Dies irae

(az "elszámoltatásokról")

1. Találkozás egy fiatalemberrel
Hol volt hol nem volt egyszer egy fiatalember, aki a huszadik század vége felé kiballagott az ország fővárosának közismert szép terére. A téren ott állt egy koporsó, és a fiatalember amellé állván — helyesen érzékelvén a történelem erőinek készülőben lévő fordulatát — helyre kis beszédet kerekített, amely mélységesen megragadta a téren jelen lévő ezrek lelkét és képzeletét.
Telt-múlt az idő, eltelt vagy jó 10 év, és fura dolog történt: az egykori fiatalember fokozatosan úgy kezdett emlékezni, hogy nem ő mondott a történelmi erők megérzett fordulatának hatására beszédet, hanem a történelmi erők az ő beszédének hatására döntöttek úgy, hogy fordulatot tesznek.
Tovább is telt-múlt az idő, eltelt újabb jó erős 10 év, és még furcsább dolog történt: a méginkább egykori fiatalember – memóriája vélelmezhető romlásával párhuzamosan – elkezdett olyasmiket beszélni, majd a kezében összpontosult hatalmat kihasználva cseleked(tet)ni is, amelyek pontosan szöges ellentétei voltak annak, amikről egykori beszéde szólt. Mert amíg egykor — a koporsó mártírsorsú lakójára is utalva – fennen hangoztatta, hogy soha többé ne lehessen már bárkit is politikai tevékenységéért nemcsak halálra ítélni, hanem büntetni-számonkérni sem, addig most, a jó két évtized elteltével a fiatalember totális számonkérés és a válogatás nélküli megtorlás apostolául látszott szegődni. Amiben persze az a fő érdekesség, hogy a most már cseppet sem fiatalember nemcsak 20 évvel korábbi önmagát köpte nagyívben szemközt, hanem 10 évvel későbbi alakmásának arcába is jó adag emésztőnedvet sercintett, hiszen ha mindaz, amit annak idején elmondott, hamis volt, akkor az annak hatására megmozduló történelmi erők is hamisak, álságosak voltak, vagy igazából nem is voltak talán történelmi erők... ki tudja.
Hogy is írta Karinthy?
"...Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé..."
Csak tartok tőle, hogy – ha volt egyáltalán — az a seb már tompán sem fáj...

2. "Atyjafiáért számod ad..."
Volt már alkalmam (hála a Jobbiknak) arról elmélkedni, hogy miért épületes baromság az ún. elszámoltatás szélsőjobbos verziója. Ahogy szintén jeleztem, érdekes módon ez a Fidesznek is feltűnt, de nem magát a koncepciót támadta, tartotta rossznak alapból, hanem annak olyan megközelítését, hogy azt ne ők, hanem rajtuk kívül bárki más valósítsa meg (a szakirodalom ezt különben "Nemzeti Színház-effektus" néven tartja számon).
Így most arról következzék pár szó, hogy miért felel meg ugyanúgy a fenti leírásnak a Fideszes megközelítés, mint a Jobbik-féle elszámoltatás-verzió!
Az alapkifogást fentebb az első részben már kifejtettem, azaz hogy nem ildomos összekeverni a politikai bosszút (,amely amúgysem túl szalonképes kategória) a köztörvényes bűntettekkel, gazdasági visszaélésekkel.
Érdekes módon ezek a gazdasági visszaélések – úgy tűnik – nem alkotnak egységes csoportot. Van először is egy olyan halmazuk, amelyik erősen pozíciófüggő: azaz amikor az "elkövető" valamilyen állami- vagy pártfunkciót tölt be, akkor ezek a súlyos visszaélések annyira felháborítóak, hogy lépten-nyomon előkerülnek, szinte eposzi állandó jelzőként tapadnak az adott személy nevéhez. De abban a pillanatban, amikor az adott személy megszűnik fókuszban lévő tényezőnek lenni, ezek a rendkívül súlyos, főbenjáró bűnök valahogy eltűnnek, nem esik róluk többé szó. (Mi is van Kóka helikopterével vagy a házán dolgozó feketemunkásokkal; neadjisten Molnár Lajos fegyvercsempészési ügyével?? és mintha mostanában kevesebbet hallanánk Oszkó építési engedély nélküli házáról [bár még mindig többet, mint az építési engedély nélküli turulszoborról], és a "libás Bajnai" is kezd kikopni... ezzel szemben változatlanul óriási, a magyarság sorsát döntően befolyásoló kérdésként tűnik fel Simor András MNB-vezér offshore-cégeinek sorsa.) Pedig az ember naivan hajlamos lenne első blikkre azt gondolni, hogy ami gazdasági bűncselekmény, az minden körülmények között az, nem pedig arra való volna, hogy furkósbotként használják azok ellen, akik túlzottan exponált pozícióba jutottak, és ezt nem a megfelelő (narancs)színben tették.
Érdekes módon annak, hogy az ilyen jellegű visszaélések törvénytelensége valahogy időpontokhoz köthető, megvan az ellenpéldája is. Nevezetesen az, hogy vannak olyan visszaélések, amelyek bár évekre nyúlnak vissza, de valahogy mégiscsak most, a parlamenti választások közeledtével derültek ki, indult velük kapcsolatban eljárás... (Hagyó, Hunvald, BKV). Pedig ugyebár ha valaki tud bármilyen visszaélésről, ám azt elmulasztja jelenteni az illetékes hatóságoknak, az a bűnpártolás minősített esete. Kínálkozna ezekre magyarázatul az a kézenfekvő "megoldás", hogy a korrupt, államapparátus által befolyásolt igazságszolgáltatás miatt "jegelte" ezeket az ügyeket az a sok őszinte és becsületes ember, aki most vádlóként mégis fellépett.
Ezzel a magyarázattal azonban szintén van egy kis bibi: van ugyanis egy harmadik csoportja is az "elszámoltatós" ügyeknek. Ezek azok, amelyek korrupt igazságszolgáltatás ide, feledésbe merült tisztségviselők oda, annak rendje és módja szerint elkezdődtek időben, sőt egyfajta állandó hivatkozási alapot jelentettek, ezek képezték a jobboldali sajtó gumicsontját. Ilyen volt pl. a Kulcsár-ügy.
Röviden összefoglalva: az elszámoltatás vagy már be is fejeződött, vagy még el sem kezdődött, esetleg mindig is folyt. Mindenesetre egy ilyen nehéz, embert- és jellemet próbáló feladat esetében a következetesség biztos nem fog ártani.

Kis irodalmi találóskérdés

Ki írta, kiről, vagy inkább: kinek ki jut róla eszébe??

"...olyan ember, akit a szókimondó jámborság fényköre vesz körül, akinek kiemelkedő képességei vannak arra, hogy vallásos és világi hiedelmeit elegyítse, és aki, mint .... mondták, szembetűnően azt hiszi, hogy amit tenni szeret, az a helyes, és mindig az az erkölcsös és a legjobb a nemzetnek, ami az ő szellemi és személyes igényeinek megfelel."

megfejtés itt fehérrel, kijelölésre látszik — Joseph Heller: Képzeljétek el (Alkibiadész jellemzése)

Szép holnap — avagy Választás 2010, második adag

1. Mi lesz más?

Most, hogy a Nap is - nyilván olvasván az oxigénpalack nélküli csúcstámadási kísérlet sikeréről - másképp süt, ideje szembenéznünk azzal, hogy milyen is lesz a maga teljességében az az új világ, amely tulajdonképpen már el is kezdődött. Nos, miközben egyik kezünkbe botot ragadva, megpróbáljuk távol tartani a telekhatártól a túl jó szimatú kutyákat, akik észlelték, hogy immár a kerítés is kolbászból van, addig másik kezünkbe plajbászt ragadván készítsünk egy rövidke listát arról, hogy mi lesz ezentúl más, mit fogunk másképp látni és megélni!
Hát először is nyilván nem lesznek seholsem kordonok, amelyek eddig oly nagymértékben korlátozták a Zemberek személyi szabadságát, hogy ahhoz képest még a legelvadultabb afrikai vagy dél-amerikai diktatúrák is a szabad(os)ság fellegvárának tűntek. De ha valamilyen okból véletlenül mégiscsak lesznek kordonok (rossz beidegződések, rendőri, vagy pl. koncert/futballmeccs - rendezői önkényeskedések miatt), akkor azokat nemcsak, hogy szabad lesz lebontani, hanem ez kifejezetten dicséretre méltó demokratikus kötelezettségteljesítésnek számít majd, ahogy az annak idején már kiderült.
Aztán végre emelt fővel lehet politikusok és más közéleti szereplők (pl. bírák, ügyészek, újságírók) privát adatait alig félreérthető buzdítások kíséretében közzétenni, és ezzel szoros összefüggésben az elmúlt években meghonosodott népszokásnak megfelelően Molotov-koktélt hajigálni otthonaikra. (Megbízható források szerint a 2020-as Budapesti Olimpián rendezői jogunknál fogva a Molotovkoktél-hajítás felvételét fogjuk javasolni az olimpiai műsorba, márcsak azért is, mert mind egyéniben, mind csapatban szinte biztos a magyar arany e tradicionális nemzeti sportunkban.)
Természetesen ugyanennyire üdvös és a demokrácia szempontjából építő jellegű cselekedetnek fog számítani ugyanezen közszereplők halálát kívánni, vagy meggyilkolásukra buzdítani, esetleg ugyanezt bizonyos etnikai csoportok teljes populációjára vonatkoztatva megvalósítani, hiszen nyilvánvaló, hogy ha ezek a dolgok a népnyúzó és nemzetáruló libsikomcsi kormányzat alatt bűnként interpretáltattak, akkor valójában csakis üdvös cselekedetek lehetnek.
És ugyanígy remek és helyeslésre méltó cselekedetnek kell hogy számítson már a közmédiumok megostromlása, a közterületeken eszközölt autófelgyújtással és barikádemeléssel kombinálva.
És persze végtelen hosszban lehetne folytatni a felsorolást, hiszen mint tudjuk, április 25-ével minden megváltozott... Illetve van egy dolog, amely kivétel: jogosan gondolhattuk, hogy annyi más dologgal együtt a dobálózás is végre elnyeri polgárjogát, és bevett politikai eszközzé válik, mint a véleménynyilvánítás szabadságának legmarkánsabb megjelenési formája. De valami miatt ennek éppen az ellenkezője történt. Talán épp az volt a baj, hogy már a választások előtt kimondatott, hogy a tojásdobálás igenis polgári erény és szabadságjog.

2. Nekünk nyolc
"Soha ilyen kevés minisztérium nem volt még az országban!" — harsogja a képünkbe a média, a hatalom központosítását mint sajátos erényt tüntetve fel. Természetesen nem az egykori szovjet gyakorlatot tekintem ideális állapotnak, amikor az Eltűnt/elveszett Vonatok Minisztériuma is működő intézmény volt (ékesen bizonyítva, hogy minden akut probléma képes magának bürokratikus leképződést generálni). És igazából — bár az iméntinél nagyságrendekkel szimpatikusabb kezdeményezés — azért a Monty Python-féle Hülye Járások Minisztériumát sem tartom okvetlenül nélkülözhetetlen államigazgatási egységnek.
Mi azonban kétségtelenül a másik véglet felé mozdultunk. Külön mókás, hogy a végképp gázos, vagy egyszerűen csak egy valóban létező kifejezéssel megnevezhetetlen területeket átfogó tárcák megkapták nevükbe a "Nemzet(i)" jelzőt, így aztán a mai magyar jobboldali logika alapján támadhatatlanok, hiszen aki őket bántja, az szükségképpen a nemzetet is bántja.
De azért, ha elgondolkozunk, az oly sokat hivatkozott kétharmados felhatalmazásnak igazi próbája lesz az, hogy csak ezen összevonások-integrációk hatására fog-e vajon teremni a magyar rónaság hirtelen a semmiből többszázas nagyságrendben olyan szakembereket, akik az újfajta integrált minisztériumok struktúrájának megfelelően egyszerre és egyforma színvonalon értenek két-három (vagy még több) terület ügyeihez, pl. az oktatáshoz-egészségügyhez-szociális kérdésekhez stb. Ha merő véletlenségből a kétharmados felhatalmazás ereje mégsem bizonyul olyan isteni hatalommal bíró teremtő erőnek, hogy ilyen szakembereket generáljon a semmiből (és külön csodaként azokat ne szívja el a gonosz üzleti szféra sem), akkor viszont a helyzet nyilván az, hogy változatlanul szükség lesz az egyes területeken külön-külön szakembergárdára, tehát a spórolás mint tételezett cél nem igazán valósult meg. Sőt, ha úgy tekintjük, hogy az új "csúcsminiszterek" alatt minden korábbi önálló területnek a meglévő szakembergárda mellett meglesz a specialistája-vezetője "főállamtiktári" (vagy milyen) titulussal, aztán ezek a területek megismétlik az egykorvolt minisztériumok struktúráját, akkor könnyen észrevehető, hogy a takarékosságként beharangozott 8 miniszter igazából plusz 8 minisztert jelent a meglévő szervezeti struktúra tetejébe rakva. (Egyszer tényleg érdekelne egy költségelszámolás arról, hogy mibe kerül egy-egy új minisztérium logója [nekem még élénken rémlik a nagy "H" betűre kifizetett többmillió], aztán levélpapír, pecsét; és persze az "új" szervezettel kapcsolatos HR-munka stb... de tartok tőle, hogy ilyesmit nem nagyon fogok látni egyhamar...)
Viszont ne legyünk igazságtalanok: igenis vegyük észre az új szervezeti struktúra kétségbevonhatatlan előnyeit! Túl azon, hogy mindez, ahogy láttuk remekül kommunikálható takarékossági intézkedésként (mégha nem is az, amit durvább lelkek talán hajlamosak volnának akár hazugság-ként is aposztrofálni), az is sokkal praktikusabb, ha csak nyolc miniszter ücsörög egy-egy kormányülésen ennek duplája helyett. Persze, ebben az új világban az erkölcsi érzék már sokkal fejlettebb (pláne egy ilyen erőskezű belügyér mellett...), de akkor is jobb, ha a 80 évre titkosítandó kormányülés-jegyzőkönyveknek minél kevesebb potenciális kiszivárogtatója akad. Aztán azért az sem utolsó szempont, ismerjük el, hogy amikor a dolgok tarthatatlanná válnak, és egy-egy terület felelősének mennie kell, akkor azok a gonosz nemzetközi szervezetek, pl. az EU vagy az IMF (,akik ellen persze kikelünk és utáljuk őket, mint hegymászó az oxigénpalackot) azt látják, hogy NEM miniszteri fejek repülnek a hozzájuk tartozó nyakakról, hanem csak államtitkáriak. A mélyen megvetett pénzpiacok bizalma akár ilyen kis apróságokon is múlhat.
És ez az, ami tényleg nem nyolc.
(update: néha már engem is nyomaszt a saját vátesz-mivoltom, de már megint igazam volt...)

3. "...az erkölcs imádandó széki..."
Április 25-e, sőt már igazából 11-e óta kétségbeesetten keresek valamit, de sehogy sem sikerül megtalálnom. Hogy mi ez? Hát a Fidesz Demokrácia Központjának jelentése. Ugye, mindenki emlékszik, hogy ez volt az a derék szervezet, amelyik afféle párhuzamos/ellen OVB-ként működve éjt nappallá téve őrködött a soros választások tisztasága felett. És nem is hiába: a lelkiismeretes fidesz-szavazók bejelentései nyomán a DK mind 2002-ben, mind 2006-ban az országgyűlési választások kapcsán számtalan szabálytalanságot tárt fel, amelyeknek döntő többségét az MSzP követte el; kevesebbet, de még mindig felháborítóan sokat az SzDSz és az MDF. (Nem, a Fidesz, soha egyet sem, jól emlékeznek!) Ugyanilyen remekül működött a szervezet a kettős állampolgársági népszavazás esetében is, és bizony a háromigenes népszavazás és az EU-parlamenti választások kapcsán is, bár ezen két utóbbi esemény kapcsán már érezhetően kevesebb feladat jutott neki, valahogy mintha az emberek fokozatosan felhagytak volna a csalás rossz szokásával.
És így érkezett el a 2010-es parlamenti választások két fordulójának napja. Ahol csodának lehettünk szemtanúi: nemcsak a korábbi panelprolik és nyuggerek vagy egyszerűen csak megtévesztett választópolgárok emelkedtek olyan magaslatokra, hogy képesek voltak forradalmat végrehajtani a szavazófülkékben, de még a rohadt posztkommunista MSzP is annyira megjavult, vagy legalábbis összezuhant, hogy egyetlen árva nyomorult kis választási csalásra nem futotta az erejéből. Legalábbis a Demokrácia Központ semmi ilyesmiről nem tett jelentést, akkor pedig nyilván így is van. (Szegények, hogy unatkozhattak a hosszúra nyúlt első forduló alatt: sehol egy szaftos, de még csak egy olcsó kis alpári csalás sem!!)
Emlékezzünk Köztársasági Elnökünk szavaira, mennyit ostorozta a Magyar Embert, hogy mekkora erkölcsi fertőbe/válságba süllyedt! De lám, ahol nagy a szükség, közel a segítség! A Zemberek erkölcsi érzéke egy perc alatt helyreállt attól a ténytől, hogy szavazhatnak a Fidesz-re, és miután már ép morállal rendelkeztek, ezt habozás nélkül meg is tették. És így a DK számára nem maradt más a két forduló estéin, mint hogy békességben, nyugalomban malmozzanak.

4. ...odaüt, ahová köll

Az új kormány kevésbé új belügyminisztere, Pintér Sándor nemcsak naptárreformja és nyelvészeti tevékenysége kapcsán került rövid idő alatt a köz figyelmének fókuszába, amikor a "két hét alatt érezhetően javulni fog a közbiztonság" jelszó nyomán mind a két hét, mind a közbiztonság fogalmát kreatívan átértelmezte, hanem azzal is, hogy példátlan módon önálló, saját véleményt fejtett ki egy olyan kérdésben, amelyben a Pártnak markánsan eltérő álláspontja volt.
Pintérnek sok minden felróható (helyhiány miatt ezek felsorolását most mellőzném), de az aligha, hogy tegnap kezdte volna a szakmát (bármelyik oldalon állva is tette ezt). Éppen ezért alighanem ő maga is tisztában van azzal, hogy a fentebb idézett vállalás a két hét alatt megvalósuló rohamosan javuló közbiztonságról enyhén szólva is kissé eltúlzott. Az sem újdonság, – elég hozzá leélni pár évet egy emberi társadalomban – hogy közbiztonságot vagy annak érzetét kétféle módon lehet előállítani: tényleges közbiztonság a létfeltételek gyökeres javításával, a mindennapos létfenntartási gondok eltüntetésévél érhető el elsősorban; míg a közbiztonság látszata elérhető a drákói szigor bevezetésével is: nagyon szigorú és sportszerűtlen valamint felduzzasztott létszámú rend-/csendőrség igénybevételével – olyanokéval, akik először ütnek, azután (sem) kérdeznek, és horribile dictu akkor sem haboznak, ha történetesen az a parancs, hogy gumilövedékkel lőjenek a velük szemben állók közé.
Talán joggal feltételezzük azt is, hogy kijelölt belügyminiszterünk nemcsak a szakmáját, hanem a mai magyar valóságot is ismeri olyan alapossággal, hogy tisztában legyen vele: pillanatnyilag az első út idehaza nem járható, de legalábbis nem igazán két hét alatt. Ha tehát egyáltalán valamilyen szinten meg akar felelni a nemes célkitűzésnek, akkor csakis a második út járható: nem a kesztyűs kéz, hanem a vasököl (mégha az nem is munkásököl lesz). Szóval valami olyasmi eljárás, mint amit annak idején Gergényi követett a törvényen kívüli söpredék ellen — csak itt épp válogatás nélkül bárki ellen.
Szóval Pintér választhatott: vagy önálló véleményt megfogalmazva megpróbálja szelíden tompítani egykori munkatársa vétkét, vagy megfelelve az elvárásoknak elítéli Gergényit és a módszereit, és vele mindazt, amit épp ő maga is tenni készül.
Talán nem is kellene annyira csodálkoznunk, hogy nem a másodikat választotta.

Komcsik, takarodjatok!

Akárhogy is, el kell ismerjük, hogy a régi, április 25-e előtti világban is volt olyan dolog, ami jobb, vagy legalább is egyszerűbb volt — még ha nem is túl sok. Ezek közül is elsők közt kell megemlítenünk a konfliktusok rendezésének megejtően egyszerű módját: aki ellenünk volt, az nyilvánvalóan és evidensen komcsi lett, (minősített esetekben még esetleg hazaáruló is) és máris nem volt gond, a dolgok innentől már szinte maguktól intéződtek.

De most, hogy a Nép és a Haza ellenségei elsöprésre kerültek, valahogy bonyolultabbá vált az életünk. Itt van például ez az iskolabezárási/kinyitási vita. A premontrei rend iskolát tart fenn egy épületben, amelyet a jog szerinti tulajdonostól, a röviden "keresztes nővérek" néven ismert másik rendtől bérel. A két egyházi szervezet között azonban sajnálatos módon elmérgesedett a viszony, a tulajdonos - annak életveszélyes állapota miatt - lezáratta az épületet, az iskolafenntartó viszont kinyittatta, hogy a tanítás folyamatos lehessen.
Jó volna, ha valamilyen döntés születhetne az ügyben, nemcsak a Magyar Ember alapvető igazságérzetét kielégítendő, hanem azért is, mert itt bizony súlyos, mondhatni vitális érdekek sérülhetnek: senki nem szeretné, ha a serdületlen ifjúság megfosztatna a tudás gyümölcseitől, másrészt az sem volna túl jó, ha e gyümölcsök szüretelése közepette az ódon épület a buksijukra szakadna.
És itt jön a probléma: a fentebb vázolt séma ugyanis többé már nem alkalmazható. Nehéz volna ugyanis akár az egyik, akár a másik katolikus rendre ráakasztani, hogy komcsik volnának. Na de akkor mi legyen a döntés alapja? Nem ártana, ha volna egy olyan gyűjtemény, amelyik összeszedné azokat az irányelveket, szabályokat, amelyeket a különböző vitás esetekben mindig érvényesíteni kell törvényszerűen. Ezt mondjuk, hívhatnák törvénykönyv-nek.
Igenám, de egy vitás esetben nagyon könnyen elképzelhető, hogy az ellenérdekelt felek különbözőképpen értelmezik ugyanazt az előírást. Nem ártana tehát az sem, ha lenne egy szervezet, amelyik bír mind a törvények teljes ismeretével, mind a megfelelő jogkörrel, hogy azokat értelmezze az adott esetre, továbbá kellő tekintélye lenne, hogy határozatai kötelező erejűek legyenek. Hívhatnánk mondjuk őket bíróság-nak. Persze, ha olyan nagy tét forog kockán, mint - jelen esetben - egy műemlékjellegű kastélyépület, akkor még az sem elképzelhetetlen, hogy az olyan nagy befolyású szervezetek, mint a katolikus egyház rendjei megpróbálják valamilyen módon kerülő úton érvényesíteni a saját érdekeiket. Szóval az sem ártana, ha ezek az ún. bíróság-ok mindenféle szempontból függetlenek lennének, azaz sem anyagi, sem politikai befolyásnak nem lennének kitéve.
Szóval összefoglalva: mindenkire, minden körülmények között egyformán érvényes törvények, és független bíróságok tudnák azt garantálni, hogy az esetleges vitáinkat mindig civilizáltan és objektíven tudjuk rendezni.
Tudom, mindez kissé fantasztikusan hangzik, de most, hogy már nincsenek kéznél a komcsik, kénytelenek vagyunk új megoldások után nézni.

Dohányzás közben...

"Meggörbedt időben meggörbedt férfi legelső divatfi még lehet"
(Cseh Tamás)

Közismert anekdota, amikor a rabbit mind az ostoba, mind az okos tanítványa megkérdezi a Tóraolvasás és a dohányzás párhuzamos művelésének lehetőségéről. Azonban míg az előbbi úgy teszi fel a kérdést, hogy szabad-e a Tóra olvasása közben dohányozni, addig az okosabb úgy fogalmazza meg ugyanezt, hogy szabad-e dohányzás közben a Tórát olvasni. A rabbi reakciója ezek után már természetes: 1/ a Tórát természetesen nem lehet dohányzással megszentségteleníteni, de 2/ épp miután az olyan nagy jelentőségű, minden körülmények közt olvasható és olvasandó, tehát még dohányzás közben is akár. Így végülis - lényegét tekintve - ugyanarra a kérdésre két homlokegyenest ellenkező válasz születik.

Valami ilyesmi történt tegnap a demokratikus magyar parlament alakuló ülésén is, amikor a képviselői eskü kezdetét vette. Vona Gábor, a Jobbik képviselője a betiltott Magyar Gárda betiltott egyenruhájának részét képező mellényben tette le ezt a bizonyos esküt. Azaz megkérdezte a rabbit (Sólyom Lászlót?, Schmitt Pált?, Orbán Viktort?, Bajnai Gordont?, az egész magyar közvéleményt?), hogy szabad-e képviselői eskü közben Gárdamellényt hordani... vagy azt kérdezte meg a rabbitól, hogy szabad-e Gárdamellény viselése közben képviselői esküt mondani? Lehet, hogy az volt a baj, hogy a túl sok rabbi közt nem volt egy igazi? De talán még ennél is nagyobb baj volt az, hogy mindegyikük úgy csinált, mintha a kérdést az okos bóher tette volna fel, azaz a második kérdés hangzott volna el.
És most mindenki kényelmetlenül érzi magát. Vona Gábor persze csak azért, mert egy zsidóviccből vette az écát...