Születésnapodra

"Mondd, — távozzon tőlem a félelem"

(József Attila)

Apa, már nem is emlékszem, mióta faggatlak és kutatlak. De akárhány kérdést tettem is fel, nagyon kevésre kaptam megnyugtató válaszokat. És a válaszok csak újabb és újabb kérdéseket szültek. 

És bár a kérdéseim mindig személyesen neked szóltak, aligha kétséges, hogy sokkal általánosabb, emberibb dolgokra kerestem velük a válaszokat. Kérdeztelek volna szabadság és kötelesség viszonyáról. Arról: uralhatja-e vajon a kötelesség a szeretetet, vagy épp a szeretet a kötelességet? Átváltozhatnak-e egymásba? Nincsenek — soha nem is voltak — illúzióim: tudom, hogy senki (te sem!) adhat egyértelmű válaszokat ezekre a kérdésekre.
Amit persze igazán szeretnék egyszer megtudni, az az, hogy mit gondolsz arról: neked magadnak mennyire sikerültek ezek a dolgok. Vajon szabadnak érezted-e magadat? És nem sokallottad az árat, amit ezért a szabadságért fizettél? Ott, akkor és úgy voltál-e szabad, ahogy azt szeretted volna; vagy a szabadságod határait kényszerek jelölték ki? És ha volt kényszer, lehetett-e boldogság?
Fázik a kezem a kövön. A térdem sajog a sok guggolástól. Távozóban még visszanézek: mint mindig, most is szívszorító érzés látni a saját nevemet, alatta két "idegen" évszámmal.
Kióvakodom a temetőből.

( Németh István [1938. 04.19. — 2002. 07.02.] emlékére)

Tanulságok pajafuttában

ad1 — Újólag bebizonyosodott, hogy csak egyvalakire igaz, hogy "ha hivatalt ad, észt ( + tekintélyt, jellemet és belátást) is ad hozzá". Félreértések elkerülése érdekében szögezzük le: ez egy valaki nem Orbán Viktor.

ad2 — Egy-egy adott poszt pillanatnyi betöltője nem azonos magával a pozícióval. A személyt bírálni saját tulajdonságai és cselekedetei miatt lehet és kell. A bírálat alapja pedig az, hogy a konkrét személy mennyire felel meg a poszt által megkövetelt kritériumoknak. Tehát pl. van egy köztársasági elnök, akit mint makulátlan előéletű, doktori címmel rendelkező személyt helyeztek pozíciójába. Ha a fentiek bármelyikéről kiderül, hogy hamis vélekedés volt, akkor értelemszerűen a legnagyobb felelősség az elnököt terheli, mert magáról hamis látszatot tartott fenn, vagy legalábbis asszisztált annak fennmaradásához. Mindez pártfüggetlen.

ad3 — Messzebb mutató tanulság: az "ortodoxia" talán nem is csak valamiféle szeszély, amit gonosz tengerentúli és -inneni imperialisták ötlöttek ki szivarozás közben, tömpe ujjaikkal kövér hasuk felett malmozva. Hanem tán mégis elképzelhető, hogy ez az izé tényleg olyan, hosszú politikusi és választópolgári generációk tapasztalata alapján kialakult szabályrendszer, amelytől ugyan meg lehet próbálni eltérni, és síppal, dobbal, nádi hegedűvel unortodoxiát hirdetni; ám valahogy előbb-utóbb mindig az fog kiderülni, hogy a dolgok mégis csak úgy működnek, mint amitől mi el akartunk szakadni. Csakhogy addigra ezért a tanulságért már sokkal nagyobb árat fizettünk, mint ha nem a saját kárunkon akartuk volna megtanulni.
ad4 — Ez tulajdonképpen az előbbi tanulság párja: ki lehet alakítani olyan struktúrákat, amelyek erősen központosítottak, és formálisan vagy informálisan minden nagyon kevés, vagy akár csak egy ember döntésén múlik bennük. Tartósan azonban nem lehet azt elhitetni, hogy csak a jó döntések származnak a Mágikus Vezértől, a rosszak meg valahonnan kívülről jönnek. Egyrészt azért nem, mert ez épp a Vezér mindenhatóságát erodálná; másrészt (mint a mellékelt ábra is mutatja) nagyon gyakran nem is tudható előre, hogy ami eleinte remek megoldásnak kínálkozik ("snájdig, diplomatikus, rugalmas a gerince és szépen ír alá") nem fordul-e önmaga paródiájába vagy épp katasztrófába. És ha igen, akkor az a Minden Döntések Urát is megkérdőjelezheti. Vajon okozott-e akkora földindulást a német elnök lemondása Merkelnek, mint amekkorát idehaza a Schmitt-ügy csinált? (Igaz, Christian Wulffot nem is védte olyan vehemensen a kormánypárt és annak pénzen vett sajtója, mint ahogy az idehaza történt Schmitt-tel.)
Igaz, ami igaz, mindezek a tanulságok nagyon messzire vezetnek, valószínűleg nem is vetnek fel végső kérdéseket, de talán mégiscsak alkalmasak arra, hogy elgondolkoztassanak. Ha másokat nem is, az "egyszerű embereket" biztosan. És végül is ők a legfontosabbak. Nem csak négy évente.

S mitt gondol vajon ő?

A Hírcsárda képe

Adott egy ország. Van annak egy ún. "köztársasági" elnöke. Olyan, amilyen, hogy milyen is, már nagyon sokan — köztük jómagam is — megírták nagyon sokféle szempontból. A legújabb Schmitt-dömping nagyrészt azt tárgyalja, hogy miért szégyenteljes, ami történt, és hogy miért nem szabadott volna annak és úgy történnie, ami és ahogy történt. Igazuk van.
De van valami, amit sokkal kevésbé kérdezünk meg, pedig legalább ennyire izgalmas: ez az ember, ezzel a múlttal hogy és miért került oda, ahol nem szabadna lennie (nemcsak most, hanem úgy egyáltalán sem)?
Van ugyebár egyrészt a fentebb mondott ország. És van másrészről az a helyzet, hogy ebben a sajtószabadság-deficittel, és tényfeltáróújságírás-hiánnyal küszködő országban egy hetilap nyomába jut annak a ténynek, hogy ez a bizonyos elnök szellemi terméket lopott.
Vajon hihető-e, hogy ezen ország kormányfője, akinek nemcsak egy hetilapnyi infrastruktúra áll rendelkezésére, hanem — a rossz nyelvek szerint — két hét alatt rendet tevő közhivatalnoka által meglehetősen szürkezónába tartozó kapcsolatok; kétbetűs, titkosszolgálati módszerekkel dolgozó Zrt-k; komplett választói listák stb.; szóval: hihető-e, hogy ez az ember ne tudott volna már erről (és még ki tudja mi mindenről?) abban a pillanatban, amikor elhatározta, hogy kétharmados többséggel köztársasági elnököt csinál a lopott kisdoktori tulajdonosából??
És ha — mint erősen valószínű — tudott róla, akkor vajon milyen gondolatok vezették?
"Ezeknek ez is jó lesz"? "Minél inkább sáros a pali/Pali, annál inkább kordában tudom tartani"? "Úgyse derül ki"? "Ha ki is derül, majd elkenem, oszt jónapot"? "Ide még ő is jó lesz"?
Bármit, illetve a fentiek bármilyen tetszőleges kombinációját, az egészen szépen rámutat arra, hogy mit gondol ma a miniszterelnök a nemzetéről, amelynek nevével oly előszeretettel és oly sokat öblöget ő és egész kormánya. Mélységes megvetés azok irányába, akik számára egyszerre a hatalom eszközei és tárgyai; és mindeközben folyamatos sulykolása annak, hogy ez így van, így kell lennie és így is marad. Mert csak abban az esetben ragasztható egyszerre bohócorr egy egész nemzetre és gazemberezhető le minden tagja a köztársasági elnökön keresztül, ha ez így van.
És ha hagyjuk.

Gróf Balázs rajza

 ___________________________________

Update (utópia): Valahol, egy normális országban a következő történt volna. Orbán Viktor miniszterelnök közleményben köszöni meg maga, kormánya és népe nevében a HVG című hetilapnak, hogy erre a tűrhetetlen anomáliára felhívta a figyelmet. Ezután kezdeményezi az egyébként is kötelező vizsgálatok lebonyolítását, illetve informálisan sugallja Schmitt Pálnak, hogy kedvező volna, ha lemondana. Ezzel nemcsak erkölcsi elkötelezettségét és szabálytisztelő mivoltát demonstrálja, hanem egyben csattanós választ ad azoknak is, akik arról fecsegnek, hogy Magyarországon a sajtó nem szabad.

Ez a hajó (is) már elment.

A rabbi igaza

A Betyársereg tagjai (safranyn képe a gepnarancs.hu-ról)

  

"Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack."

(Landeszmann György, 1992. dcember 8.)

Valahol mélységesen ironikus, amikor azok igazolnak egy állítást, akik annak kimondóját legnagyobb ellenségüknek tartják.

Amerikai színésznő

(sör, Lee meg lény)

Lost in space avagy január 21-e tanulságai

Követeljük, hogy történjen csoda, MOST!!!

Előre bocsájtom: nem fogok újat mondani. Inkább csak összeszedem mindazt, amit tudni érdemes(?). Először is többen leírták: kormánypárti tüntetések a diktatúrákat jellemzik (akár Észak-Koreára, akár a fénykorát élő Szovjetunióra gondolunk csak).
Ugyancsak sokan, sokfélét írtak már a veszélyben lévő szuverenitás fogalmáról, illetve annak mai értelmezési lehetőségeiről. Az hogy manapság  a bankokkal (vulgo: "a zsidókkal") szembeni szuverenitásért mennek ki emberek tízezrei tüntetni, zsebükben a banki hitelből vett mobillal, és az abból vett laposképernyős tévén nézik majd, milyen szép látványt nyújtottak együtt, az kínosan vicces. Mint ahogy az is annak nevezhető, ahogy a szuverenitást sikerült elválasztani az anyagi támogatástól. Pedig ahhoz, hogy ezek összetartozó mivolta tudatosuljon, elég volna csak arra a nagyon egyszerű analógiára gondolni, hogy ha a  t. békemenetelő településének fideszes polgármestere a központi fejlesztési pénzekből teszem azt háromszoros életnagyságú Gyurcsány-szobrot emeltet a főtéren, akkor arra hogy reagál a pártközpont. Na ugye.

A Nagy (halál)Ugrás

"És ha szakad a védőháló

"...és akkor most rugaszkodjunk el felfelé!"

A halálugrás végén a túlvilági TV-n majd

Rólad szólnak a hírek

Veled van tele a sajtó"

(Tankcsapda: Mennyország Tourist)

Azok, akik kicsit alaposabban ismerik a történelmet, tudják, hogy annak folyamán időről időre előkerül "a Nagy Ugrás" (továbbiakban: NU) ötlete. Ez nagyjából valami olyasmit szokott jelenteni, hogy egy országot társadalmi, technikai vagy gazdasági (stb.) téren úgy teszünk hatékonyabbá, korszerűbbé, hogy eközben az ehhez a folyamathoz szükséges szerves fejlődést  felemésztő idő egy jelentős részét meg sikerül takarítani.

Érdemes észrevenni, hogy az ilyen NU-kat sohasem alulról, hanem mindig felülről kezdeményezik: ambiciózus uralkodók-államférfiak igyekeznek országukat felzárkóztatni, modernizálni, az általuk vélt fejlődési trend élvonalába állítani. A NU konkrét megvalósítása azonban már rendkívül sokféle lehet. A két meghatározó alaptípusnak nagyjából az mondható, amikor (1) a NU-t végrehajtó állam a meghaladandó, túlszárnyalandó rendszer keretein belül kíván jobb lenni versenytársainál; (2) amikor a NU során egyúttal túllép az adott kereteken, gyökeresen új berendezkedést, szabályrendszert akar meghonosítani, mert ezt hatékonyabbnak, de legalábbis fejlődésre alkalmasabbnak ítéli meg a meglévőknél. Természetesen nincs birtokunkban a Bölcsek Köve, hogy a mindenkori történelmi folyamatokat teljes biztonsággal megítéljük, de azért erősen úgy tűnik, hogy a fentebb vázolt két NU-modell közül az (1)-es sorszámú a sikeresebb. Bár ezek között is jócskán akad sikertelen vagy félsikerű (Mátyás vagy Nagy Péter felzárkózási kísérlete a Nyugathoz), de itt azért jócskán találunk pozitív kimenetelű példákat (a skandináv országok felzárkózása a Nyugathoz, vagy Japán és Dél-Korea robbanásszerű fejlődése a második világháború után). A (2)-es  esetben természetesen annak felmérése is problémásabb, hogy mennyire sikerült a NU: hiszen ha mi a versenyt egy másik pályán futjuk, akkor nehéz megmondani, hogy gyorsabbak voltunk-e, vagy hogy egyáltalán hol van a cél. (Lásd még: "almát hasonlítani a körtével.") Azok, akik ezt a NU-verziót választják, általában bölcs előrelátással erre rá is szoktak játszani. Pl. akár összességében, akár egyes kirívó eseteit (Kína, Kuba, Észak-Korea, Kambodzsa) különválasztva szemléljük az ún. "szocialista tábor" teljesítményét, biztosak lehetünk abban, hogy nem a kapitalista vesenykultúra és termelékenység vagy éppenséggel a szolgáltatások és termékek bősége vagy korszerűsége terén akartak versenyre kelni a kapitalizmussal. Meg kell jegyezni továbbá, hogy ennek a változatnak az esetében nagyon kevés (szám szerint nulla) sikeres NU-kísérletről számolhatunk be. És akkor az olyan "járulékos tényezőket" mint a népirtások vagy éhínségek még nem is említettük.