Előrehozott Orbán Viktort!

Az egyik korábbi posztban jellemzett végkiárusítással párhuzamosan folyik az új (valójában az "új"-nak címkézett) termék piacra való bevezetése, reklámozása. Orbán Viktor minden létező és nem létező helyen (pl. egy darabig úgy volt, hogy a Színművészeti Egyetemen nem is beszélt) elmondja véleményét, hogy a Hazának/Nemzetnek mielőbbi előrehozott választásra van szüksége. Nem is volna ezzel a dologgal baj, hiszen egy politikus attól (is) politikus, hogy politikai kérdésekben nyilatkozzon. Csakhogy pillanatnyilag a dolgok állása az, – amint azt mindenki tudja – hogy egy "holnap" tartandó választáson a Fidesz akár 2/3-os többséget is szerezhet. Magyarán amikor Orbán "előrehozott választásokat" követel, valójában "Orbán Viktor miniszterelnökségé"-t érti alatta.

Dicséretes összhangban saját messiási mivoltával. És hol van az megírva, hogy egy messiásnak szerénynek kell lennie?

Heti ötös

Szeretem a Heti Hetest minden színvonalhullámzásával és meg-megújuló alpáriságával együtt. A fentieknél kcisit nehezebben viselem az önreklámot, dehát ez alól miért épp a HH volna kivétel, úgyhogy még azt is tűröm. Amit azonban a legutóbbi, 8-i adásban láttam-hallottam eléggé elgondolkoztató volt.
Két olyan ember is ült a "hetek" között, akikre erősen ráillett, hogy a műsorban előkerülő témák egyikében személyesen is érintettek. Ez persze még – a fentiek szellemében – nem volna baj, a gond inkább az, hogy az az önszerecsenmosdatás, amit műveltek, nehezen volt emészthető.
Kezdődött Kéri Lászlóval, aki – legalábbis számomra – a tényleg pártatlan, nagy tudású és mértékadó politológus sajnos mind ritkább példája. Most azonban úgy érzem, kissé melléfogott. Mert az teljesen rendben van, hogy igenis legyenek civil fórumok, ahol egy politikus nem saját összeterelt tapsoló törzsközönsége, hanem a kritikus és szakmailag érdeklődő civliek előtt nyilvánulhat meg. Az már nem teljesen világos, hogy ha ez a kritika és civil hozzászólás terepe, akkor miért titkos, ami ott történik. Amiben viszont Kéri Lászlónak végképp nem volt igaza, az az a mód, ahogyan bebizonyítani vélte, hogy a Színművészetin elhangzott megnyilvánulás nem Orbán őszödi beszéde. Felsorolt talán három különbséget. Ezek azonban egy bizonyos szempont szerint mind indifferensek voltak. Nevezetesen, hogy a fidesz-elnök beszédét realistán ítélte meg, míg Gyurcsányéval kapcsolatosan tulajdonképpen kimondva-kimondatlanul helybenhagyta azt a az értelmezést, amelyet a jobboldal sulykol most már majd' két éve. Azt hiszem, az ilyesmit hívják kettős mércének, ami nem elegáns dolog. Különösen politológustól nem az. És különösen nem elegáns akkor, ha a pártatlanság alapelvét valaki saját érdekei miatt adja fel.

Kéri produkcióját azonban elhomályosította Hajdú Sztív, aki a Nemzeti Vágta résztvevőjeként esett transzba emlékei felidézésekor. Eme transz meglehetősen eklektikus volt: akadt benne minden a hagyományápolástól a politikán át a misztikumig. Sztív jó tanítványhoz méltóan elismételte, hogy a Nemzeti Vágta a magyar huszárhagyományok felélesztése, amit már akkor sem értettem, amikor a reklámokban hallottam. Mi köze a lóversenynek a magyar huszár (= lovaskatonai) hagyományokhoz? Ilyen erővel hirdethetnénk lepedővászon-mosó versenyt azzal a szlogennel, hogy az a magyar ejtőernyős hagyományok felélesztése, hiszen az ejtőernyő is vászonból készül(t). Mert ne tévedjünk: mindaz a körítés, amely többé-kevésbé erőltetetten a huszársághoz kapcsolódott (volna), valójában csak színesítő látványelemként volt jelen. A Vágtát mindenütt, mindenhol lóversenyként reklámozták, bármit is mondtak a hangzatos szlogenek.
A komolyabb probléma az, hogy igazából még a tágabban vett lóval kapcsolatos hagyományokhoz sem volt igazán sok köze az eseménynek. Nem kell ahhoz nagy lovasgurunak lenni, hogy az ember belássa, hogy ahol egy "hagyományok" szellemében meghirdetett versenyen olyan kifejezetten nagyvárosnak számító települések lov(as)ai jutottak be a döntőbe, mint a későbbi győztes Nyíregyháza, vagy akár Debrecen, sőt Orosháza; vagy a nem kifejezetten a róna közepén fekvő Szigliget, akkor ott nehéz komolyan venni, hogy a hagyományos magyar síkon-rónán-pusztán zajló lótenyésztési hagyományok felélesztéséről volna szó. Még maga a fogadatlan (?) prókátor is elszólta magát, mikor erről beszélt. Sztív ugyanis nagy lelkesedéssel ecsetelte, hogy a győztes zsokélányt apja nevezte be saját lovukkal Nyíregyháza nevében. Azaz a csempion paci nem a Nyíregyháza főterén lévő harmatos legelőkön hízlalódott, és nem a szabolcsi megyeszékhely főutcáin robogva edződött a Vágtázásra. Sőt: konkrétan semmi köze sem volt Nyíregyházához. És ami a legnagyobb baj: csak és kizárólag a pénzhez volt köze. A milliomos lótartó milliókat érő lovát egy anyagilag jól elengedett, tehetős önkormányzat "bérelte" ki. Így és csakis így érthető, hogy miért azok a városok képviselői jutottak a döntőbe, akik oda jutottak.

Sztív politikai ötletelése abból állt, hogy kihangsúlyozta, hogy AZÉRT volt nagyszerű rendezvény a Vágta, mert ennek kapcsán nem kaptak hajba jobb- és baloldaliak. Tegyük fel, hogy egy országra nézvést nem szegénységi bizonyítvány, ha minden létező alkalom a két politikai oldal torzsalkodására is ürügyet jelent egyúttal. (De az!) De a dolog fordítva nem működik: hiába nagyszerű, hogy nem volt torzsalkodás, de a torzsalkodás hiánya még nem bizonyítja automatikusan az adott rendezvény nagyszerűségét. Legalább két másik eset is lehetséges: a Vágta vagy annyira semleges volt politikailag, hogy ezért nem volt jobb-bal viadal a kapcsán; vagy pedig annyira kisszerű és jelentéktelen.

És a végére hagytuk a legszebbet, a misztikumot. Hajdú Sztív kifejtette, hogy az egész térből, mindenből "óriási energiák áradtak". Azon kívül, hogy ez nagyjából az ún. tömegpszichózis kicsit okkultabb megközelítésből történő leírása, még egy dolgot jelent, azt hogy "lovagolni jó". Ez valószínűleg igaz, csak ezért még nem kell Nemzeti Vágtát rendezni, mindazon hozadékokkal, amelyekről a fentebbiekben már szó volt.

Szóval nekem ezen a vasárnap éjjelen a Heti Hetes csak Heti Ötös volt. De ez korántsem érdemjegy.

Apa, már megint kezdőőőődik

Ahogy a jobb oldalt lefele lévő számláló is mutatja, ma kezdetét veszi az EB. Az előzetes esélylatolgatásoknak a meglehetősen érdekesre sikerült csoportbeosztások és a viszonylag kiegyensúlyozott erőviszonyok miatt nem sok értelme van, inkább tájékoztatnám a tisztelt olvasóközönséget a közvélemény-kutatás eddigi állásáról. (A szavazás az EB végéig él, tehát azért az idő előrehaladtával várható még rajta némi módosulás.)

Először is, ismét fényes cáfolatát sikerült adni annak, hogy nemzetünk alapbeállítottsága pesszimista volna: a 8 szavazó 50%-a (4 fő) ugyanis amellett tette le voksát, hogy az EB-t Magyarország csapata nyeri, annak ellenére, hogy ki sem jutottunk eme jeles tornára. Ezzel szemben a két társrendező (Ausztria és Svájc) szavazat nélkül maradt, ami végülis összecseng a két ország (különösen szomszédunk) realista köreiben kialakult várakozásokkal. Ugyanakkor a magyar ember figyel a történelmi tradíciókra is: a hagyományos lengyelbarátság most is megnyilatkozott; 1 szavazó (12%) ugyanis a polyákok végső győzelmére voksolt. Szavazat nélkül maradt Románia is – ha akarjuk, ezt is tekinthetjük történelmi tradíciónak. A magyar ember azonban az Arany János-i ideál szellemében szemérmes is: a nem teljesen konkrét "Valaki más" opciót ugyanis hárman (37%) [összesen 99%] választotta. Ez persze a magyar ember praktikus gondolkodását is mutatja, hiszen így egy szavazattal 12 csapatra voksolhatott a kicsit figyelmesebb szavazó.

És zárásképpen még egy jótanács. Az EB-t nem érdemes úgy nézni, mint az Afrika Kupát volt: itt nem lesz (vagy csak nagyon ritkán lesz) olyan meccs, ahol a mérkőzés önmagában, elfogultság nélkül csak saját értékeiért – szép játék, látványos megoldások, nagy hajtás – nézhető lesz. Szóval éljen az elfogultság, mindenki válasszon csapatot magának!

Vagy jó hosszú időre felejtse el a tévét.

Egy villámkarrier

A most elmúlóban lévő hét csütörtök reggelén érdekes beszélgetés zajlott az egyik kertévé kávéfajtáról elnevezett reggeli műsorában. Annak kapcsán, hogy három roma jelezte belépési szándékát a Magyar Gárdába, Vona Gáborral készült interjú.

Azzal a Vona Gáborral, akinek, még emlékszünk: május 19-én semmi köze nem volt a Magyar Gárdához. Most pedig csodák csodájára egyszerre csak a Gárda ügyeiben nyilatkozik, nem tagadván azt sem, hogy országos tekintéllyel és befolyással bír. Lám, még azt mondják, hogy ez egy olyan ország, ahol a tehetséges emberek nem boldogulnak, nem jutnak előre! Itt az élő ellenpélda, ez a szimpatikus fiatalember, akinek 3 héttel ezelőtt még semmi köze nem volt a Magyar Gárdához, most pedig máris országos tekintély abban a szervezetben, amelybe közben nyilván belépett. Mi a tehetséges emberek villámkerrierje, ha nem ez??

Az egytízezred kurva

Ha egy nő nagy közönség előtt sorban leveti a ruhadarabjait, és mindeközben még (többé-kevésbé) erotikus tánccal is fűszerezi a zenés produkciót, akkor azt a nőt sztriptíztáncosnőnek nevezik. Ha ruhátlanul vagy minimális öltözékben erotikus mozdulatokkal simogatja magát, míg a produkcióját időben limitáltan lehet csak megtekinteni, akkor ezt a nőt ööö... peep-showernek hívják, vagy hogy is. De bármi is ennek a második foglalkozásnak a neve, abban mindenképpen közös az előzővel, hogy bár egyik sem az a tipikus tradicionális konzervatív-polgári foglalkozás, azért művelőjüket nem nevezzük "kurvá"-nak. (Bár bizonyos – talán nem is teljesen alaptalan – előítéletek azért kapcsolódnak eme szakmákhoz.)

Erősen határesetnek nevezhető az a nő, akinek pénzkereső tevékenysége úgy írható le, hogy kamerák előtt szexuális aktust mímel vagy esetleg bonyolít is de facto. Az ilyen hölgyet "pornószínésznőnek" szokás nevezni, bár kétségtelen, hogy egyes sajtókörökben ez a kifejezés a "kurva" szinonimájaként is használtatik. Az azonban kétségtelen, hogy ha egy nő – közvetlenül vagy közvetve – pénzt kap, és ezért szexuális szolgáltatást nyújt cserébe, akkor azt a nőt kurvának nevezzük.

És igazából ezen nem változtat ennek az eseménynek a gyakorisága sem.

Segély magadon, Isten is megsegél(y)

Az egész Magyarország győzelmét hozó (copyright by Orbán Viktor) március 9-i népszavazás után tovább látszik folytatódni az az országos hatókörű brainstorming, amelynek tematikája nagyjából az volna, hogy hogyan osszuk el kreatívabban, de legalábbis tetszésünknek jobban megfelelően az állami pénzeket.
A lassan nemzeti sporttá, hungarikummá váló mozgalom élére ezúttal egy kis kelet-magyarországi község, Monok állt; témául pedig a szociális segélyezést (1993. III.tv) sikerült megtalálni. Úgy tűnik, a kezdeményezés nem marad meg szűkös keretei közt, hanem egyre szélesebb mozgalommá növi ki magát. Ez is azt az okos emberek által már sokat ismételt megállapítást látszik alátámasztani, hogy a magyar néplélek munkához, illetve jövedelemhez való viszonyulása meglehetősen sajátos, és kevéssé kapitalizmus-konform. Talán van még, aki emlékszik a 2006-os (negatív) kampány egyik legszebb momentumára, amikor Kóka János ellen az volt az egyik legfőbb érv, hogy VAN helikoptere.
A mostani nagy felbuzdulás tárgya viszont az, hogy egyeseknek nemhogy helikoptere, de jövedelme SINCS, és mégsem halnak éhen.
Van azonban ebben az egészben két meglehetősen cinikus, sőt kifejezetten képmutató momentum. A monoki polgármester ugyanis lenyilatkozta, hogy tisztában vannak vele: rendeletük törvényellenes, hiszen a segély nem köthető feltételekhez. Hát majd legfeljebb visszavonatják velük. Kérdés persze, hogy 1/ Hogy viselhet bármilyen köztisztséget az, aki tudatosan szembemegy a törvényekkel (mindeközben morális húrokat pengetve: aki nem dolgozik, ne kapjon pénzt a "semmiért"); és 2/ Kinek van kára ebből, azaz kinek a bőrére megy a játék? Erre a másodikra viszonylag könnyű válaszolni: azoknak a bőrére, akik addig is, amíg a nem túl gyors magyar igazságszolgáltatás malmai őrölnek, nem fognak segélyt kapni. Azaz a monoki polgármester az erkölcs és etika nevében sikeresen jó nagyot rúg a lehető legvédtelenebbekbe (meg saját községe jóhírébe persze).
A másik momentum kissé kevésbé nyilvánvaló, de sokkal cinikusabb. Van ugyanis a segélyezetteknek egy olyan csoportja, akik (ilyen-olyan objektív okokból kifolyólag) egyszerűen nem képesek dolgozni. Tehát velük szemben ebben a lassan országossá növekvő mozgalomban az volna a követelmény, hogy dolgozzanak, így érdemeljék ki azt a segélyt, amelyet azért kellene kapjanak, mert nem képesek dolgozni. Nincs otthon akváriumom, de azért annyi még nekem is látszik, hogy itt valami nem stimmel logikailag.
És végezetül még egy érdekes utójáték, amely azt jelzi, hogy mindez a mai, erőszak bűvöletében élő Magyarországon történik: ismeretlenek megfenyegették a polgármestert, hogy ha érvényesíti rendeletét, akkor tettleg inzultálják.
Én csak azt tudom a hívóknak tanácsolni: hajtsák végre, amit ígértek. Ha kiderül, hogy törvénytelen volt, majd legfeljebb bocsánatot kérnek.

Minden, amit tudnod kellene Trianonról, de sohasem merted megkérdezni, mert féltél a válaszoktól

"-És én a világháborúban elvesztettem a lábam!
-Apuka, apuka, ez nagyon rossz vicc: megvan mind a két lába!
-Igen, mert a nagyhatalmak visszacsatolták!"
(Markos-Nádas: Hugyos Józsi visszatér)

Közeledik június 4-e szép napja*, és ennek megfelelően borítékolni lehet, hogy mik fognak történni szép fővárosunk közterületein, illetve egyes nagyobb termeiben, épületeiben.
Lesz tüntetés a Szabadság téren, kordonbontással és esetleg táblafeszegetéssel is. Valamelyik református templom előtt beszédet fog mondani ifjabb Hegedűs lelkipásztor, esetleg lesz gyászmise könyörgéssel összekötve, este pedig kis szolid románozás és Molotov-koktélbár várhatóan az összes frekventáltabb közterületen.
Nézzük, mi is az a jeles esemény, amelyet a magyarság évente ilyen tradicionális keretek között ünnepel!

1/A "békediktátum"-mítosz
Mindazok, akik számára Trianon a magyarság történetének legtragikusabb és -gyászosabb történelmi pillanata (bár közvetlen áldozatokról nagyon nehéz beszélni, és e műfajban Mohács, Muhi és a tatárjárás , vagy akár a második világháború kétségtelenül jobban állnak [valamiért mégis mind kimaradnak a tüntetőnaptárból — pedig mit nem adnék egy jó kis mongolozásért...]) ennek a történelmi aktusnak megvetendő mivoltát azzal is hangsúlyozni óhajtják, hogy következetesen a "békediktátum" kifejezést használják az esemény említésekor. Ha kicsit jobban belegondolunk, akkor persze könnyű belátni, hogy minden háborút lezáró békeszerződés valamilyen módon "diktátum": a győztes diktál a legyőzöttnek, akinek nincs módja alkudozni. (Vannak persze ritka kivételek, amikor a felek belátják a további vérontás értelmetlenségét, és mintegy a "döntetetlen" erdeményt szentesítve kötnek békét, de azt bízvást elmondhatjuk, hogy az első világháború abszolút nem ilyen eset volt; nagyon egyértelműen voltak győztesek és legyőzöttek.) Ez olyannyira igaz, hogy pl. a magyar történelemtanítás is tud erről a tényről, a vasvári békét (1664) pl. szégyenteljes epizódként prezentálja, mert a Habsburgok nem éltek a győztes fölényével.

2/ Háború és béke

Mindazok, akik indíttatást éreznek minden év június elején tiltakozni a "trianoni békediktátum" ellen, nemcsak a fentieket felejtik el (azazhogy a béke mindig a győztesek diktátuma), hanem azt is, hogy nincs békekötés egy azt megelőző háború nélkül. Vagy még egyszerűbben: a béke(diktátumo)k mindig egy őket megelőző háborút zárnak le. Ily módon, ha valakinek nincs ínyére egy béke(diktátum), akkor szükségszerűen az azt okozó háborúval sem szabad egyetértenie, sőt kifejezetten elleneznie kell(ene) azt is, lévén az vezetett az olyannyira rühellt békéhez.

Érdekes módon azonban nemcsak, hogy a békét "jegyző" Franciaország nagykövetsége előtt nem szoktak ilyenkor tüntetések lenni (bár kétségtelen, hogy a masszív franciautálat kötelező gyakorlatnak látszik e körökben); de nem szoktak a tömegesen tiltakozók transzparensei felbukkanni az osztrák nagykövetség előtt sem (a világháborúba az Osztrák-Magyar Monarchia tagállamaként léptünk be); és nincs tüntetés-vonulás a Háborút megüzenő akkori miniszterelnök, Tisza István leszármazottjának, Tisza Katának háza előtt sem. Érdekes módon van viszont tüntetés, randalírozás, kordondöntés (bár – mint kiderült – ez nem bűn) és jó esetben táblafeszegetés, rongálás a szovjet katonák Szabadság téri emlékművénél. Ami márcsak azért is érdekes, mert a Trianoni "békediktátum" aláírásakor a Szovjetúnió még nem is létezett, hivatalosan ezen a néven csak 1922-től egzisztál(t). Persze, értem én, vagy érteni vélem ennek a csoportnak a "logikáját" is: korábban ott Trianon/Nagymagyarország emlékmű állt, tehát most is annak KELL ott állnia. De kicsit messzebbről szemlélve a dolgot, elég hajmeresztőnek tűnik ez az egész: annak, ami útjában áll az én elképzelésemnek, annak pusztulnia kell, akár földigromboltatás árán is (persze ez csak arra igaz, ami engem zavar, amit én építenék a helyébe, az örökké ott kell, hogy álljon). Az, hogy valamikor mi állt ott, nem igazán értem, hogy miért indok, különösen erőszakos cselekedetre. De számomra ez is valami olyasmit jelenít meg, hogy a Trianon-szindrómában mára fontosabbá vált a hecc, mint maga az a dolog, ami esetleg mögötte állhat(na).

3/ Az ezeréves határok
A Trianon kapcsán purparlét csinálók örökös hivatkozási alapja Nagy-Magyarország, vagy ha fennköltebben akarunk fogalmazni, akkor az ún. "ezeréves határok". Ez az a keret, amelyet a gonosz békediktátum szétrobbantott. Ez az álláspont egy sérelmi alapú, nacionalista megközelítésnek kétségtelenül mutatós kiindulási pontot jelenthet, ám a valósággal való viszonyát illetően legalábbis ingoványos talajon áll. Vegyük sorba, miért!
— Ahogy azt már az első pontban emlegettem, a háborúkat lezáró békekötések általában nem jószolgálati küldetésnek tekintendők, amelyeket az Üdvhadsereg hoz tető alá, hanem a könyörtelen érdekérvényesítés terepei. Ily módon egy-egy elvesztett háború a történelem folyamán mindig súlyos területi veszteségekkel is járt együtt a vesztesek számára. (Pl. így tűnt el a 18. század végére a térképről Lengyelország az osztrák Habsburgok tevőleges közreműködése mellett.) Így volt ez az első világháborút lezáró ún. párizs környéki békék esetében is. Amiben azonban ezek a békék minden eddiginél "humánusabbak", és "mértéktartóbbak" voltak (hallom a nagy felhördüléseket!) az ezeknek a szabályozott és erősen korlátozott mivolta volt. Eme szabályozás kereteit a kétségtelenül idealista gyökerű wilsoni 14 pont jelentette. (Filológusoknak eredetiben itt.) Nem történt olyan, hogy egész – nemzeti alapon szerveződő – országokat eltüntettek a térképről, mint az iménti lengyel példa esetében, sőt Lengyelországot éppen visszaállította sok igazságtalan Párizs környéki békediktátum. És a térképre rakott még számtalan nemzeti alapon szerveződő államot (Csehszlovákia, délszláv államok, illetve a Közel-Keleten a Török Birodalom "szétrobbantásával" létrejött kvázi-független protektorátusok). Természetesen ennek ára volt: az első világháborúval ért véglegesen véget a dinasztikus birodalmak kora: nem létezett többé a cári Oroszország (nem annyira a háborút lezáró békéknek, mint egyéb eseményeknek köszönhetően, bár érdekes kérdés, hogy győztes lévén hogy érvényesítették volna vele szemben a nemzetiségi önrendelkezés jogának alapelvét), és széthullott a Habsburgok által gründolt és vezetett Osztrák-Magyar Monarchia. Jó azt is tudni, mielőtt a trianoni béke igazságtalanságát feszegetjük, hogy igazából (a Török Szultánságot kivéve) az OMM volt az utolsó dinasztikus soknemzetiségű államalakulat Európában. A 19. század végén lezajlott nemzetállami folyamatoknak hála még a rendkívül konzervatív, autokratikus Német Császárság is nemzeti(ségi) alapon jött létre (hála Bismarcknak és a kisnémet megoldásnak). Ezt különben szépen illusztrálja az az összehasonlítási célzattal rajzolt három térkép is, amely a területi veszteségeket szemlélteti. Eltekintve attól, hogy a százalékarányok ránézésre nem biztos, hogy stimmelnek, valamint, hogy a rajz készítője nagyvonalúan elfelejtkezett Bulgária jócskán nagyobb területi veszteségeiről, amelyeket a világháború előzményének tartott két Balkán-háború során szenvedett el, leginkább azt érdemes észrevenni, hogy mindkét példaként felhozott ország területi "veszteségei" erősen nemzetiségi területek (Németország esetében dán, francia, illetve lengyel többség; míg Bulgáriánál román). Azaz más szóval: a nemzetiségi alapon létrejött államok határát nemzetiségi alapon korrigálta a béke.

És most jöhet a nagy felhördülés: "a királyi Magyarország területének bizony nem 72%-a volt nemzetiségi többségű!!" Tényleg nem, ez igaz. Ezt igazolja az oly sokat emlegetett Teleki-féle "vörös térkép" is, amely szinte minden Trianon-ellenes kiadványban és honlapon fellelhető. Csak van itt egy óriási probléma: a korabeli reális nemzetiségi helyzetet mutató "vörös térkép" mellett sosem a magyar többségű területek körvonala jelenik meg, mint követelmény, mint Trianon igazságtalanságának szimbóluma, hanem Nagy-Magyarország "ezeréves" határai. Hogy is van ez? Bemutatunk egy térképet, amely etnikai megoszlást ábrázol, és ezt szeretnénk bizonyítékként használni a területi kontinuitás elvének alátámasztására??? Hát, a logika ötös elúszni látszik... (Jegyezzük meg továbbá, hogy a Magyar Királyság EGÉSZÉBEN [tehát nemcsak az elszakított területeken!] a magyarság 1920-ban és már előtte több évszázad óta nem volt abszolút többségben, azaz számaránya nem haladta meg az 50%-ot.)
Van azonban más baj is az "ezeréves határ"-ral azon túl, hogy kicsit sem esik egybe semmilyen etnikai választóvonallal. Nevezetesen, hogy semmilyen módon nem ezeréves. Nemcsak az vele a baj, hogy a közkeletű Nagy-Magyarország-sziluetthez hasonló csak az Árpád-kor közepére alakult ki (valójában azonban a 19. század második felének állapotát rögzíti), hanem az is, hogy ezek a határok 1920-ban közjogilag, a nagyvilág számára már csaknem 500 éve nem léteztek. Szintén a sokat idézgetett magyar sorstragédiák egyike, Mohács óta a nagyvilág számára Magyarország jó esetben a Habsburg-birodalom egyik keleti tartományaként létezett csak, amelynek egykori, önálló állapotában létezett határai csupán virtuális, belső határként "funkcionáltak". Magyarán Trianonban egy olyan határt kellett volna visszaállítania a békekonferenciának, ha "igazságosan" és "méltányosan" akar dönteni, amely csaknem fél évezrede nem létezett — legalábbis a nemzetközi jogi felfogás szerint. Ezzel szemben mindösszesen "csak" a békekonferencia által alapelvként használt nemzeti önrendelkezés elve állt. Meglepő döntés született? Aligha.

4/ Justice for Hungary
Az igazi hardcore Trianonisták azonban természetesen nem érik be annyival, hogy tiltakozzanak a békediktátum aláíróinál (pláne, hogy ezt az emberi kor határai nem is igen teszik lehetővé), hanem ennek a magyarságot ért rendkívül súlyos méltánytalanságnak a megszüntetését, kijavítását is követelik. Hogy hogyan? Aki figyelmesen szemléli az ezzel kapcsolatos megmozdulásokat, honlapokat, annak számára ez nyilvánvaló kell, hogy legyen: Nagy-Magyarország teljes területi épségének visszaállításával. Vannak itt persze apróságok, amelyek némileg e szent cél ellen dolgoznak. Egyrészt az eltelt több, mint 80 év alatt még inkább kimentek a divatból a csak a történelmi tradíciókra alapozó birodalmak, sőt lassan ez kezd történni az annak idején azok helyébe lépett nemzetállamokkal is; helyüket nemsokára átveszi a határokat csak nagyon kis figyelemre méltató Európa. Ettől az Európától várnák az antitrianonisták, hogy határokat tologasson pusztán azért, hogy X vagy Y vidék az egyre inkább virtuálissá váló Magyarországhoz tartozzon. De tegyük fel, létezhet olyan álláspont, amely valami olyasmiből indul ki, hogy az ún. utódállamok nem alkottak igazán maradandót a kisebbségvédelem területén. Eme valós felvetéssel pusztán csak két probléma adódik. Egyrészt a "határtalan" Európa erre is jó megoldást kínál; másrészt talán illendő volna azt is belátni, hogy ezen a területen Csonka-Magyarország sem nyújtott igazán maradandót. Ebben az országban, több mint 9,5 millió magyar mellett nem tudtunk majd' 20 éve összehozni egy modern kisebbségi törvényt, és az Országgyűlés pont ugyanannyi éve leledzik a mulasztásos törvénysértés állapotában, miután nem képes megoldani a kisebbségek képviseletének kérdését. Vajon mi történne egy olyan országban, ahol a nemzetiségek aránya nagyobb volna 50%-nál? Talán jobb nem is belegondolni.

5/ Előre a múltba

Azok, akik minden év június 4-én ellepik a virtuális és valós közterületeket hangos "vesszentrianon"-ozással, úgy haladnak előre az időben, hogy arcuk egyfolytában hátrafelé tekint; így aztán csodálkozniuk sem kéne, ha az út göröngyeit nem veszik észre, és megbotolván hanyattzuhannak. Vajon milyen üzenete lehet annak, hogy egy önálló államként a kora-újkorban megszűnt, egy dinasztikus monarchia részeként pedig mindvégig egy feudális alapvetéseihez körömszakadtáig ragaszkodó, és országukat azzal definiáló "elit" által vezetett államalakulatot kíván valaki vissza a 21. század elején? Egy olyan államot, amely "nagy"-ként nem volt képes korszerű módon viszonyulni nemzetiségeihez; és "csonka"-ként is folytatta-folytatja ezt a hagyományt, miközben hangosan ágál a határain túl élő magyarok közösségi jogaiért.

Igazságot Magyarországnak? Világosságot a trianonozóknak.

(*Ezt a posztot még 4-e előtt kezdtem írni, csak egy egykori, csomagkészítő nagybajszú pénzügyminiszterről elnevezett teendőim miatt nagyon elhúzódott az elkészülte.)