 |
(forrás: brothersoft.com) |
Miközben az index alapos, bár túlzásoktól sem mentes, arab helyzettel foglalkozó
vélemény-cikkét olvasom, az MSN-ablakban eme poszt múzsája arról számol be nekem, hogy Kadhafi néhány "bizalmi" emberének családtagjait nemes egyszerűséggel védőőrizetbe vonta, kevésbé irodalmiasan szólva: elraboltatta — aligha kétséges, hogy zsarolási szándékkal: így vélvén sakkban tartani azokat, akiknek a támogatása számára elengedhetetlennek tűnik rendszere fennmaradásához.
Innen mindezek hallatán-olvastán kétfelé vezetnek a gondolataim: egyrészt azon gondolkozom el, hogy ennek a szinte mindenki számára meglepetés erejével ható, hatalmas tömegeket megmozgató lázongás-felkelés-forradalom(?) sorozatnak mi is lehetne a végső, számunkra is érvényes erejű üzenete. És bár lehet sok okosságot írni-mondani arról, hogy ez nem is "úgy" forradalom, ahogy azt mi itt Európában megszoktuk és elképzeljük, meg hogy mindezek mögött igazándiból a
hadseregek állnak, de akármennyire is igaz mindez, azért az mégiscsak tagadhatatlan, hogy a diktátorok bukásához, a helyzet radikális, és szinte az egész arab világot érintő változásához mégiscsak elsősorban a tömegek kellettek. Vagy ha úgy tetszik: a "tömegemberek" az egyszerű, szürke hétköznapi átlag. És pont ez a megrázó, ez az a vonás, amelyik számomra a legmarkánsabb üzenetet hordozza: ezek a (nagyrészt) fiatalok egy nagyon kompakt, kerek, ráadásul szakrális eszmerendszer nevében állíttattak szembe a nyugattal, a materiális világgal, a romlottsággal, és annak ideológiai-társadalmi megnyilvánulásával, a jóléti demokráciával. És egyszercsak mégis eljött az a pillanat, amikor elég lett a Hit nyújtotta erkölcsi fölényből, annak tudatából, hogy "mi járunk az (egyetlen) igaz úton". És ehelyett választották a "dekadenciát". De egyszerűbben úgy is mondhatnánk: azt az emberibb, szabadabb életet, amelyik ott volt a szemük előtt, és akárhogy is próbálták elhitetni velük ezt, nem voltak hajlandók negatívumként tekinteni rá. Vajon mindezek fényében tartósan, hosszú távon milyen sikerre számíthat az az ideológia, amelyik (mégha akármennyire is hasonlít számos vonásában hozzá) mégsem vallási alapú, csak valamiféle homályos "magyar útról", "gazdasági szabadságról" és az ezekből levezethető/endő jogos büszkeségről szól?
 |
katalóguskép a fidesz.hu (!) -ról |
És akkor most a másik gondolatról: a diktátorok egyszerre kétségbeesett és beteges ragaszkodásáról az általuk bitorolt hatalomhoz. Kadhafi lépten-nyomon a végóráit élő Ceauşescut juttatja az eszembe (mínusz emberrablás, bár ez sem biztos, csak lehet, hogy a román verzió nem kapott nyilvánosságot). A nép, amelyik változatlanul és határtalanul szereti vezérét, a külföldi (amerikai/magyar) összeesküvés az ország ellen, amelyikkel mindenáron le kell számolni. És persze hogy ez a leszámolás
mindenáron meg is fog történni. És még perszébb, hogy mindezt a diktátor
véresen komolyan gondolja. A szó legszorosabb értelmében. De persze ez így csak gondolatpárhuzam volna. Ami ijesztően aktuálissá teszi az az, hogy úgy tűnik, hogy effajta hajlandóság általános azok körében, akik a hatalomhoz az átlagosnál jobban (vulgo: patologikusan) ragaszkodnak. Mostanság pl. arról lehet olvasni-hallani, hogy a Fidesz amiatt
kéri számon a szocialistákat, amiért annak idején, 2006-ban nem tanúsítottak kellő erélyt az utcai megmozdulások "kezelése" kapcsán. Azaz nem adtak utasítást éles lőszer használatára a rendfenntartó erőknek. Amivel kapcsolatban nemcsak az a gond, hogy másik kezükkel épp most készítik elő az ún.
semmisségi törvényt, meg hogy annak idején épp ŐK vonulásztak fehér szalaggal a
túlzott rendőri erőszak elleni tiltakozásul (miközben a jobbos sajtóban nem létező halálos áldozatok keresgélése folyt). Hanem az, hogy most így utólag nyilván csak valami olyasmi lehet igazán ütős érv "Gyurcsány és bandája" ellen, ami
tényleg nagyon komoly mulasztás volt, amikor "azok" kormányoztak. Úgy tűnik, a tömegbe lövetés elmaradása ilyesmi a Fidesz szerint.
Nem árt, ha az ember felkészült arra, hogy mire is számíthat, ha majd itt is elég lesz az ócska dumákból, és ennek a tömeg megpróbál majd hangot adni.