A rettenetes igazság a bevándorlókról

"-De tudod, nem is ez az igazán félelmetes...

-Hanem mi?

-Hát például egy medve."

(Nagyon régi vicc)

Vannak itt ezek a tömegek. Vagy mégsem akkora tömegek, ez még egyelőre bizonytalan. Mindenesetre valamiért most az lett az idei nyári divat, hogy éppen velük háborúzunk.
Na de miért is kell — egyébként felettébb különös hirtelenséggel — haragudni a migránsokra? Sok mindent sikerült hamarjában előkotorni, de ezekkel nagyjából két probléma van: egyrészt nem igazak (vagy jó esetben féligazságok), másrészt egyáltalán nem új keletűek, nagyjából egyidősek a migráció jelenségével.
Vannak aztán azok a problémák (pl. a tragikus közegészségügyi helyzet), amelyek nagyjából onnan erednek, hogy a Nyugat/Európa eddig szemérmes vállvonogatás kíséretében félrenézett, maximum "nem az én problémám, oldják meg ők" megjegyzés kíséretében. Most éljük meg azt, hogy ezek a gondok túljutottak a kritikus ponton. Miután helyben nem kezelték őket, a bevándorlók újfent bebizonyítják, hogy a világ kicsi: a probléma egyszerre csak a mi problémánk is lett.
De hát persze lehetne felállítani olyan táborokat, amelyek kicsit jobb körülményeket tudnak garantálni, mint a tököli börtön,  és amelyekre mint miniszterelnökünktől megtudtuk, egyik korábbi ellenségünknek, az EU-nak kötelessége fizetni, mert ez nekünk jár. És neadjisten, ahol lehetne kezelni az egészségügyi (és vele párhuzamosan a más jellegű) problémákat is.
De persze léteznek más válaszok is arra a kérdésre, hogy "vajon miért tiltakoznak (legalábbis újabban) politikusaink kézzel-lábbal a bevándorlók jelenléte ellen?".
Egy pillanatra tessék elképzelni, hogy valakinek annyira fontos a saját és családja létezése, normális körülmények közt való élete, hogy ezért nem csak szavakban hajlandó megnyilvánulni, hanem megelégelve a kilátástalan, vagy éppenséggel életveszélyes szituációt, hajlandó mindent odahagyni, útnak eredni az ismeretlenbe, azaz cselekedni. És most gondoljuk szépen el, hogy egy adott országban (hívjuk mondjuk "Magyarország"-nak) egyszerre csak megjelenik egy csoport, amelynek tagjai saját és hozzátartozóik boldogulását, életkörülményeit olyan prioritásnak tekinti, hogy azért hajlandó szembemenni vallással, politikai ideológiával, mindenféle beléplántált tradícióval. tessék megpróbálni ezeknek turulbanszületésről, szíriuszi duplacsavarú DNS-ről, vörös popsipöttyről, többezer éves magyar világkultúráról, vagy éppen félázsiai származásról (pláne hogy egy jó részük egészázsiai) hablatyolni. Nem, nem fognak tőle párás szemekkel, boldogan tovább éhezni, nyomorogni. Úgy fognak viselkedni, ahogy eddig is tették: cselekednek.
Ebből a szempontból kétségtelenül igaz a kormányoldalnak az a  félelme, hogy a bevándorlók nem ebben a kultúrában nőttek fel, nem ismerik ezt, és bizony nagyon könnyen lehet, hogy nem is lesznek hajlandók tisztelni.
És ez valóban egy nagyon sötét jövőkép.
Már akinek.

Bevándorlásról még egyszer

A jövő elkezdődött 

A tételmondat a következő: "Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját."

Lépjünk túl most a mondat minden egyéb gonoszságán és ostobaságán, valamint hazugságán (pl. csendőrpertu, magyar nyelv az idegeneknek, illetve azok a makrogazdasági tények, hogy a bevándorlók munkahelyeket generálnak stb.), koncentráljunk csak arra, amiről eddig szinte egyáltalán nem esett szó.

Ez pedig a "magyarok munkája" szintagma. Az alapvető probléma ezzel a szószerkezettel, hogy olyasmit jelöl, ami nincs. Ráadásul kétféle módon sincs.

Egyrészt azért nincs, mert önmagában valami olyasmit sugall, hogy létezik olyan munka, amit csak és kizárólagosan specifikusan "A" magyarok tudnak elvégezni. Miután a valóságról próbálunk meg gondolkozni, itt most tekintsünk el olyasmiktől, mint "nemzeti lelkület" vagy éppen "faji felsőbbrendűség" (mint ahogy persze a "magyar" mint tiszta rassz sem létezik). Szóval munkák vannak, amelyek műveléséhez vagy kell szaktudás, vagy nem. Vagy kell hozzájuk nyelvtudás, vagy nem. Ha ez nem így lenne, akkor nem dolgozhatna olyan sok magyar külföldön, mint amennyi dolgozik. Azaz NINCS olyan munka, amit csak egy magyar ("mi a magyar most?"), vagy épp egy nagybrit tudna megcsinálni. 

De nézhetjük ugyanezt másfelől is. A helyzet egész egyszerűen ugyanis az, hogy azért sincs "magyarok munkája", mert NINCS olyan munka, amit bárki (bármelyik magyar) meg tudna csinálni. Ha elkezdünk álláshirdetéseket böngészni (egyelőre legalábbis) nem fogunk olyant találni köztük, amelyik a leendő alkalmazottal szemben (csakis és kizárólag) azt a követelményt támasztja, hogy "magyar" legyen, mert ez bőven elég ahhoz, hogy akár a targoncási, akár a belgyógyászi, akár az építőmérnöki munkakört el tudja látni. Utoljára talán az 50-es években létezett ez a fajta univerzális képesítés, amikor Pelikán elvtársnak elég volt jól válaszolnia a "Szereti a Mi Nagy és Bölcs Vezérünket?" kérdésre, és máris uszodaigazgató, vidámparkvezető vagy a Narancskutató Intézet főnöke lehetett. Ha elfogadjuk, (márpedig egy normális világban el KELL fogadjuk), hogy egy munkakör betöltésének elsődleges feltétele a nemzeti hovatartozástól független hozzáértés, a jártasság, akkor máris beláttuk, hogy a "magyarok munkája" ilyen módon sem létezik.

Mindazonáltal ez nem fogja megakadályozni azt, hogy 300 millióért minden forgalmasabb helyen ne közöljék velünk, hogy valakik nem vehetik el tőlünk, ami nem létezik.

Megélhetési bevándorlás a hosszú úton

Jó. Akkor tegyünk úgy pár pillanatig, mintha ez az egész hajcihő a bevándorlás körül tényleg komoly volna. Nézzük, mire jutunk, ha megpróbáljuk végiggondolni a kérdést.

Adva van a kifejezés teljes szépségében: "megélhetési bevándorlás". Ez valami olyasmit jelentene, hogy valaki azért vándorol be egy adott területre, hogy ott megéljen. Valójában a helyzet ennél drámaibb: azért, hogy éljen. (Nem mennék el most abba az irányba, hogy az útra kelők mekkora százaléka vállalja a megpróbáltatásokat-kockázatokat a puszta létezése érdekében és hányan "szimpla" életnívó-javítás céljából, mert ez a kettő nagyon gyakran összemosódik, így ezt meghagynám a statisztikusoknak.) Mindez abból is szépen látszik, hogy a Földön az effajta népmozgásoknak határozottan iránya(i) van(nak). Pedig az ember azt gondolná, hogy kb. ugyanannyian szeretik a hideg időjárást, mint a meleget, esetleg az utóbbit kicsit többen. Mégis elenyészőnek nevezhető a Norvégiából Etiópiába való bevándorlók száma. Jahogy több munkalehetőség? Jobb szociális körülmények? Magasabb életnívó? Csak hát ezek nem természeti kincsek, vagy adottságok. Elvileg aki tesz értük, annak részesednie is kellene belőlük. Abba a demagógia-zsákutcába sem akarok beleszaladni, hogy egy bevándorló élősködne ezeken a lehetőségeken, neadjisten egy "bennszülött" elől orozná el azokat. 

Felvetnék inkább egy utópia-szerű forgatókönyvet: vizsgáljuk meg három pontban, hogy mi volna szükséges a bevándorlás mint jelenség normális kezeléséhez! 

1/ A "fogadók" oldaláról. Annak a (f)elismerése, hogy nemhogy a multikulturalizmus megbukott volna (ahogy ez elég gyakran szóba kerül a kérdés kapcsán), hanem szégyenletes módon mi magunk buktunk meg azzal, hogy nem tudtunk eléggé multikultik lenni. Vajon az itt élő fekete/ázsiai embernek, a muzulmánnak/buddhistának miért ne járnának azok az életlehetőségbeli vívmányok, amelyekkel mi élünk? Miért ne lenne nekik elég a nyelv- és környezetváltás sokkja, miért kell ezen túl még lenézettnek és megbélyegzettnek lenniük? Eléggé világos, hogy a hátrányos megkülönböztetés elmélyíti a különállás, a be-nem-fogadottság érzetét, ezáltal pedig utat jelent a radikális megnyilvánulások felé.

2/ Maga a "dolog". Akárhonnan is fussunk neki, el fogunk jutni oda, hogy mindazok az előnyök (magasabb életnívó, jobb szociális körülmények, nagyobb létbiztonság, jobb életesélyek), amelyek a bevándorlókat ma arra késztetik, hogy rengeteg komoly kockázatot vállalva útnak induljanak az ismeretlenbe, egyértelműen onnan származnak, hogy Európa (vagy ha úgy tetszik:a világ fejlettebb fele) először megszállta és gazdaságilag kizsákmányolta, majd az így szerzett fölényével visszaélve tartós gazdasági kizsákmányoltságba taszította Földünk kevésbé szerencsés részét. Egy ideális világban ha nem is valamiféle jóvátétel, de legalább egy arányos(abb) részesedés volna a minimális elvárás. Ebből a szempontból nézve a megélhetési bevándorlók nem tesznek mást, csupán megpróbálják "visszafoglalni" azokat az adottságokat, amelyekkel a történelem kegyetlen tréfája folytán sosem rendelkeztek ugyan, de rendelkezniük kéne.
3/ Ahonnan jönnek. A bevándorlás-elvándorlás problematikára evidensen adódó megoldás (ha eltekintünk az áthatolhatatlan falak felhúzásától komfortos világunk határain), hogy fokozatosan megpróbáljuk eltüntetni az útra kelés okait, azaz a fentebb már részletezett különbségeket. Persze már abban is megoszlanak a vélemények, hogy ez elsősorban mondjuk a fejlett jóléti állam alapját jelentő demokratikus berendezkedés exportját jelenti-e, vagy teljesen más területek fejlesztése vezethet a kívánatos eredményre. Az mindenesetre biztos, hogy anyagi mércével mérve semmiképpen sem egy kis léptékű projektről van szó. És az is elég jól látszik, hogy amit eddig erre fordítottak, az feneketlen kútba öntött pohár víznek tűnik. Persze annak, hogy ez szélmalomharcnak látszik, sok oka lehet. Nem biztos, hogy jól, jó területeken fogunk hozzá. De legalább ekkora baj az is, hogy az erre fordított összegek ellenőrizetlenül eltűnnek, ismeretlen zsebekbe vándorolnak. Azaz: a felelős korrupt politikusok a fejlesztésre szánt (helyi mércével mérve) jelentős összegeket saját céljaikra fordítják, eltüntetik. Hoppá! Milyen ismerős képlet! Lehet, hogy ilyesmiért nem is kéne Afrikába/Ázsiába menni? Vajon igazán szívből szeretné-e mindenki, hogy az ilyen visszaélések felderítésére hatékony módszerek, mindenhol működőképes eljárások létezzenek?
Röviden összefoglalva: a "megélhetési bevándorlás" problémájából kiindulva eljutottunk odáig, hogy a kérdés megfelelő kezelése azt kívánná meg mitőlünk, hogy közösségként és egyénenként is szembenézzünk saját kevésbé nyitott mivoltunkkal; jól fűtött, kényelmes "fejlett világunk"-tól, hogy szembenézzen kárhoztatható gyarmati örökségével, és az ebből fakadó gyarmati attitűdöt megpróbálja levetkőzni; míg politikai "elitünk" előtt az a kihívás áll, hogy átértékelje saját mentalitását, komolya(bba)n vegye a köz szolgálatát, azt ne csak másokkal szemben megfogalmazott követelményként ismerje.
Egy világméretű probléma, amelyik komoly végiggondolása komoly, világméretű változásokat igényelne.
Csoda-e ha van, aki inkább a demagógiát választja ehelyett?

Ötven

"– Ez a nap bevonul a történelembe! – mondta Jones. 

– Minden nap bevonul a történelembe – mondta a főnök."

(Kurt Vonnegut: Éj anyánk)

Szüleim — nem kis optimizmusról tanúbizonyságot téve — alig egy évvel a kubai rakétaválság lezárulta után elkészítették első gyermeküket.

Alig egy éves voltam, amikor szülővárosomat példátlan árvíz árasztotta el: a Perint patak kilépett medréből, az utcákon csak pallókon lehetett közlekedni.

Még meg sem volt a második születésnapom, amikor a VB-n szereplő (!) magyar válogatott 3-1-es győzelmet aratott a brazilok fölött.

Életem negyedik évében, 1968-ban bevezettük az új gazdasági mechanizmust és tankjainkat Csehszlovákiába.

Ötödik születésnapom alkalmából az amerikaiak megszervezték, hogy embert küldjenek a Holdra.

1970-ben feloszlott a Beatles és elkezdtem az általánost.

Bár az igazi Fekete Szeptember csak két év múlva következett el.

1973 a válságok éve volt: nemcsak az olajjal voltak gondok, de szüleim is elváltak.

'75-ben az amcsik és a ruszkik az űrben és Helsinkiben is találkoztak

14 évesen befejeztem az általánost, megsirattam a csoportkörben elvérző magyar és a döntőben elvérző holland válogatottat.

16 voltam, amikor Misa mackó bevonult Afganisztánba.

18, amikor bevonultam a Garasin laktanyába.

1986-ban atomjaira hullott a Challenger Florida fölött és a magyar labdarúgó-válogatott Mexikóban.

1989-ben atomjaira hullott a létező szocializmus, amit egy év múlva egész abszurd módon úgy ünnepeltem, hogy egy atlanti-óceáni szigeten lévő víkendházban zuhogó esőben egy ötödik generációs magyar emigráns háziasszony társaságában az általam ajándékba vitt téliszalámit ettünk, és tokajit ittunk hozzá, miközben a rádióban a Pink Floyd berlini The Wall koncertjét hallgattuk.

1993-ban a tévében megszakították Dagobert bácsi Kacsameséjét, és közölték, hogy nemzeti gyász van, szóval majdnem elmaradt az esküvőm, de aztán mégsem.

Így aztán lányom egy teljesen törvényesített, hivatalos családba születhetett meg 1997-ben.

2000-ben mégsem jött el a világvége, sem a digitális, sem az analóg, eljött ellenben 2001-ben a XXI. század, meg a harmadik évezred, bár sokan észre sem vették, mert egy évvel korábbra várták.

2002-ben felnőtt férfi lettem: meghalt az apám.

2003-ban véget ért 8 év jóban-rosszban, leérettségizett az osztályom, és én is búcsút intettem a középiskolának.

40. életévemben beléptünk az EU-ba.

Két évre rá sokan nem voltak hajlandók végigolvasni és/vagy megérteni egy szöveget, és ez a kollektív funkcionális analfabetizmus olyan frusztrálttá tette őket, hogy középületeket ostromoltak és barikádokat állítottak városszerte.

2008-ban sokan bulinak tartották, hogy nemcsak 300 forintot nem kell fizetniük vizitdíjként, de Horn Gábor még el is küldi a miniszterelnököt melegebb éghajlatra.

2010-ben eljött az Ítéletidő, a fülkék forradalmat robbantottak ki.

2011-ben találkoztam Életem Nőjével.

És most itt vagyok.

Remélem, a következő 50 kicsit könnyebb lesz.

Vagy legalább unalmasabb.

Miért nincs programja a fidesznek?

Átfogó program

Bár természetesen minket elsősorban a címben foglalt kérdés érdekel, azt azért elöljáróban nyomatékosan szögezzük le: nem, az, hogy "folytatjuk", az nem pártprogram, még akkor sem, ha Valaki Nagyon Magas Helyről, Nagyon Fontos alkalomkor mondja. Nemcsak azért nem az, mert ahhoz általánosságban mind tartalmilag, mind terjedelmileg roppant kevés, hanem konkrétan azért is, mert az ilyen megnyilatkozás elvileg azt sugallaná, hogy létezik egy átgondolt, logikusan felépített koherens valami, amit lehetne folytatni. Ezzel szemben a valóság ennek épp az ellenkezője: rögtönzések zajlanak, amiket a koherensen visszatérő magyarázatok (nemzeti érdek, rezsicsökkentés) próbálnak meg indokolni. Egyébként se felejtsük azt a csekélységet, hogy már csak azért sincs mit folytatni, mert a fidesznek már 2006-ban sem volt programja.
De ha nincs, akkor miért is nincs? A rövid válasz erre az, hogy: "mert eleve nem lehet".
Hosszabbra fogva, a nyilvánvalóbb válaszok a kimenti oldalt vizsgálva kerülnek elő. Valami olyasmik juthatnak először eszünkbe, hogy "eleve nincs is rá választói igény", a "szavazók el sem olvassák, ezért nem ennek alapján döntenek". És bár ezeknek (sajnos) nem csekély valóságalapjuk (is) van, valószínűleg sokkal érdekesebb eredményre jutunk, ha a bemeneti oldalt vizsgáljuk. Nos innen nézve az "eleve nem lehetséges" úgy fest, hogy a (választási) program a szó legszigorúbb értelmében vett csapatmunka. Csapatmunka oly módon is, hogy a különböző területek szakértői adják össze, fésülik egybe a leendő programot, igyekezvén a saját részükön egy működőképes, pozitív és az adott politikának megfelelő "útitervet" összeállítani. De egy program megírása azért is csapatmunka, mert egyeztetést, tárgyalást, kompromisszumkészséget, a másik meghallgatásának képességét igényli. Ha most ennek fényében átgondoljuk, hogy a "fidesz"-nek nevezett politikai pártnak nevezett képződmény mennyire a minden (t jobban) tudó Vezér képzetére épül, akinek akarata kizárólagos és megfellebbezhetetlen, akkor be kell lássuk, hogy egy ilyen szervezet eleve nemcsak hogy kizárja a programalkotás fent leírt lehetőségét, hanem működése homlokegyenes ellenkező azzal. Ráadásul egy adott, létező program egyrészt kordába szorítaná a Kizárólagos Parancsolót, ha nem is oly módon, hogy muszáj volna aszerint cselekednie, de úgy mindenképpen, hogy valamiféleképp számon kérhető volna, örökké ott lebegne a feje felett a programmal való szembesítés lehetősége. Másrészt azt se feledjük, hogy egy végiggondolt és felépített program a maga szigorú szerkesztettségével éppen az improvizációk lehetőségét zárná ki. Ami nemcsak megint az adott valóság totális ellentéte volna, hanem ráadásul (és ez valószínűleg sokkal súlyosabban esik a latba) abszolút keresztül húzná az "az van, amit én pillanatnyilag akarok" (azaz a korlátlan hatalom birtoklásának) mámoros érzését.
Szóval, aki programot szeretne, az menjen moziba a barátnőjével. 

A Fidesz evolúciója 1 percben

2010:
- Botrányos a közbiztonság!
- Elmúltnyolcév.
- Tragikus a szélsőjobb térnyerése, az erőszakszervezetek terrorja!
- Elmúltnyolcév.
- Hihetetlenül magas a munkanélküliség!
- Elmúltnyolcév.
- Az egészségügy és  a nyugdíjrendszer az összeomlás határán van!
- Elmúltnyolcév.
- Kétségbeejtők a demográfiai adatok, hatalmas a kivándorlás!
- Elmúltnyolcév.
- Milliók élnek nyomorban, kilátástalanságban!
- Elmúltnyolcév.
- Felháborító a rasszizmus, antiszemitizmus, az újjáéledő nacionalizmus!
- Elmúltnyolcév.

2014:
- Botrányos a közbiztonság!
- Rezsicsökkentés.
- Tragikus a szélsőjobb térnyerése, az erőszakszervezetek terrorja!
- Rezsicsökkentés.
- Hihetetlenül magas a munkanélküliség!
- Rezsicsökkentés.
- Az egészségügy és  a nyugdíjrendszer az összeomlás határán van!
- Rezsicsökkentés.
- Kétségbeejtők a demográfiai adatok, hatalmas a kivándorlás!
- Rezsicsökkentés.
- Milliók élnek nyomorban, kilátástalanságban!
- Rezsicsökkentés.
- Felháborító a rasszizmus, antiszemitizmus, az újjáéledő nacionalizmus!
- Rezsicsökkentés.

Valóság nagybátyánk elrepül

Ez a  mostani helikopteres túra az Orbán-rezsim természetének tökéletes szimbóluma: minden megvan benne, amit a Hatalom magáról gondol, és minden, amit magáról gondoltatni szeretne. 

Ha valami történik, a Nagy Vezér ott terem, és lerak két homokzsákot, fiatalokat ment meg a hóviharból, elmúlasztja az ónos esőt, vagy éppen szemmel veri az ukrán-magyar határról a Kijevben kibontakozó fegyveres konfliktust. A népét óvó, érte önfeláldozóan cselekvő vezető képe ez. Ugyanakkor persze más részről szó sincs önfeláldozásról, hiszen egy ennyire karizmatikus népvezér mindezeket a cselekvéseket a kisujjából is kirázza; sőt, szinte még csodálkozunk is rajta, hogy miért volt szüksége helikopterre a repüléshez.
Igazából ezek a cselekvések azonban két szempontból is problémásak. Egyrészt elvesztették azt a hagyományos értelmezési keretüket, hogy nagy baj esetén mindenki — politikai rangtól függetlenül — vállvetve dolgozik a vész megakadályozásáért, ennek helyébe az egyszemélyi csodatétel lépett. (A csoda pedig kötelező erővel mindig be is következik, ami persze hosszú távon katasztrofális következményekkel is járhat, hiszen ha van csoda, minek homokzsákot pakolni??)
A másik gond azonban még súlyosabb. Mindazt, amiről itt szó esik, a pszichológia "pótcselekvés" néven ismeri. Ki lehet állni a gátra szemlélődni, autózni egyet a hóviharban, vagy ellátogatni a katasztrófavédelem központjába (persze lehetőleg már a krízis csúcspontja után),  a dolgok előbb-utóbb megoldódnak maguktól, függetlenül attól, hogy ezeknek a cselekvéseknek az ég adta világon semmiféle hatásuk nincs rájuk. De mi a helyzet az emberek által teremtett, vagy éppen átalakított viszonyokkal? Elég könnyű belátni, hogy ezek pusztán a karizmatikus vezető megjelenésével nem kezelhetők, nem fordíthatók nekünk kedvező irányba, legalábbis ténylegesen semmiképp sem. Jogosan lehet élni a gyanúperrel, hogy itt a jól bevált rutin valami helyett kerül színpadra. Egész pontosan annak elleplezésére, hogy nem teszünk semmit. Semmit pedig azért kell tenni, mert valamit nem lehet. Ahhoz ugyanis pontosan azok a dolgok kellenének, amiket kormányunk oly nagy előszeretettel hirdet magáról melldöngetve: erkölcsi alapok, bölcs és előre látó helyzetértékelés, országunk hosszabb távú érdekeit figyelembe vevő, kurázsit sem nélkülöző kiállás.
Mindezeket azonban már sikerült régesrégen eladni (ha megvoltak egyáltalán). A cselekvés látszata jelen pillanatban és ilyen közönség előtt arra kétségkívül elegendő, hogy a bátorság látszatát fenntartsa.
De a tényleges megoldásokat nem hogy nem hozza el, hanem azoktól egyre inkább csak eltávolít minket.