Cape Fear

A rettegés foka (a retek és fóka)

 

Porlik, mint a szikla

eſ chomuv uogmuc

A mai magyar valóság (vagy az, amit annak hiszünk) hajlamos úgy alakulni-formálódni, hogy ami még tegnap abszurditásában nagy erejű metaforának látszik, amely izzó felkiáltójelként áll a nemzet idiotizmusba süllyedését zuhanását taglaló mondat végén, az mára már a leghétköznapibb valóság részévé válik. Ja, és meg is magyarázzák, hogy ez miért a lehető leghazafiasabb cselekedet. Rosszabb esetben elvárják, hogy te magad magyarázd meg.

A kötelező leckéket most talán nem mondjuk fel arról, hogy kell-e kultusszal övezni a napnál világosabban nyilas elkötelezettségű írókat csak azért, mert a témáik között Erdély is szerepel, nem csekély súllyal. Na és persze olyan hangsúllyal, amelyik — kísérteties ódonságának hála — épp a legújabb nemzeti kurzussal cseng össze. Meg arról, hogy ha román barátaink határzárral és fokozott vámvizsgálattal reagálnak mindarra a felhajtásra, amit egy emberi végakarat politikai játszmává silányítása eredményezett, akkor arra az-e az adekvát válasz, hogy az ország harmadik embere félelmetes magyar hamvakról delirál.

Próbáljunk meg inkább lehajtott fejjel elmélkedni kicsit az ügyön és mindazon, amit ebből sajátos magyar világlátásunkkal ki tudtunk hozni! Az, hogy a történet folytatásának krónikása az a Bayer Zsolt lett, aki nem csekély erőfeszítéssel elmekórtani esetté küzdötte le magát, tulajdonképpen már nem is meglepő. Kicsit már több homlokráncolásra ad okot, hogy történetben főszerepet vállalt Szőcs Géza is — bár kötődéseit és a Hatalom Embereként való megnyilvánulásait ismerve ez sem olyan csodálatos.
Az elkeserítően meglepő az inkább, hogy Szőcs Géza valamikor költő volt, a szellem embere, sőt beosztása szerint még most is a kultúrát volna hivatott képviselni. Az egy és oszthatatlan emberi kultúrát, amelynek egyik legfontosabb alapértéke és -témája az emberi méltóság. (Amely emberi méltóságot nem mellesleg a nácik és itthoni mutációik, a nyilasok nem haboztak lépten-nyomon megkérdőjelezni, felosztani-kiosztani és ezáltal sárba tiporni.) És amely emberi méltóság egyik sarkalatos pontja — az élőkén túl — a halottak méltósága. Hiszen a halott nemcsak hogy nem tartozik az élők törvényei alá (sőt őrá törvényeket hozni egyenesen a hübrisz kategóriájába esik), hanem nem is része azok céljainak, játszmáinak, kicsinyes érdekeik által vezérelt cselekvéseiknek. Nem új dolog ez, tudja — mert tudnia kell — minden, irodalommal foglalkozó embernek, az Antigoné megírása óta. Szóval ilyet egy halottal nem teszünk. Nem dugjuk aktatáskába, levesporos zacskóba, tamponos zacskóba, hogy átcsempésszük a határon, mint annak idején a dollárt, a tranzisztoros rádiót vagy a nejlonharisnyát. (Mellékszál, de azért elég fontos, hogy ebben a játszmában nemcsak a csempészés kényszerét előállító rendszer, hanem a dollárt alsógatyájába szuszakoló csempész is megválik emberi méltóságától, mivoltától.)
Külön érdemleges kérdés, hogy hogyan és miként kell beállni abba a sorba, amelynek tagjai elemei azt hangoztatják, hogy most valami olyan helyzet állt elő, amikor mégis csak kell halott emberek hamvait határokon át- és visszacsempészni, sőt ez egyenesen hazafias kötelesség. És ha sikerült, akkor gyermeki (azaz infantilis) örömmel tapsikolhatunk: "Lám, mégis rászedtük a szőröstalpú oláhot, Nyírő ott is volt, meg nem is, ahol szerintünk lennie kellett, szóval mégiscsak mi vagyunk a kultúrnemzet, bibibííí."
Ne legyenek illúzióink: itt és most a hivatalos hatalom már nemcsak asszisztál ahhoz, hogy az emberi méltóság jóvátehetetlen károkat szenvedjen, hanem maga gyártja a műsort ahhoz, hogy a valamiféle lidérces-borgőzös elképzelés szellemében kreált nemzeti ideál előbbre valóságát, sőt kizárólagosságát bizonyíthassa.
És itt és most ez egy olyan ország, ahol erre vevők vagyunk.

Születésnapodra

"Mondd, — távozzon tőlem a félelem"

(József Attila)

Apa, már nem is emlékszem, mióta faggatlak és kutatlak. De akárhány kérdést tettem is fel, nagyon kevésre kaptam megnyugtató válaszokat. És a válaszok csak újabb és újabb kérdéseket szültek. 

És bár a kérdéseim mindig személyesen neked szóltak, aligha kétséges, hogy sokkal általánosabb, emberibb dolgokra kerestem velük a válaszokat. Kérdeztelek volna szabadság és kötelesség viszonyáról. Arról: uralhatja-e vajon a kötelesség a szeretetet, vagy épp a szeretet a kötelességet? Átváltozhatnak-e egymásba? Nincsenek — soha nem is voltak — illúzióim: tudom, hogy senki (te sem!) adhat egyértelmű válaszokat ezekre a kérdésekre.
Amit persze igazán szeretnék egyszer megtudni, az az, hogy mit gondolsz arról: neked magadnak mennyire sikerültek ezek a dolgok. Vajon szabadnak érezted-e magadat? És nem sokallottad az árat, amit ezért a szabadságért fizettél? Ott, akkor és úgy voltál-e szabad, ahogy azt szeretted volna; vagy a szabadságod határait kényszerek jelölték ki? És ha volt kényszer, lehetett-e boldogság?
Fázik a kezem a kövön. A térdem sajog a sok guggolástól. Távozóban még visszanézek: mint mindig, most is szívszorító érzés látni a saját nevemet, alatta két "idegen" évszámmal.
Kióvakodom a temetőből.

( Németh István [1938. 04.19. — 2002. 07.02.] emlékére)

Tanulságok pajafuttában

ad1 — Újólag bebizonyosodott, hogy csak egyvalakire igaz, hogy "ha hivatalt ad, észt ( + tekintélyt, jellemet és belátást) is ad hozzá". Félreértések elkerülése érdekében szögezzük le: ez egy valaki nem Orbán Viktor.

ad2 — Egy-egy adott poszt pillanatnyi betöltője nem azonos magával a pozícióval. A személyt bírálni saját tulajdonságai és cselekedetei miatt lehet és kell. A bírálat alapja pedig az, hogy a konkrét személy mennyire felel meg a poszt által megkövetelt kritériumoknak. Tehát pl. van egy köztársasági elnök, akit mint makulátlan előéletű, doktori címmel rendelkező személyt helyeztek pozíciójába. Ha a fentiek bármelyikéről kiderül, hogy hamis vélekedés volt, akkor értelemszerűen a legnagyobb felelősség az elnököt terheli, mert magáról hamis látszatot tartott fenn, vagy legalábbis asszisztált annak fennmaradásához. Mindez pártfüggetlen.

ad3 — Messzebb mutató tanulság: az "ortodoxia" talán nem is csak valamiféle szeszély, amit gonosz tengerentúli és -inneni imperialisták ötlöttek ki szivarozás közben, tömpe ujjaikkal kövér hasuk felett malmozva. Hanem tán mégis elképzelhető, hogy ez az izé tényleg olyan, hosszú politikusi és választópolgári generációk tapasztalata alapján kialakult szabályrendszer, amelytől ugyan meg lehet próbálni eltérni, és síppal, dobbal, nádi hegedűvel unortodoxiát hirdetni; ám valahogy előbb-utóbb mindig az fog kiderülni, hogy a dolgok mégis csak úgy működnek, mint amitől mi el akartunk szakadni. Csakhogy addigra ezért a tanulságért már sokkal nagyobb árat fizettünk, mint ha nem a saját kárunkon akartuk volna megtanulni.
ad4 — Ez tulajdonképpen az előbbi tanulság párja: ki lehet alakítani olyan struktúrákat, amelyek erősen központosítottak, és formálisan vagy informálisan minden nagyon kevés, vagy akár csak egy ember döntésén múlik bennük. Tartósan azonban nem lehet azt elhitetni, hogy csak a jó döntések származnak a Mágikus Vezértől, a rosszak meg valahonnan kívülről jönnek. Egyrészt azért nem, mert ez épp a Vezér mindenhatóságát erodálná; másrészt (mint a mellékelt ábra is mutatja) nagyon gyakran nem is tudható előre, hogy ami eleinte remek megoldásnak kínálkozik ("snájdig, diplomatikus, rugalmas a gerince és szépen ír alá") nem fordul-e önmaga paródiájába vagy épp katasztrófába. És ha igen, akkor az a Minden Döntések Urát is megkérdőjelezheti. Vajon okozott-e akkora földindulást a német elnök lemondása Merkelnek, mint amekkorát idehaza a Schmitt-ügy csinált? (Igaz, Christian Wulffot nem is védte olyan vehemensen a kormánypárt és annak pénzen vett sajtója, mint ahogy az idehaza történt Schmitt-tel.)
Igaz, ami igaz, mindezek a tanulságok nagyon messzire vezetnek, valószínűleg nem is vetnek fel végső kérdéseket, de talán mégiscsak alkalmasak arra, hogy elgondolkoztassanak. Ha másokat nem is, az "egyszerű embereket" biztosan. És végül is ők a legfontosabbak. Nem csak négy évente.

S mitt gondol vajon ő?

A Hírcsárda képe

Adott egy ország. Van annak egy ún. "köztársasági" elnöke. Olyan, amilyen, hogy milyen is, már nagyon sokan — köztük jómagam is — megírták nagyon sokféle szempontból. A legújabb Schmitt-dömping nagyrészt azt tárgyalja, hogy miért szégyenteljes, ami történt, és hogy miért nem szabadott volna annak és úgy történnie, ami és ahogy történt. Igazuk van.
De van valami, amit sokkal kevésbé kérdezünk meg, pedig legalább ennyire izgalmas: ez az ember, ezzel a múlttal hogy és miért került oda, ahol nem szabadna lennie (nemcsak most, hanem úgy egyáltalán sem)?
Van ugyebár egyrészt a fentebb mondott ország. És van másrészről az a helyzet, hogy ebben a sajtószabadság-deficittel, és tényfeltáróújságírás-hiánnyal küszködő országban egy hetilap nyomába jut annak a ténynek, hogy ez a bizonyos elnök szellemi terméket lopott.
Vajon hihető-e, hogy ezen ország kormányfője, akinek nemcsak egy hetilapnyi infrastruktúra áll rendelkezésére, hanem — a rossz nyelvek szerint — két hét alatt rendet tevő közhivatalnoka által meglehetősen szürkezónába tartozó kapcsolatok; kétbetűs, titkosszolgálati módszerekkel dolgozó Zrt-k; komplett választói listák stb.; szóval: hihető-e, hogy ez az ember ne tudott volna már erről (és még ki tudja mi mindenről?) abban a pillanatban, amikor elhatározta, hogy kétharmados többséggel köztársasági elnököt csinál a lopott kisdoktori tulajdonosából??
És ha — mint erősen valószínű — tudott róla, akkor vajon milyen gondolatok vezették?
"Ezeknek ez is jó lesz"? "Minél inkább sáros a pali/Pali, annál inkább kordában tudom tartani"? "Úgyse derül ki"? "Ha ki is derül, majd elkenem, oszt jónapot"? "Ide még ő is jó lesz"?
Bármit, illetve a fentiek bármilyen tetszőleges kombinációját, az egészen szépen rámutat arra, hogy mit gondol ma a miniszterelnök a nemzetéről, amelynek nevével oly előszeretettel és oly sokat öblöget ő és egész kormánya. Mélységes megvetés azok irányába, akik számára egyszerre a hatalom eszközei és tárgyai; és mindeközben folyamatos sulykolása annak, hogy ez így van, így kell lennie és így is marad. Mert csak abban az esetben ragasztható egyszerre bohócorr egy egész nemzetre és gazemberezhető le minden tagja a köztársasági elnökön keresztül, ha ez így van.
És ha hagyjuk.

Gróf Balázs rajza

 ___________________________________

Update (utópia): Valahol, egy normális országban a következő történt volna. Orbán Viktor miniszterelnök közleményben köszöni meg maga, kormánya és népe nevében a HVG című hetilapnak, hogy erre a tűrhetetlen anomáliára felhívta a figyelmet. Ezután kezdeményezi az egyébként is kötelező vizsgálatok lebonyolítását, illetve informálisan sugallja Schmitt Pálnak, hogy kedvező volna, ha lemondana. Ezzel nemcsak erkölcsi elkötelezettségét és szabálytisztelő mivoltát demonstrálja, hanem egyben csattanós választ ad azoknak is, akik arról fecsegnek, hogy Magyarországon a sajtó nem szabad.

Ez a hajó (is) már elment.

A rabbi igaza

A Betyársereg tagjai (safranyn képe a gepnarancs.hu-ról)

  

"Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack."

(Landeszmann György, 1992. dcember 8.)

Valahol mélységesen ironikus, amikor azok igazolnak egy állítást, akik annak kimondóját legnagyobb ellenségüknek tartják.

Amerikai színésznő

(sör, Lee meg lény)