Érdekes vonása a magyar nemzeti karakternek, hogy a minket időről időre utolérő kisebb-nagyobb kataklizmák (legyen az akár történelmi, természeti, társadalmi jellegű, ugyanmindegy) okaként a rajtunk kívül álló erőket (magyarok istene, sors, végzet, kiszámíthatatlan [természeti] erők) vagy a közénk befurakodott, ám de facto (épp árulásuk okán) nem magyar elemeket (belső árulók, zsidók, idegenszívűek, szabadkőművesek, kapitalisták [illetve ezek tetszés szerinti kombinációja]) szokás felismerni és megnevezni.Jómagam nem kívánnék beállni az eme szép hagyományt ápolók hosszú sorába, ezért most némileg szokatlan módon arra teszek kísérletet, hogy objektív módon felmérjem: mit lehet tudni az egész országot megrázó vörösiszap-katasztrófáról, és az egyes részkérdésekben hol is a felelősség.
I. tárgyi feltételek, a tározó:
— 1. Geológiai viszonyok. Mostanság került a figyelem középpontjába az a teória/tény, hogy az iszapülepítőt/zagykazettát két különböző szerkezetű (és bizonyos időjárási körülményekre ezért más-másképpen reagáló) talajtípus határára építették. Önmagában ez elég súlyos hiba, ha szakértő szemmel nézzük a dolgokat, de alighanem ez az a faktor, amelyikre a tározó létesítése idején (valamikor a 80-as években) még a minimálisnál is kevesebb figyelmet fordítottak. (Két ide kapcsolódó, bár mellékszál-megjegyzés: 1/az időpontból világosan látszik, hogy amikor a tározó épült, a cég még egyáltalán nem állt a MAL Zrt. tulajdonában, sőt a nemrég bekasztnizott "főbűnös", Bakonyi Zoltán még csak gyermekként a strandon találkozhatott iszappal; 2/érdemes továbbá azon is esetleg eltöprengeni, hogy az ilyen gazdasági-természeti katasztrófák nagy eséllyel olyan térségekben történnek, amerre az emberi élet és ezzel szoros összefüggésben az emberi autonómia az adott ország vezetése számára csekély értékkel bír — ami végülis a hanyagság és a nemtörődömség szinonimája.)
— 2. Lokalizáció. Ez az a pont, ahol nagyon nehéz már a létesítésben részt vevők, és azóta minden egyes a tározót használó személy, vagy azzal akár csak "szembe találkozó" felelősségét elvitatni. A tároló helye úgy került kiválasztásra, mintha csak valami olyasmi lett volna a feladat, hogy "telepíts egy 2-3 km hatósugarú bombát olyan helyre, hogy robbanásakor a lehető legnagyobb és legváltozatosabb károkat okozhassa mind emberi életekben, mind infrastruktúrában, mind a környezetben". Mint látjuk, a feladatot sikerült kiválóan megoldani, viszont az "ááá, eddig sem lett belőle baj, talán ezután sem lesz, hagyjuk" mentalitás látványosan csődöt mondott.
— 2. Lokalizáció. Ez az a pont, ahol nagyon nehéz már a létesítésben részt vevők, és azóta minden egyes a tározót használó személy, vagy azzal akár csak "szembe találkozó" felelősségét elvitatni. A tároló helye úgy került kiválasztásra, mintha csak valami olyasmi lett volna a feladat, hogy "telepíts egy 2-3 km hatósugarú bombát olyan helyre, hogy robbanásakor a lehető legnagyobb és legváltozatosabb károkat okozhassa mind emberi életekben, mind infrastruktúrában, mind a környezetben". Mint látjuk, a feladatot sikerült kiválóan megoldani, viszont az "ááá, eddig sem lett belőle baj, talán ezután sem lesz, hagyjuk" mentalitás látványosan csődöt mondott.
— 3. A tározó anyaga. Talán erről hallani a legkevesebbet, pedig elég érdekes téma lehetne ez is. Szinte csak érintőlegesen került szóba, hogy az ún. kazetta falai (nagyrészt) a szintén a timföldgyártás melléktermékét képező szürkés színű kohósalakból épültek, amely korábban a nem túl jó emlékezetű bauxitbetonnak is az egyik alapeleme volt. Az ezzel kapcsolatos érvelés szerint ez az anyag azért kiválóan alkalmas rá, hogy egy ilyen tározó falait alkossa, mert hosszabb(?) idő elteltével összecementálódik, és betonkeménységű falat alkot. Ami ugyan elsőre jól hangzik, de ha igaz a különböző összetételű talajokról szóló állítás (lásd I/1!), akkor akár még rossz is lehet, hiszen ilyen esetben egy merev falú építmény sokkal inkább megszenvedi a talajrétegek elmozdulását. Arra pedig már most látatlanban fogadást mernék kötni, hogy a kohósalak folyadékáteresztő képességével khm... kevés előzetes vizsgálat foglalkozott a tározók létesítésekor.
II. Az emberi-szervezeti feltételek
— 1. A tragédia előtt, általánosságok. Alapmegközelítésben logikus gondolat, hogy egy cég, amelyik bármilyen tekintetben veszélyes anyagokkal-létesítményekkel dolgozik, nem érdekelt abban, hogy ezekkel bármiféle baleset történjen rombolván ezzel a cég imázsát, anyagi és emberi, természeti károkat okozva. Ezért nyilvánvalóan célszerű, hogy az adott cég valamilyen szintű belső ellenőrzést gyakoroljon potenciálisan veszélyes létesítményei fölött, méghozzá meglehetős rendszerességgel. Természetesen létezhet olyan szituáció, amikor a cég (akár nem tudatosan is) úgy "dönt", hogy a bizonytalan bekövetkezésű balesetet számára nem éri meg súlyos összegekért meg nem térülő invesztícióval megelőzni. (Ehelyett inkább bízik a negatív esemény elmaradásában.) Ennek kivédésére szükséges egy másik, külső ellenőrzési rendszer üzemeltetése is, amit közvetlenül nem érintett szervezet(ek) működtethet(nek). Ez célszerűen olyan szervezet kell legyen, amelyik nem bír helyi jellegű érdekeltséggel, viszont ténylegesen (és nem csak szavakban) fontosnak tartja mindazokat az értékeket, amelyeket az I/1. zárójeles részében felsoroltunk, köztük elsősorban minden polgár biztonságát. Ez a minimális elvárás egy ilyen esetben, de itt a kép még persze színesedhet akár helyi, akár nemzetközi civil mozgalmakkal (Greenpeace, WWF). Mindezek után a kérdés persze az, hogy az adott esetben ebből mi valósult meg.
— 2. Szervezeti feltételek, felelősségek. Az, hogy létezett-e a MAL kebelén belül ellenőrzés, és ezt mennyire vették komolyan, nem egyértelmű. Az átlag hírfogyasztó is minimum szkeptikusan fogadja "az ellenőrzések mindent rendben találtak" szlogent, egy ilyen súlyú katasztrófa bekövetkezte után, mint amilyen a kolontári volt. (Bár többen szóba hozták, hogy igenis elképzelhető olyan szituáció, amikor egy ilyen baleset az összes előírás betartása mellett/ellenére is bekövetkezik.) De ahogy fentebb leírtam, nem elsősorban a saját ellenőrzés az, ami mértékadó, hiszen annak objektivitása mindig kérdéses (minél inkább közeledünk az Urálhoz, annál inkább azzá válik). Sokkal súlyosabb kérdés a független ellenőrzés megléte, illetve az, hogy maga az ellenőrzés kinek volt/lett volna a kompetenciája. Ez a probléma azért is nagy jelentőségű, mert több irányban is messzire vezet, az anyagin túl politikai vetülete is lehet, mint majd látni fogjuk. A másik felelősséget felvető kérdés, hogy az érintettek hogy tudják kezelni a már bekövetkezett, jóvátehetetlen katasztrófát, mennyire vannak erre felkészülve. (Ami persze komoly feltétel, hiszen egy ilyen esemény — szerencsére — nagyon ritkán következik be.) Az biztos, hogy a MAL kommunikációját sokan — és jogosan — kárhoztatják, különösen az iszapkitörés utáni közvetlen időszakban. (Amiből persze, ha kellően jóhiszeműek vagyunk, azt a következtetést is levonhatjuk, hogy még magát a céget is felkészületlenül érték a történtek, azaz még a vezetők számára sem voltak ismertek olyan információk, amelyek sejteni engedték, hogy a tározó "problémás" lehet.) A másik kérdés, hogy volt-e (kellett-e legyen) katasztrófa-kezelési terve a cégnek a vörösiszap-tározóval kapcsolatos vészhelyzet esetére. Ezt a kérdést a "vizsgálat" is igyekezett a centrumba állítani, ahogy azt majd látni fogjuk.
III. Ki mit (nem) csinált?
A rettenetes tragédia bekövetkezte után alapvetően az a tipikus emberi reakció határozta meg a közvéleményt (sajnálatos módon talán még a nagyobb részét is, kissé háttérbe szorítva a károsultak további sorsával való törődést is), hogy "vajon ki a felelős és milyen mulasztást követett el?" Tegyük rögtön hozzá, hogy a kérdés ilyetén megközelítése sok mindent elfed, lévén, hogy prekoncepcionális: azt sugallja ugyanis, hogy szükségszerűen van egyszemélyi felelős, és a másféle (felelősebb) viselkedéssel a tragédia bekövetkezte mindenképpen megelőzhető lett volna. Ez természetesen ebben a formában nincs így, de ugyanakkor az megkérdezhető, hogy kik azok, akik jobban, nagyobb odafigyeléssel is végezhették volna a dolgukat. Lássuk sorban a szereplőket, és a szereplésükből adódó tanulságokat!
— 1. A cég és vezetői. A MAL egész vezérkara láthatólag minimum eltűrte, hogy a zagykazetta ott áll, ahol áll, potenciális veszélyforrást jelentve több településre és azoknak minden lakosára. De sajnálatos módon ez minden más érintettre is elmondható, ennek a helyzetnek a megszüntetése érdekében senki nem tett semmit. A másik – mint kiderült, a jogi vád alapját is képező – ilyen probléma a katasztrófaterv hiányossága lehet(ne). De valóban az kellene legyen egy katasztrófaterv alapjellemzője, hogy minden lehetséges (és persze: mit tekintünk "lehetséges"-nek?) esetre van előre legyártott forgatókönyv benne? Vajon van-e a paksi atomerőműben olyan utasítás, hogy mi a teendő arra az esetre, ha Godzilla a Dunából kiemelkedve megtámadná az objektumot? Vagy mit tenne vajon a tervből kiolvasva a tiszalöki duzzasztómű vezetősége, ha az UFO-k megpróbálnák lézersugárral porig rombolni a létesítményt? Felmerülnek természetesen a belső ellenőrzés hiányosságai is, de még egyszer megemlíteném, hogy a tökéletes belső ellenőrzés sem okvetlenül lett volna képes megelőzni-kivédeni a tragédiát (hiszen nem rendelkeztünk adatokkal arról, hogy pl. egy elsőnek észlelt szivárgás után mennyivel válik válságossá a helyzet); valamint azt is, hogy a tározót nem a pénzhajhász vezetőség építette profitmaximalizálási céllal, hanem azt úgy "örökölték".
— 2. Civilek, "külsősök". Azt bármilyen szinten elvárni, hogy egy - akár nemzetközi - civilszervezet majd betölti az élő lelkiismeret szerepét az állam és a cég ellenőrzésre szakosodott szervei helyett, természetesen illúzió. Így aztán velük szemben követelményeket, felelősséget megfogalmazni nem is nagyon lehet. Maximum azt, hogy a saját hitelük és a normális közhangulat érdekében ne a hírverést és az imázserősítést tekintsék elsődleges fontosságúnak. Azaz az ilyen és ehhez hasonló esetekben ne az utólagos "lám, mi megmondtuk előre" jellegű önpromóció domináljon. Különösen, hogy úgy tűnik, nem is mondták meg: egyes hírek szerint azok a fényképek, amelyeken már júliusban látható volt a szivárgás, most kerültek először publikálásra, eddig valahogy nem volt ez fontos senkinek.
— 3. A magyar állam, a kormány. Kialakult egyfajta metódus arra nézvést, hogy egy modern, demokratikus állam hogy viselkedjék állampolgáraival szemben a hasonló katasztrófa-szituációkban, hogyan fejezze ki a velük vele szolidaritását. Ebben a tekintetben végülis nem érheti szó a ház elejét: a miniszterelnök – belügyminiszter – környezetvédelemért felelős vidékfejlesztési minisztériumi államtitkár trojka egész jól szerepelt, sőt a végén még a dolgot sikerült megfejelni egy kihelyezett kormányüléssel is. (Ilyenkor látszik a kevesebb miniszter kézzel fogható előnye: nyolcan simán elférnek a Kultúrba'.) Sokkal gyászosabb a kép, ha azt vizsgáljuk, amit már a II/2. részben is feszegettünk, azaz hogy mint erre leginkább illetékes "felső hatóság" milyen közvetett vagy közvetlen ellenőrzési mechanizmusokat működtetett a magyar állam, vagy ha úgy tetszik: a mindenkori kormány. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban elsősorban a Közép-dunántúli Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség jogosítványai és kötelezettségei kerültek a figyelem középpontjába. Nehéz nem összefüggést találni a frissiben kinevezett nem túl acélos szakmai múlttal rendelkező Zay Andrea személye és a szemmel láthatóan felületes vizsgálat közt. Azt kell mondjam, Orbán Viktor egyedülálló alkalmat szalasztott el arra, hogy demonstrálja: a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezett valami tényleg "az emberekért", az egész országért van, és hogy a választásokkal, az új kormánnyal valóban új világ kezdődött, ahol fikarcnyit sem számít a pártkötődés, egyedül csak az, hogy valaki a megfelelő szinten, a tőle elvárható módon látja-e el feladatát (más kérdés persze, hogy ha ilyen szándékok vezették volna az új hatalmat, akkor az illető hölgy már eleve nem is kerül abba a pozícióba, ahol most ráirányult a közfigyelem). A miniszterelnöknek egyedül csak annyit kellett volna mondania: "vizsgálatot rendeltem el annak kiderítésére, hogy a Közép-dunántúli Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség megfelelő módon és színvonalon végezte-e a számára előírt ellenőrzést". Igaz, ez az eljárás azzal a veszéllyel is fenyegetett volna, hogy esetleg felvetődik Zay Andrea kinevezőjének, Illés Zoltánnak a felelőssége is, de mégis ez tiszta beszéd, ennyiből világosan látszik, hogy Magyarország egy modern, demokratikus jogállam, ahol az állampolgárok érdeke az első, és ha ezen sérelem esik, akkor az általuk választott és fizetett végrehajtó hatalom mindent megtesz ennek orvoslására.
A rettenetes tragédia bekövetkezte után alapvetően az a tipikus emberi reakció határozta meg a közvéleményt (sajnálatos módon talán még a nagyobb részét is, kissé háttérbe szorítva a károsultak további sorsával való törődést is), hogy "vajon ki a felelős és milyen mulasztást követett el?" Tegyük rögtön hozzá, hogy a kérdés ilyetén megközelítése sok mindent elfed, lévén, hogy prekoncepcionális: azt sugallja ugyanis, hogy szükségszerűen van egyszemélyi felelős, és a másféle (felelősebb) viselkedéssel a tragédia bekövetkezte mindenképpen megelőzhető lett volna. Ez természetesen ebben a formában nincs így, de ugyanakkor az megkérdezhető, hogy kik azok, akik jobban, nagyobb odafigyeléssel is végezhették volna a dolgukat. Lássuk sorban a szereplőket, és a szereplésükből adódó tanulságokat!
— 1. A cég és vezetői. A MAL egész vezérkara láthatólag minimum eltűrte, hogy a zagykazetta ott áll, ahol áll, potenciális veszélyforrást jelentve több településre és azoknak minden lakosára. De sajnálatos módon ez minden más érintettre is elmondható, ennek a helyzetnek a megszüntetése érdekében senki nem tett semmit. A másik – mint kiderült, a jogi vád alapját is képező – ilyen probléma a katasztrófaterv hiányossága lehet(ne). De valóban az kellene legyen egy katasztrófaterv alapjellemzője, hogy minden lehetséges (és persze: mit tekintünk "lehetséges"-nek?) esetre van előre legyártott forgatókönyv benne? Vajon van-e a paksi atomerőműben olyan utasítás, hogy mi a teendő arra az esetre, ha Godzilla a Dunából kiemelkedve megtámadná az objektumot? Vagy mit tenne vajon a tervből kiolvasva a tiszalöki duzzasztómű vezetősége, ha az UFO-k megpróbálnák lézersugárral porig rombolni a létesítményt? Felmerülnek természetesen a belső ellenőrzés hiányosságai is, de még egyszer megemlíteném, hogy a tökéletes belső ellenőrzés sem okvetlenül lett volna képes megelőzni-kivédeni a tragédiát (hiszen nem rendelkeztünk adatokkal arról, hogy pl. egy elsőnek észlelt szivárgás után mennyivel válik válságossá a helyzet); valamint azt is, hogy a tározót nem a pénzhajhász vezetőség építette profitmaximalizálási céllal, hanem azt úgy "örökölték".
— 2. Civilek, "külsősök". Azt bármilyen szinten elvárni, hogy egy - akár nemzetközi - civilszervezet majd betölti az élő lelkiismeret szerepét az állam és a cég ellenőrzésre szakosodott szervei helyett, természetesen illúzió. Így aztán velük szemben követelményeket, felelősséget megfogalmazni nem is nagyon lehet. Maximum azt, hogy a saját hitelük és a normális közhangulat érdekében ne a hírverést és az imázserősítést tekintsék elsődleges fontosságúnak. Azaz az ilyen és ehhez hasonló esetekben ne az utólagos "lám, mi megmondtuk előre" jellegű önpromóció domináljon. Különösen, hogy úgy tűnik, nem is mondták meg: egyes hírek szerint azok a fényképek, amelyeken már júliusban látható volt a szivárgás, most kerültek először publikálásra, eddig valahogy nem volt ez fontos senkinek.
— 3. A magyar állam, a kormány. Kialakult egyfajta metódus arra nézvést, hogy egy modern, demokratikus állam hogy viselkedjék állampolgáraival szemben a hasonló katasztrófa-szituációkban, hogyan fejezze ki a velük vele szolidaritását. Ebben a tekintetben végülis nem érheti szó a ház elejét: a miniszterelnök – belügyminiszter – környezetvédelemért felelős vidékfejlesztési minisztériumi államtitkár trojka egész jól szerepelt, sőt a végén még a dolgot sikerült megfejelni egy kihelyezett kormányüléssel is. (Ilyenkor látszik a kevesebb miniszter kézzel fogható előnye: nyolcan simán elférnek a Kultúrba'.) Sokkal gyászosabb a kép, ha azt vizsgáljuk, amit már a II/2. részben is feszegettünk, azaz hogy mint erre leginkább illetékes "felső hatóság" milyen közvetett vagy közvetlen ellenőrzési mechanizmusokat működtetett a magyar állam, vagy ha úgy tetszik: a mindenkori kormány. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban elsősorban a Közép-dunántúli Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség jogosítványai és kötelezettségei kerültek a figyelem középpontjába. Nehéz nem összefüggést találni a frissiben kinevezett nem túl acélos szakmai múlttal rendelkező Zay Andrea személye és a szemmel láthatóan felületes vizsgálat közt. Azt kell mondjam, Orbán Viktor egyedülálló alkalmat szalasztott el arra, hogy demonstrálja: a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezett valami tényleg "az emberekért", az egész országért van, és hogy a választásokkal, az új kormánnyal valóban új világ kezdődött, ahol fikarcnyit sem számít a pártkötődés, egyedül csak az, hogy valaki a megfelelő szinten, a tőle elvárható módon látja-e el feladatát (más kérdés persze, hogy ha ilyen szándékok vezették volna az új hatalmat, akkor az illető hölgy már eleve nem is kerül abba a pozícióba, ahol most ráirányult a közfigyelem). A miniszterelnöknek egyedül csak annyit kellett volna mondania: "vizsgálatot rendeltem el annak kiderítésére, hogy a Közép-dunántúli Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség megfelelő módon és színvonalon végezte-e a számára előírt ellenőrzést". Igaz, ez az eljárás azzal a veszéllyel is fenyegetett volna, hogy esetleg felvetődik Zay Andrea kinevezőjének, Illés Zoltánnak a felelőssége is, de mégis ez tiszta beszéd, ennyiből világosan látszik, hogy Magyarország egy modern, demokratikus jogállam, ahol az állampolgárok érdeke az első, és ha ezen sérelem esik, akkor az általuk választott és fizetett végrehajtó hatalom mindent megtesz ennek orvoslására.
Ehelyett két dolog történt: egyrészt pár napnyi kínos csend után egyszer csak kiderült, hogy nem is volt taggyűlés... akarom mondani vizsgálat; és hát eleve nem is kell, hogy legyen, mert az nem a KdKTVF hatásköre. (Hosszabb vargabetű: ha megvizsgáljuk az erről részletesen rendelkező 347/2006. sz. kormányrendeletet, akkor való igaz, hogy tételesen nem találunk arra való utalást, hogy a MAL Zrt. devecseri zagytározójának az ellenőrzése is a cég feladata, de az általánosságban felsorolt feladatok közé bizony nagyon is illeszkedik egy ilyen jellegű munka is. Ez az érzésünk csak erősödik, ha kicsit böngészgetünk a Búbosbanka Kör egykori vezetője új munkahelyének honlapján. A közzétett nyilvános jegyzőkönyvek közt ugyanis az elmúlt félévben 5 olyan is akad [a 78309/10, 77222/10, 38660/10, 78769/10 és a 29357/10 számúak], amelyik a MAL Zrt. tevékenységének vizsgálatát taglalja. Valljuk be, nem teljesen életszerű az, hogy egy bizonyos cég egyféle ügyeiért felelős egy hatóság, míg másikféle környezetvédelmi dolgai más szervhez tartoznak. Különösen úgy, hogy a fentebb felsoroltak közül az utolsó iktatószám egy kifejezetten a vörösiszappal [annak tárolásával és ártalmatlanításával] kapcsolatos esetet takar. [Ez még úgy is igaz, hogy a kolontári tárolóval kapcsolatos vizsgálatnak nincs nyoma az oldalon.])
A másik dolog, ami "vizsgálat" címén történt az az volt, hogy Orbán Viktor sajtótájékoztatón bejelentette: nem természeti okokra, hanem emberi felelősségre vezethető vissza a katasztrófa. Mindezt alig 24 órával a gátomlás után... ("Elnézést, Bástya elvtárs, ez [már] az ítélet.") Hamarosan sikerült is megtalálni a bűnöst, Bakonyi Zoltánt, akinek még súlyosabb volt a bűne, mint egykor Kóka Jánosnak(,aki merészelt helikoptert birtokolni): benne van a 30 leggazdagabb magyar közt (igaz, az első 10-ből egyet az MLSZ elnökévé kreáltak, egy a magyar ipari és vállalkozói szférát képviseli a közéletben és a nemzetközi porondon, egy meg csak csendestársként van jelen a Nemzetgazdasági Minisztériumban, de ez más kérdés). A bűnöst aztán mihamarabb őrizetbe is vették, a III/1.-ben olvasható vád (azaz a katasztrófakezelési terv hiányosságai) miatt, ami figyelemre méltó logikai bakugrás: ha ugyanis a tragédia bekövetkeztének okát keressük, akkor kiváltó okként nem lehet megjelölni azt, hogy valaki(k) nem volt(ak) felkészülve arra, hogy mit kell csinálni a katasztrófa bekövetkezte után. (Alaptézis: az ok mindig megelőzi az okozatot.) A kormány azonban nem elégedett meg ennyivel; láthatólag elkapta őket a gépszíj, hogy itt a kiváló alkalom, hogy demonstrálják: itt rend van, és ők izomból megoldanak mindent. A parlamentben hajmeresztő díszletként vastapssal körítve (!!! - egy állítólagosan demokratikus és kapitalista magántulajdon alapján álló országban!! [vajon tapsolnak-e Kínában, mikor bejelentik a gonosz vállalatigazgatók kivégzését?]) került bejelentésre a MAL Zrt. állami kezelésbe vonása. Az, hogy egy katasztrófavédelmi szakembernek a cég élére való állítása miért garancia a jövőbeni kártérítések kifizetésére (amire egyébként a MAL egyébként is hajlandóságot mutatott, majd később kötelezettséget is vállalt; valamint egy jogállamban nyilván be is volna hajtható) azt én meg nem mondhatom, igaz nem is vagyok miniszterelnök.
Az azonban bizonyos, hogy akárhogy is böngészem az index összeállítását a művelt nyugati világban megesett legdurvább ipari katasztrófákról, az adott károkozó állami felügyelet alá vonását mint eljárási metódust sehol nem találom. Biztos ez is világszabadalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése