — a szóban forgó személy nemi hovatartozására irányítja rá a figyelmet (és ignorálja a tudományos teljesítményt). Ugyanakkor legalább azt midnenképpen Orbán Viktor javára írhatjuk, hogy konzekvens volt azzal a világszemlélettel, amely ugyan kicsit pár évszázados lemaradásban van a valósághoz képest, de kétségtelenül a magyar kormány sajátja: vannak a nők, akik ha valamilyen teljesítményt érnek el (ami nyilvánvalóan férfi-princípium ), az rendkívüli dolog. Persze akadhatnak kínos pillanatok, amikor a férfiak meg nem képesek teljesíteni (nem úgy!).

1+2/ A szóhasználat hamissága (bónusz). Ha az imént épp szóba került a konzekvens viszonyulás a saját világlátáshoz, akkor azért érdemes megjegyezni, hogy ez azért mégsem a maga teljességében jellemzi a miniszterelnöki megszólalást. Talán van, aki még emlékszik Orbán Viktor nemzetkarakterológiai alapvetésére amely szerint az a magyar, akinek majd az unokája is az lesz. Amivel nemcsak az a baj, hogy az "asszonyság"-nak pillanatnyilag nincs unokája, hanem az is, hogy lánya már amerikai állampolgár (is), így aztán jó eséllyel a leendő unoka is az lesz. Persze, ha akarjuk, ezt az egészet jó leckeként is elkönyvelhetjük a demagógia természetéről: mindig úgy nézzük (vagyis inkább láttatjuk) a dolgokat, ahogy az éppen a saját népszerűségünk szempontjából a lehető legmegfelelőbb.

Adjátok vissza a ... mit is? (A Trianon-trauma [félre]kezelésének történetéhez)

Csonkítás előtt

Ezeken a hasábokon ilyen-olyan módon már többször szóba került Trianon. Örök büszkeségem, hogy ezek közül erre az írásomra kaptam az eddigi egyetlen anyázós kommentemet is. Épp ezért most önismétlés helyett valami olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami — mint látni fogjuk, talán érthető okokból — nem nagyon áll a hazai interpretációk homlokterében.
Trianon - és a hozzá való viszony - nemzeti ügy. Nehéz úgy végigmenni egy parkolón, hogy ne akadjunk négy-öt Nagy-Magyarország matricás autóra minimum, és nehéz úgy utazgatni az országban, hogy az ember ne ütközzön lépten-nyomon Trianon-emlékművekbe. Mindezeknek azonban van egy közös elemük: nevezetesen, hogy egyfajta területi sérelmet fogalmaznak meg. Ez természetesen nem új keletű dolog, már a 20-as évek magyar propagandája is a megcsonkított, szétszakított ország tényszerű vagy dramatizált vizualizációjával kampányolt.
Ami azonban – különösen 100 évvel későbbről, 2020-ból nézve – ebből a kommunikációból fájón hiányzik, az egy legalább ekkora, és nagyon messze ható tragédia. Annak a felemlítése, sőt felvállalása, hogy egy embercsoport, emberek százezrei, milliói hátrányos, megkülönböztetett helyzetbe kerültek, és ha saját nemzeti kultúrájukat, identitásukat megpróbálták megélni, akkor nemcsak egzisztenciális hátrányoknak, hanem akár életveszélynek voltak kitéve. Az a rengeteg méltánytalanság, igazságtalanság, sőt megalázás, amelyben a határokon kívül rekedt magyarságnak része volt (van), legfeljebb az irodalomban jelent meg, a hivatalos propagandában nem. (Hamarjában egyetlen erre irányuló hivatalos politikai lépés, pontosabban annak kísérlete jut csak eszembe: Grósz Károly 1988-as látogatása a Kárpátok Géniuszánál, amelyen kísérletet tett a falurombolás megállítására, de ez is csúfos kudarccal ért véget.)
 Az emlékműveken, ha meg is jelennek figurális alakok, azok erősen szimbolikus jellegűek: a búsuló, lehorgasztott fejű, vagy éppen dacosan a jövőbe tekintő székely, felvidéki, kárpátaljai magyar az adott elszakított országrészt jelenítette meg, nem a kollektív és mégannyira sem az egyéni emberi sorsot. Ezek a szimbolikus figurák egyben meg is testesítik azt az alapvetően hamis megközelítést, amely szervesen következik a területi alapú sérelem középpontba helyezéséből: azt, hogy a (teljes) területi revízió minden Trianonnal kapcsolatos problémát nemcsak megold, hanem annak kiváltó okait is megszünteti. Az ilyen első pillanatra egyedinek tűnő, de valójában nagyon messzire ható ügyek felvállalására nemcsak azok "politika alattisága" miatt nem került sor, hanem azért, mert a nemzetiséggé lett magyarság problémáinak kezelésére tett lépések két nehezen megválaszolható dilemmát is előhoztak volna. Egyrészt a nemzetiségként való definíció implicit módon magában hordozta volna a teljes területi revízió feladását, hiszen az elszakított területek még a Teleki-féle vörös térkép alapján sem voltak teljes egészében magyar többségűnek nevezhetők. (A történelem furcsa fintora, hogy amikor – ideiglenesen, a bécsi döntésekkel – megvalósult egyfajta revízió, annak alapját a nemzetiségi viszonyok képezték.) Másrészt a nemzetiségi jogok előtérbe tolása (Trianon részleges jogosságának elismerése mellett) további problémákat generált volna. Elsősorban azért, mert az Anyaország nem tudván szakítani ezirányú cseppet sem haladó hagyományaival, továbbra sem volt mondható a nemzetiségi jogok bajnokának (ezt a hagyományt azóta is őrizzük), és hát kinek van kedve érvet szolgáltatni saját maga ellen.
Ez a felfogás (teljes területi revíziót, függetlenül gyakorlatilag mindentől, elsősorban a kollektív és egyéni nemzetiségi [magyar és minden más nemzetiségi] jogoktól) aztán nemcsak a következő világháború végéig tartott ki, hanem teljességgel  beleivódott a magyar közgondolkodásba, annak ellenére (de talán azért is), hogy a szocialista internacionalizmussal összeférhetetlen volt a Trianonról való beszéd és gondolkozás.
Itt tartunk most. Örökségünk kettős: kaptunk egy történelmi léptékű traumát a külvilágtól (bár tágabb összefüggésben nyilván nem saját felelősségünk nélkül), amelyre 100 év alatt képtelenek voltunk másképp reagálni, mint bekövetkeztének pillanatában. Ez a felfogás pedig nemcsak a pont oly nagy dérrel-dúrral hangoztatott nemzeti összefogást-szolidaritást teszi lehetetlenné, hanem azt is kiváltja, hogy a trauma nemcsak velünk marad, hanem évről-évre megoldhatatlanabbá válik, ha nem tudunk kilépni a régi keretekből.

Miért is (ne) vásárolj magyar árut?

Ezt a posztot már nagyon-nagyon régen és többször is meg akartam írni. Nagyjából akkor először, amikor elkezdődött a nagy felhorgadás a "nemzeti" és/vagy "hazai" termékek kapcsán. Aztán — hasonlóan oly sok más témámhoz — ezt is elengedtem, hagytam, hadd pihenjen.

Mi, büszke magyarok

Szerencsére azonban Magyarország Kormánya a blogszférában is gondoskodik róla, hogy az ország lakosságán ne legyen úrrá a tespedés, és mindig szállítja az új és új témákat. Ezúttal a nagyobb élelmiszer-áruházak húspultjaiban a sertéshúsra kitűzendő kis eredetmegjelölő zászlócskák kapcsán éledt újjá bennem a késztetés, hogy elgondolkozzak a dolog hátteréről.  Nem azokról a többé-kevésbé kézenfekvő kérdésekről, hogy a nemzeti érzés miért pont csak a sertéshús kapcsán kell, hogy felhorgadjon a vásárlóban (már azon a közismert tényen túl, hogy Mészáros Lőrincnek elég komoly érdekeltségei vannak a sertéstenyésztésben és -feldolgozásban [és azon a kevésbé ismert tényen is túl, hogy Csányi Sándor is elég komolyan érdekelt a területen]), vagy hogy véletlenül miért sikerült megint úgy meghatározni a feltételeket, hogy a kevésbé kedvelt multik járjanak rosszul. Sokkal inkább arról, hogy a szolidan (és kevésbé szolidan) protekcionista kereskedelempolitikának mennyi a létjogosultsága most és itt. (Feltéve, de nem megengedve, hogy eleve nem ütközik az ilyesmit elég rigorózusan tilalmazó EU-előírásokba.)

A történelemben kicsit is jártasabbak számára kézenfekvő párhuzamként kínálkozik a reformkorban létrejött Védegylet példája. A hazai termelés (abban az esetben persze elsősorban ipari termelés) fellendítése és serkentése ott gazdasági kérdésből valóban politikai, sőt közüggyé vált.
Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy ezen alapvető hasonlóságon kívül sokkal szélesebb a különbségek köre. Ez elsősorban a gyökeresen különböző politikai helyzetből származik: míg a reformkorban a magyar áruk támogatása egyben a magyar gazdasági és ebből következően a magyar politikai önállóság melletti kiállást is jelentett, addig ma gyökeresen más a helyzet. Bár "Magyarország Kormánya" rengetegszer hivatkozik a nemzeti szuverenitás védelmére, alapvetően senkinek nem lehetnek kétségei aziránt, hogy a "Magyarország" nevezetű entitás önálló államként létezik. Arra a kedvezőtlen vámpolitikára sem lehet nagyon hivatkozni, amely a Habsburg-birodalom részeként olyannyira visszavetette a magyar ipari-kereskedelmi fejlődést, hiszen az Európai Unión belül egységesek a vámok, keletre pedig kifejezetten erősen nyomulunk, kedvező(nek mondott) gazdasági megállapodások egész sorát kötjük. Mindemellett mégis az a tapasztalat, hogy az árérzékeny magyar vásárló a  külföldről behozott terméket fogja leemelni a polcról, lévén, hogy az érezhető mértékben olcsóbb. (Különösen igaz ez az élelmiszer-ipar területén, ahonnan a gondolatmenet indult.) Nagyon komplex és messzire vezető elemzés szükségeltetne ahhoz, hogy ennek minden okát minden összefüggésével feltárjuk, de alighanem nem túl nagy tévedés, ha két fontos okot kiemelünk.
Egyrészt a magyar mezőgazdaság rendszerének, és ezen belül a földtulajdon szerkezetének tragikusan korszerűtlen, és mindenféle érdemileg piacképes áru előállítására alkalmatlan mivoltát. Az, hogy nincs értelmes lehetőség a szövetkezeti forma felvételére, hogy nincs működő és egyszerű agrárhitelezés. Hogy az elmúlt évtized során a használható termőföldekre, feldolgozóipari létesítményekre rátette a kezét egy szűk kör, amelyet eufemisztikusan "nemzeti tőkésosztály"-nak szokás nevezni, de nemzeti mivolta csak abban látszik, hogy haszna elsődlegesen forintban jelenik meg.
Másrészt érdemes azt is figyelembe venni, amit tágabban az egész magyar gazdaság versenyképességét gátló tényezőként is meg szoktak nevezni: a munkára rakódó hatalmas járulékterheket. (Amelyek persze sok más problémának, pl. a feketén-szürkén való foglalkoztatásnak is kiváltó okai.)
Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a korszerűtlen szervezeti és infrastrukturális keretek között létező és termelni próbáló magyar mezőgazdaságot a munkára rakódó extrém magas közterhek is sújtják, és mindez együtt logikusan versenyképtelen, magas árakhoz vezet. Akkor, amikor a magyar kormány közvetlenül és közvetve (pl. kis papírzászlócskák kötelező kitűzetésével) amellett kampányol, hogy a vásárló a "magyar termék" választásával igenis ezeket a magasabb árakat fizesse ki (amelyekben még megjelenik a hírhedten magas áfa is), akkor tehát azt az elvárását fogalmazza meg, hogy a honi vásárló továbbra is szíveskedjen finanszírozni azt a tudatosan impotens agrár- és munkaerő-politikát, amelyet egyébként épp ő maga folytat és tart fenn. Ahelyett, hogy lépéseket próbálna tenni a fentebb vázolt versenyhátrányok megszüntetésére vagy legalább a csökkentésükre.
Hát ezért van az, hogy engem továbbra sem fognak meghatni a sertéshúsba szúrt kis piros-fehér-zöld zászlócskák, "lobogjanak" azok akármilyen szép hosszú hurkapálcán is. 

Nicsak, ki beszél?!

Majdnem pontosan egy évvel ezelőtt egyszer már írtam az akkori kormány ;-) március 15-i ünnepségét hirdető plakátról ezeken a hasábokon itt. Most, amikor előkerestem azt a bejegyzést, akkor szembesültem vele, hogy amiről most készülök írni, az már azon a plakáton is jelen volt, csak a furcsa idézetválasztás teljesen elterelte róla a figyelmemet.

Nos, akkor nézzük az idei plakátot! Bár egészében nem látszik a plakát a képen de az ennyiből is látszik, tipográfiájában ugyan akad egy kevés, de tartalmilag nincs sok változás: a helyszín a régi, és a tavalyi, "jól sikerült" idézetválasztás túlélt idénre is. És persze a nagygyűlés szónoka is ugyanaz. Vagyis kicsoda?
Ugyanis a plakáton csak egy név áll. Világos, hogy a Múzeumkert mindig a hivatalos állami megemlékezések helyszíne, tehát aki ott beszél,  az nagy valószínűséggel valami fontos állami vezető. Volt azonban arra is példa, hogy nem a miniszterelnök beszélt március idusán, tehát ez nem is egyértelmű kapcsolat. De egyáltalán: ilyenkor szokás kiírni, hogy a szónok milyen titulust visel, ezzel is mutatva, hogy a hazának, amelyik minden előtt áll, ki is adja meg a tiszteletet. Ugyanakkor a tavalyi és az idei plakát szakított ezzel a szokással. Ahhoz képest, hogy pár éve még "Magyarország miniszterelnöke" poszterekkel volt tele minden közterület, mára a dolog erősen leegyszerűsödött: beszédet mond Orbán Viktor, pont.
Talán nincs is túl nagy jelentősége, de mintha kényelmetlen dolgok egész sorát sugározná ez a megoldás. Mert ugye jelentheti egyrészt azt, hogy OV a saját jogán beszél a Múzeum előtt, mert ő OV. Azt, hogy épp ezt milyen státusza alapján teszi, az senkit nem érdekel. Vagy legalábbis ne érdekeljen.
Vagy akár azt is jelentheti, hogy a miniszterelnök csak és kizárólag Orbán Viktor lehet. Vagy ahogy a matematikusok mondanák: ez egy-egy elemű megfeleltetés. Azaz, ha valaki miniszterelnök, azt szükségszerűen (és csakis) Orbán Viktornak hív(hat)ják, vagy másik oldalról nézve OV csak és kizárólag miniszterelnök lehet.
A következő értelmezési lehetőség az, hogy az elvileg a nemzet egészének szóló (hisz ugyebár nemzeti ünnepről vagy mi a bánatról van szó mégis csak) hirdetményekben is megjelent a megosztó tendencia: vannak a jó hazafiak, akik tudják, hogy miért OV mond (és csak ő mondhat) beszédet, és nekik további információra nincs szükségük. Akik viszont maguktól nem tudnák, hogy ki is a plakáton szereplő személy, azoknak csakazértse nem áruljuk el. Már csak azért sem, mert akkor nem is magyarok, és ebből adódóan nyilván meg sem érdemlik ezt a tudást.
Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak a végtelen egocentrikusság újabb dokumentuma jelent meg az utcákon nemzeti színekbe öltözve. 

Az IéEB visszatér

Vonulj kolostorba!

Rettenthetetlen hülyék kora jő.

Pojácák vagy gazemberek? Is-is.

Egyszerre félem és röhögöm általlátni:

a szikla óhatatlan visszafelé görög.

(Petri György: Sziszifosz visszalép)

Ritka eset, amikor egy konkrét írás kapcsán érzem úgy, hogy okvetlenül reflektálni kell rá. De van azért olyan, hogy a hülyeség tengeréből is fároszként emelkedik és ragyog ki valami, ami nemcsak szintetizálja környezetét, hanem messze meg is haladja azt. Erre az ünnepélyes  és (egyre kevésbé) ritka pillanatra mutatott gyönyörű példát ez az írás.

Orbán Viktor Vár-beli rezidenciája kapcsán sok mindent lehetett hallani-olvasni, ahogy a költözés  egyre közelebb került hozzánk időben. Lehet, hogy csak nem használok megfelelő fórumokat, de olyan "remekművel", amelyik ekkora könnyedséggel teszi túl magát a valóságon, sőt szinte szándékoltan keresi annak a lehetőségét, hogy még csak véletlenül se kelljen igazat mondania, még nem találkoztam. Olyannyira, hogy újra és újra felmerült bennem a gyanú, hogy ez valamiféle paródia lehet, mert egyszerűen nem létezhet akkora mértékű szervilizmus, ami ilyen pompásan eltakarja a valóságot. Pedig mintha mégis...

Megpróbálok émelygés nélkül végighaladni az írás egyes pontjain, bár gyakorlatilag bárhol bele lehetne akadni, ha a való világ tényei felől próbálunk közelíteni.

"E jelentőségteljes, önmagán messze túlmutató cselekedet révén nemcsak a hatalom forradalmi, jakobinus-bolsevik ihletésű egységének tanával szakít a magyar állam – legalábbis a reprezentatív épületek szimbolikájának szintjén –, amikor a végrehajtó hatalom és feje elhagyja a törvényhozásnak otthont adó pesti Országházat, hanem visszahelyezi históriai jogaiba Buda történelmi várnegyedét is." — A jakobinusokról valóban sok rosszat (is) el lehet mondani, de azt semmiképpen sem kéne az ő nyakukba varrni, hogy a hatalom olyasfajta koncentrációját, amikor minden egy kézbe fut össze, ők találták volna ki. Léteztek istenkirályok és abszolút uralkodók bőven a nagy francia forradalom előtt is, sőt, ha egészen őszinték akarunk lenni, 1789 pont az alkalmatlanná vált abszolutizmusra adott válasz volt. De nemcsak az a probléma, hogy egy bizonyos történelmi szituációt hamisan és egyoldalúan sikerült valamihez kötni, hanem az is ijesztő, ahogy egy példátlanul centralizáló, mindent egy hatalmi központból intéző berendezkedés apoteózisát sikerült megvalósítani annak kapcsán, hogy saját főhadiszállást teremt/kreál magának. Azaz a mindent saját kezébe összefogó Orbán attól válik demokratává, mert felköltözik a Várba.

"Akik a napokon belül megvalósulni látszó kormányzati szándékban a „Horthy-fasizmus restaurációját” vélik fölfedezni, rosszhiszeműen tévednek, ugyanis a példamutatóan felújított-átépített karmelita kolostor sem Horthy Miklós kormányzóságának negyedszázadában, sem a dualizmus idején, sem a korábbi évszázadokban nem adott otthont egyetlen kormányzati intézménynek sem." — Az írás szerzőjét szemmel láthatólag csöppet sem zavarja, hogy egy bekezdéssel előbb épp ő maga emlegeti lokalizációként "Buda történelmi várnegyedét", mert most hirtelen ráébred, hogy a karmelita kolostornak nem volt soha kormányzati funkciója. (Amit persze senki nem is állított.) Sajnos nem nagyon sikerül egy fenékkel megülni két lovat: egyszerre bebizonyítani, hogy de jó, milyen nemes hagyományokat folytat ez a költözés, másrészt, hogy á, dehogy, hát SOHA nem volt ott hatalmi központ, ahova most MINISZTERELNÖK ÚR kegyeskedik áthelyezni a székhelyét. Tulajdonképpen akár vicces is lehetne ez a görcsös erőlködés, ami mintha arra irányulna, hogy bebizonyítsa: a karmelita kolostor egyszerre része a Várnegyednek (ha a hagyományokról van szó), és egyszerre létezik azon kívül is (ha a rossz ízű párhuzamok kerülnek szóba).

Arról az apróságról már nem is beszélve, hogy egész pontosan mik is lennének azok a hagyományok, amelyekhez most végre valahára visszatérünk? Ugyanis republikánus berendezkedésű, vagy magát annak feltüntető magyar végrehajtó hatalom SOHA nem székelt a budai várban: azt csak monarchikus kormányzati rendszerek tekintették hatalmi centrumuknak (Horthy is mint kormányzó a Magyar Királyságot reprezentálta). És ha valamilyen kontinuitásról lehet egyáltalán beszélni, akkor épp ebből a szempontból jogos a köztársasági elnök rezidenciájának várba helyezése. Viszont ez a pozíció nem kapcsolódik a végrehajtó hatalomhoz, tehát abszolút nem jogos a "ha neki jár, akkor a miniszterelnöknek is" típusú "érvelés".
És persze valamilyen közelebbről meg nem nevezett spirituális síkon a világi hívságoktól elforduló kolostori életet sikerül a világi ügyeket irányító végrehajtó hatalom előképeként feltüntetni. 

A logikai konzisztencia amúgy sem túl erős pontja az apologetikus irománynak: vidáman összehasonlítja a meg nem valósult Antall-féle terveket és a Gyurcsány által jegyzett kormányzati negyed tervét a ténylegesen megvalósult Orbán-féle miniszterelnöki hivatallal, miközben az valahogy homályban marad, hogy a kormányzati negyed az összes minisztériumról szólt, nem pedig a miniszterelnök dolgozószobájáról. Ami persze érthető is, mert akkor azzal is foglalkozni kéne, hogy az az egy munkahely aránytalanul drágább fajlagosan, mint az összes minisztérium tervezett székhelye a Nyugati mellett. Ahol egyébként mind a mai napig préri van. Azt pedig már ne is említsük, hogy a saját ízlést abszolút mérceként próbálja meg eladni a t. Szerző, akinek persze szíve joga, hogy ne tetsszen neki a Pompidou-központ, csak azt ne várja el, hogy mindenki így érezzen. (Ismét mellékszálként hadd jegyezzem meg: egy modern kormányzati negyed abszolút alkalmas lett volna egy jövőbe tekintő és a jelenben élő Magyarország megjelenítésére, szemben a még izzadságosan is nehezen magyarázható szent Mihállyal díszített épülettel. Mert hát ad abszurdum mégis csak egy világi és világnézetileg semleges állam egyik vezetőjének munkahelyéről van szó.)

Mindeközben persze a szóban forgó épület egyszerre "példamutatóan felújított-átépített", ami némi ellentmondást eleve hordoz magában, de az különösen gyönyörű, hogy a hagyományok követése, a múlt tisztelete ebben a kontextusban simán megenged egy utólag, minden előzmény nélkül a védett panorámába belegányolt erkélyt is.

Az már tényleg csak hab a  tortán, ahogy sikerült a hatalomgyakorlást a kultúra ellentéteként feltüntetni, és természetesen az előbbit prioritásként felfogni. A kultúra csak fülét-farkát behúzva oldalogjon el a Várból, ahol semmi keresnivalója, és elégedjen meg annyival, hogy a miniszterelnök hivatalában van könyvtárszoba, illetve hogy évente egyszer lesz egy koncert a most megszentelődő falak között. (Legalábbis így tervezik...) 

Szóval, ahogy bevezetőben már említettem, mindvégig éltem a gyanúperrel, hogy itt valamiféle tökéletességig vitt médiaheckről van szó, esetleg a Kétfarkú Kutyapárt legújabb akciójáról. De aztán rá kellett jönnöm, hogy az kizárt: az MKKP legalább vicces dolgokat csinál.

Égessük meg, égessük meg!, avagy töprengés a politikai katarzis lélektanáról

A figyelemre méltó érzékkel a nyilas hatalomátvétel napjára, október 15-ére időzített újabb hajléktalanellenes törvény szomorú határnapot jelöl a "Magyarország"-ként közismert entitás történetében. ("Állam"-ként mégsem hivatkozhatunk rá, hiszen szemmel láthatóan a legcsekélyebb olyan törekvés sem figyelhető meg a létezésében, hogy polgárainak jólétét, vagy legalább kicsivel nagyobb komfortérzetét megpróbálja biztosítani.) Egyszerre sikerült ugyanis megszüntetni a törvény előtti egyenlőség és a magántulajdon sérthetetlenségének alapelveit.
Mert vajon lehet-e ott "törvény előtti egyenlőség"-ről beszélni, ahol a közterületen való tartózkodás aszerint megengedett, hogy annak "elkövetője" milyen vagyoni helyzetben van, bír-e ingatlan-tulajdonnal, vagy bejelentett lakhellyel? Ha igen, nem bűnös, csak a tisztességes hétköznapi átlagpolgár életét éli, míg ha a válasz nem, akkor egyből bűnelkövetővé "lép elő". És ebből a szempontból totál mindegy, hogy benne van-e definícióban az "életvitelszerű" jelzőként világra jött szószörny vagy sem: én a magam részéről még nem láttam rendőrt, aki odaállt egy hajléktalan mellé, hogy 96/48/24 órán át figyelje (tényleg, mennyi idő múltán válik egy cselekmény életvitellé?), hogy épp csak pihen, piknikezik, vagy neadjisten épp életet visz a közterületen. Ja, hogy nála van az összes ingósága? Komolyan attól válik valami bűncselekménnyé, hogy valaki a szokottnál nagyobb csomaggal a kezében, hóna alatt, lába mellé letéve "követi el" azt???
És ha már itt tartunk, jöhet is a másik szomorú pont: ha már sikerült egyértelműen megállapítani, hogy egy csomagnyi ingóság az adott személyhez tartozik, akkor egész pontosan hogyan, mivel is lehet indokolni azt, hogy valakinek a magántulajdonát nemcsak hogy elkobozzák jegyzőkönyv felvétele és elismervény kiállítása nélkül, hanem azt egyenesen meg is semmisítik?? Leírom még egyszer: a magántulajdonát. Azt, amihez való jogot a történelem minden kicsit is demokratikus berendezkedésű rendszere alapjogként, fundamentumként kezelte. Hamarjában ahogy megpróbálok belegondolni, összességében két eset jut eszembe, amikor hasonló a végkimenetel. Az egyik, amikor egy bírósági per - a más büntetési tételek mellett - vagyonelkobzással is végződik. De itt alapvetően egy pártatlan bírói eljárás végén megszülető ítéletről van szó, nem pedig arról, hogy ezt teljességgel kihagyva az erőszakszervezet egy képviselője egyéni döntés alapján teszi meg ugyanezt. (Azaz  a rendőr jogalkalmazói szerepben lép fel!) A másik ilyen kimenetelű eset, amikor leginkább a NAV hamis vagy "kalóz" árukat semmisít meg. Ilyenkor azonban az áruk léte már önmagában törvényellenes a jogosulatlan védjegyhasználat miatt, arról nem is beszélve, hogy a látványosan kommunikált árumegsemmisítések itt is egy szabályozott eljárás végeredményei.
És akkor vissza is értünk a jogegyenlőség kérdéséhez: miért lehetséges az, hogy egy adott csoportra, amelyik ráadásul nem is társadalmi állásával, jogi helyzetével definiálható, hanem egy adminisztratív adat hiányával, egyszerűen nem vonatkoznak bizonyos alapjogok? Lehetne itt most Niemöllert idézni, de mindazoknak, akik most örömmel, vagy akár csak megkönnyebbült félelemmel szemlélik a rendessé vált közterületeket, inkább azt szeretném emlékezetükbe idézni, hogy az antik művészetelmélet szerint a katarzis egyik döntő eleme a megkönnyebbülés: hogy nem mi vagyunk az elbukó tragikus hős, akinek helyre kellett állítania a világ rendjét - amiből nekünk már csak a harmónia jut, a bukás nem. De a való életben nem mérik ilyen könnyen a katarzist: aki most helyben ül, és körülnézve a tragikus hős felbukkanását fürkészi, az maga válik előbb-utóbb elbukó szereplővé.
Csak nem hőssé.