Mi harminc?

"Lám csak, azért voltak nekünk élményeink"

(Cseh Tamás: Krakkói vonat)

Emberek útra kelnek, akár több száz kilométer távolságból is. Közülük délelőtt egyesek egy órát rohangásznak fel és alá, hogy amikor találkoznak egy bőrgolyóval, akkor úgy rúgjanak bele, hogy azzal a társaság egyik részéből fergeteges derültséget, a másikból pedig letargikus legyintéseket váltsanak ki. Később — délután — másokkal kiegészülve azzal töltik az időt, hogy történeteket hallgatnak az elmúlt fél évtizedről  — jobbára arról, hogy semmi sem történt. Ki érti ezt?

***

Stigmák

A Karáth-Rozmán rangadót hiába magyaráznád annak, aki nem élt benne: nemcsak, hogy átérezni, még megérteni sem lenne képes. Mint ahogy azt sem, hogy akkor miért is kell már egy nappal előbb, pénteken leutazni Szombathelyre (pedig ugye: akklimatizáció, lelki ráhangolódás stb.).  Ráadásul úgy, hogy a kelenföldi pénztárosnő közli: helyjegy ugyan már nincs az IC-re, de nyugodtan vegyek felszállót, és akkor majd a kalauz megbüntet egy ezresre. WTF?? hivatalos, MÁV által kiállított jegyet veszek, aztán még a tetejébe a bünti is?? Akkor inkább választom a gyorsot, az legalább szintén nosztalgia: egy darab múlt az Intercity előtti időkből.

Másnap reggel aztán hosszú séta befelé a kapualjból, aztán már ott is vagyunk a tornaöltözőben. A szokott vissza(nem)fojtottan erotikus hangulatot csak némileg erodálja, hogy meglehetősen csekély létszámban, tízen vagyunk jelen. Viszont a testvéries-5-5-ös elosztás legalább összejön. Később befut még egy létszámon felüli gépesített Fritz, valamint BéRita mint fanatikus szurkoló és tiszteletbeli cheerleader. A félelmetesen jó csapatösszeállításnak köszönhetően (a kapuban Csapos, a piros duplapárduc, hátul Gergácz Pé Csaba és jómagam, elöl pedig a félelmetes Kolbász - Manó páros ostromolja az ellenfél kapuját) hamar egyértelművé válik a Karáth-csapat fölénye. Ez aztán akkorára nő, hogy a pálya is felborul. Később aztán megtudom, hogy igazából én borultam fel, nem teljesen saját jószántamból. (Lásd: ábra)

Mindegy, a földcsuszamlás-szerű győzelmet semmi nem gátolhatja meg, hab a tortán, hogy 34 év után Manó is meglövi első gólját, szóval teljes az öröm.
Délután ofői a kissé átalakult osztályteremben. Kiderül, hogy senkivel nem történt semmi az elmúlt öt évben, de ennek az elmesélése több mint egy órával tovább tart a  tervezettnél.
És aztán a a vacsora: elvileg ez volna a laza kötetlen csevegésre adatott hely, de mire igazán belejöhetnénk a létszám már a harmadára csökkent, és egyre fogy... Hiába, hogy megöregedtek a többiek, nem bírják az éjszakázást!
Szóval, marad a sok jó élmény mellett (ismerős és ismeretlenné vált arcok, nagy poénok, többek szerint egész jól nézek ki – a koromhoz képest, persze stb.) azért egy kis kielégületlenség-érzés is. (Rossz, aki rosszra gondol!)
És akkor újra a nagy kérdés: miért? Hogy együtt nosztalgiázhassunk? Hogy megmutassuk: kinőttük a régi gyerekes formánkat, és most már komoly felnőttek vagyunk? Vagy épp ellenkezőleg azt, hogy semmit sem változtunk? Hogy irigykedjünk a másikra, mert neki jobban sikerült, és több olyasmit tud felmutatni, ami a közvélekedés szerint a siker fokmérője? Vagy hogy ezek birtokában domboríthassunk a többiek előtt? Én személy szerint szeretném hinni, hogy nem erről van szó.
Eljövünk közelről és messziről, hogy elmondjuk (még ha nem is mindig sikerül) mi hogyan próbáljuk legyőzni a legyőzhetetlen problémákat, és meghallgassuk: a többiek hogyan próbálták meg ugyanezt. Hogy gyerekeink képeit mutogassuk, és vadidegen gyerekek képein ámuldozzunk. Hogy megnyugodjunk: talán nem is csináltuk olyan nagyon rosszul.
Hogy lássuk: élünk.

( Külön köszönet Nagy "Zsozsó" Zsoltnak a fényképért, és az annak létrejöttéhez nélkülözhetetlen segítségéért :) )

Cegléd után

egy baja

Bevezető
Tisztelt Honfitársunk!

Ugye Önnel is előfordult már, hogy vérrel-verejtékkel megszerzett vagyontárgyait, vagy bevételét, pénzét egyszerre csak  elragadta Öntől egy gonosz erő? Ennek képviselői bűnszervezetben tevékenykednek: teljesen váratlanul ott-teremve — egyedül vagy csoportosan, pimasz, pökhendi mosollyal arcukon, erőfölényükkel visszaélve teszik földönfutóvá az egyszerű hétköznapi kisembert. Aligha túlzás azt állítani, hogy ezt a keserves tapasztalatot mindannyian átéltük, megszenvedtük már. Mégis tehetetlennek érezzük magunkat, sőt még eme közellenségeink, a biztos állampolgári létet veszélyeztető banditák nevét is csak suttogva merjük kiejteni: ők a hatalmon lévő politikusok.
Nem vagyunk előítéletek rabjai: elfogadjuk, hogy vannak lehetnek rendes, tisztességes hatalmon lévő politikusok. Sőt egyik vidéki alapszervezetünkben egy tagtársunk határozottan állítja, hogy anyósának sógornője ismer valakit, aki hallott róla, hogy van egy  közönséges állampolgár, aki hatalmon lévő politikus boltjában vásárol.

Kik vagyunk?
Mozgalmunk, a Köztársasági Védrohamcsapat egyértelműen és teljesen civil szerveződés: közös céljaik érdekében egyszerű hétköznapi állampolgárok fognak össze, hogy betöltsék azt az űrt, amelyet a politikában öntevékenyen és agilisan fellépő szervezetek (pl. a Munkásőrség) kapkodva végigvitt megszüntetése okozott. Bár nem állítjuk, hogy nincs olyan politikai erő, amelynek céljaival rokonszenveznénk, illetve, hogy erőfeszítéseinket ne kezelnék bizonyos politikai szervezetek szimpátiával. Úgy gondoljuk, hogy vagyunk annyira felnőttek, hogy önmagunk döntsük el, mi az, ami a mi érdekeinket szolgálja, és mi az, ami ezek ellen való. És mint a Nemzet döntő többsége képviselőinek, Isten adta jogunk, hogy nemcsak hangot adjunk sérelmeinknek, hanem tegyünk is az ellen, ha valaki keresztezi útjainkat. Mindazon eszközökkel, amelyeket mi, a Nemzet stb. (lásd előbb!) erre megfelelőnek ítélünk.

Maszk mögött

Újabb "cseppben a tenger"-jellegű ügy ver viharokat a magyar kultúra — amúgy is kiszáradóban lévő — kanálnyi vízében: Zelnik István és a Seuso-kincs esete.
Az indexen megjelent interjú nagyon hamar közismert lett, több nyomtatott és netes hírforrás is foglalkozott a témával. A "külsős" véleményeken kívül  nagyon hamar felbukkant a hivatalos válasz-álláspont is. A virtuális adok-kapokot pedig egy elég sommás összegzés zárta le.
Általában is nagyon nehéz két, homlokegyenest ellenkező, szélsőséges álláspont közt igazságot tenni, és különösen az az ilyen estekben, amikor az egyszerű olvasónak nincs lehetősége, hogy a tények teljességével szembesüljön. Ezért, bár nagyon magasztos dolog a tényfeltáró újságírás, de itt és most inkább az ügy körül zajló felhajtás zsurnalisztikai és intellektuális színvonalát vizsgálnám pár gondolat erejéig. Ami a fentebb idézett netes források közül számomra a leginkább zavaró, az az utolsónak idézett, erősen bulváros ízű Népszava-cikk. A kommercializálódó újságírás címadási gyakorlata két, egyébként egy tőről fakadó módszeren alapul: vagy tegyünk fel valamilyen nagyon bombasztikus, szenzációt feszegető kérdést a címben, és aztán a cikkben végülis ne válaszoljunk rá, csak soroljunk pro és kontra "érveket"; vagy pedig fogalmazzunk meg egy nagyon határozott állítást, hogy aztán ennek segítségével azt a látszatot keltsük: a cikk tartalma érvekkel támasztja alá ezt az állítást. A Népszavában megjelent írás egyértelműen ezt a második eljárást követi: pletykákat, féligazságokat, mendemondákat sorol elő "természetesen" adatok, tények nélkül), erőteljesen azt sugallva, hogy ezek után Zelniknek már szinte automatikusan nem lehet igaza.
Pedig azért léteznek bizonyos tények, amelyek — végső soron bármit is gondoljunk Zelnik István főfoglalkozású milliárdosról — mindenképp megkerülhetetlenek. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy az Andrássy úton igenis áll egy múzeum. És persze meg lehet kérdezni, hogy milyen forrásból, hogy fizetik-e rendszeresen az alkalmazottakat, hogy milyen az intézménynek (és "gazdájának") viszonya a nemzetközi múzeumi szakmához. de az kétségtelen tény, hogy múzeumban utazni, kultúrával (ön)promóciót folytatni sokszorta elegánsabb és pláne közéletibb megoldás, mint akár szőlőbirtokba vagy focistadionba visszaforgatni a befolyó lét. És persze egy komoly múzeum esetében mindig szkepszissel kezelendő az általa bemutatott leletanyag is. De túl azon, hogy a feltett kérdések mögött nemcsak fintorgás, hanem tudományos háttér is illene, hogy álljon, talán még ennél is fontosabb, hogy a nagy dérrel-dúrral elővezetett kételkedés ne csak akkor legyen érvényes, amikor a magánszemély  támadható vele. A mostani fanyalgó hangoknak ugyanis két éve még nyoma sem volt, amikor a Zelnik Múzeum a Magyar Néprajzi Múzeum vendégeként mutatott be egy válogatást az anyagából.
Összegzésképpen megjegyezném: a fentiek nem valamiféle Zelnik-apológia szerepét kívánnák betölteni. Viszont nagyon fontos volna, hogy kulturális (és más területen zajló) vitáink ténylegesen arról szóljanak, ami tételezett témájuk. (Ha aranymaszkokról, akkor aranymaszkokról.) Mert csak így kerülhetjük el, hogy olyan fontos dolgok, mint a kultúra ne váljanak a hétköznapi acsarkodások áldozatává, és ezzel megőrizzék méltóságukat. No és persze mi magunk is.

Be pride — Bp. Pride '12

„A külsejét látom, megnézem belsejét;”

(Petőfi: János vitéz)

Nem annyira jól sikerült comingout

Alapvetések 

A 2011-es Pride traumatikus tapasztalatai megerősítették bennem azt a latensen különben is meglévő elképzelést, hogy homofób nácinak nem jó lenni – nemcsak azért, mert kellemetlen, ha az ember szemébe feszt könnygázt fújnak és rohamrendőrök verik laposra, hanem azért is, mivel az egyetlen képviselhető "üzenet" az, hogy különféle – tetszőlegesen kiválasztott – embercsoportok Dunába lövését követeljük, ami azért legalábbis kissé zsenánt.

No de akkor mi is az, amit már kívülről is ennyire kell utálni-gyűlölni? Hogy fest a Pride belülről, a menetből?

Klausztrofóbia
A Ligetben még viszonylag könnyű bejutni a piknik színhelyére: gyakorlatilag nincs ellenőrzés, a külső kordonnál, ami egy "Rendőrség" feliratú műanyag szalagból és egy szem szervből áll, semmilyen ellenőrzés nincs, belül viszont már egy nagy csomó sárgamellényes rendező köszön ránk barátságosan, és ezzel véget is ért a beléptetési procedúra. Kisebb-nagyobb baráti társaságokba verődve álldogál a menet leendő tagsága, első pillantásra úgy tűnik, hogy nem vagyunk túl sokan. Amikor azonban a szervezők indulásra szólítanak fel, a kisebb helyre összeálló résztvevők már tekintélyesebb csoportot alkotnak, amikor pedig énekelve-dobolva megindulunk, kifejezetten egy jó hangulatú, erős "tömegben " érzem magam, még akkor is, ha megpróbálok kívül maradni a jellegzetes lélektani hatásokon. Kicsit rossz érzéssel tölt el, hogy nem az Andrássyn, hanem az azzal párhuzamos Városligeti fasoron indulunk meg, és csak a Bajza utcánál érünk ki a sugárútra. Hallani mindenfélét párhuzamos szélsőjobbos rendezvényről a Hősök terén, de a kitérőn kívül ennek nem sok nyoma látszik. Messzire – két-három sarok távolságban – lezárt utcák és szinte lépésenként biztosító rendőrök: ezek határozzák meg az összképet. A legközelebb a Bajcsy–Andrássy éles sarkán kerülünk a nemzeti érzelműekhez, de itt is csak az látszik, hogy vannak páran – kell is a hatalmas árpádsávos zászló lobogtatásához. És még egyszer kerülünk látótávolságba: az Alkotmány utca kétharmadánál megáll a menet, és nem is megy tovább: mint kiderült, ez a vége az útnak – a Kossuth téren feltűnik a jól ismert piros-fehér csíkos abrosz. Összességében azonban egy percig sem volt szó fenyegetettségről, még a tavalyi horrorhelyszín, az Oktogon is békésen kihalt volt. A Pride a hermetikus elzártság biztonságában zajlott.

Merengés egy mondatról

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,

(Vörösmarty Mihály: A Merengőhöz)

___________________________________

"Nekem az a tapasztalatom, hogy legyen bárki, bármilyen okos, a nyelvnél nem lehet okosabb. Az okos ember is tévedhet, legfeljebb még okosabb lesz, ha belátja tévedését, de a nyelv nem téved."

(Nádas Péter: Az égi és a földi szerelemről)

Van ugyebár ez a mondat, vagy inkább szószerkezet-bokor: "a romkocsmák félhomályában merengő állástalan diplomások". Próbáljuk meg kicsit hangulatilag és szintaktikailag elemezni!
Ami a mondatszerűség beállítottságát illeti, elég egyértelműen negaítv viszonyulást hordoz, bár önmagában az egyes alkotórészek sokkal inkább semleges érzelmi töltésűek. 

Miért van az, hogy ez a mondattöredék mégis egyértelműen (vagy legalábbis a beszélő szándékai szerint) negatív kicsengésű, a pillanatnyi helyzet árnyoldalait van hivatva ábrázolni? Erre a választ akkor kaphatjuk meg, ha megvizsgáljuk, hogy az egyes elemek miért, hogyan hordoznak negatív kicsengést a Hatalom Legfőbb Birtokosa számára.  A "romkocsma" annak az alternatív szórakozásnak-kultúrának a szimbólumaként jelenik meg, amelyet a jelenlegi kurzus nem tud uralni-befolyásolni, ezért ebből fakadó beteges félelmét megvetéssel próbálja palástolni. Emlékezzünk csak rá, hogy hány ilyen jellegű helyet ért retorzió (természetesen mind alapos okkal!) a West Balkántól a ZP-ig, vagy hány került érdekes helyzetbe, mint pl. a Trafó. De persze még boncolgathatjuk tovább is az összetett szót: a kocsma számtalan negatív konnotációt hordozhat: részeg, rossz borokat ivó, gyanús alakok, füst, lepukkant környezet stb. Arról már nem is beszélve, hogy ez a kocsma még ráadásul rom(os) is, ami az (újjá)építés, a teremtés kormánya számára teljességgel tűrhetetlen és deviáns állapot. Persze van ennek egy mélyebben húzódó, társadalompolitikai üzenete is: a romkocsma végképp nem felel meg annak a felsőközép elit világképének, amelyet a hatalom birtoklása érdekében a fidesz minden létező módon igyekszik kiszolgálni.

Cape Fear

A rettegés foka (a retek és fóka)

 

Porlik, mint a szikla

eſ chomuv uogmuc

A mai magyar valóság (vagy az, amit annak hiszünk) hajlamos úgy alakulni-formálódni, hogy ami még tegnap abszurditásában nagy erejű metaforának látszik, amely izzó felkiáltójelként áll a nemzet idiotizmusba süllyedését zuhanását taglaló mondat végén, az mára már a leghétköznapibb valóság részévé válik. Ja, és meg is magyarázzák, hogy ez miért a lehető leghazafiasabb cselekedet. Rosszabb esetben elvárják, hogy te magad magyarázd meg.

A kötelező leckéket most talán nem mondjuk fel arról, hogy kell-e kultusszal övezni a napnál világosabban nyilas elkötelezettségű írókat csak azért, mert a témáik között Erdély is szerepel, nem csekély súllyal. Na és persze olyan hangsúllyal, amelyik — kísérteties ódonságának hála — épp a legújabb nemzeti kurzussal cseng össze. Meg arról, hogy ha román barátaink határzárral és fokozott vámvizsgálattal reagálnak mindarra a felhajtásra, amit egy emberi végakarat politikai játszmává silányítása eredményezett, akkor arra az-e az adekvát válasz, hogy az ország harmadik embere félelmetes magyar hamvakról delirál.

Próbáljunk meg inkább lehajtott fejjel elmélkedni kicsit az ügyön és mindazon, amit ebből sajátos magyar világlátásunkkal ki tudtunk hozni! Az, hogy a történet folytatásának krónikása az a Bayer Zsolt lett, aki nem csekély erőfeszítéssel elmekórtani esetté küzdötte le magát, tulajdonképpen már nem is meglepő. Kicsit már több homlokráncolásra ad okot, hogy történetben főszerepet vállalt Szőcs Géza is — bár kötődéseit és a Hatalom Embereként való megnyilvánulásait ismerve ez sem olyan csodálatos.
Az elkeserítően meglepő az inkább, hogy Szőcs Géza valamikor költő volt, a szellem embere, sőt beosztása szerint még most is a kultúrát volna hivatott képviselni. Az egy és oszthatatlan emberi kultúrát, amelynek egyik legfontosabb alapértéke és -témája az emberi méltóság. (Amely emberi méltóságot nem mellesleg a nácik és itthoni mutációik, a nyilasok nem haboztak lépten-nyomon megkérdőjelezni, felosztani-kiosztani és ezáltal sárba tiporni.) És amely emberi méltóság egyik sarkalatos pontja — az élőkén túl — a halottak méltósága. Hiszen a halott nemcsak hogy nem tartozik az élők törvényei alá (sőt őrá törvényeket hozni egyenesen a hübrisz kategóriájába esik), hanem nem is része azok céljainak, játszmáinak, kicsinyes érdekeik által vezérelt cselekvéseiknek. Nem új dolog ez, tudja — mert tudnia kell — minden, irodalommal foglalkozó embernek, az Antigoné megírása óta. Szóval ilyet egy halottal nem teszünk. Nem dugjuk aktatáskába, levesporos zacskóba, tamponos zacskóba, hogy átcsempésszük a határon, mint annak idején a dollárt, a tranzisztoros rádiót vagy a nejlonharisnyát. (Mellékszál, de azért elég fontos, hogy ebben a játszmában nemcsak a csempészés kényszerét előállító rendszer, hanem a dollárt alsógatyájába szuszakoló csempész is megválik emberi méltóságától, mivoltától.)
Külön érdemleges kérdés, hogy hogyan és miként kell beállni abba a sorba, amelynek tagjai elemei azt hangoztatják, hogy most valami olyan helyzet állt elő, amikor mégis csak kell halott emberek hamvait határokon át- és visszacsempészni, sőt ez egyenesen hazafias kötelesség. És ha sikerült, akkor gyermeki (azaz infantilis) örömmel tapsikolhatunk: "Lám, mégis rászedtük a szőröstalpú oláhot, Nyírő ott is volt, meg nem is, ahol szerintünk lennie kellett, szóval mégiscsak mi vagyunk a kultúrnemzet, bibibííí."
Ne legyenek illúzióink: itt és most a hivatalos hatalom már nemcsak asszisztál ahhoz, hogy az emberi méltóság jóvátehetetlen károkat szenvedjen, hanem maga gyártja a műsort ahhoz, hogy a valamiféle lidérces-borgőzös elképzelés szellemében kreált nemzeti ideál előbbre valóságát, sőt kizárólagosságát bizonyíthassa.
És itt és most ez egy olyan ország, ahol erre vevők vagyunk.