Csak ezt az egészet utálom

Újabb olvasói levél a Magyar Narancsnak, ennek a publicisztikának a kapcsán:

"Kedves Narancs!
Hogy stílszerűen kezdjem: a fenti című írást többször elolvastam, de nem találtam benne semmit. Pontosabban semmi olyant, ami a NENYi lényegéről szólt volna. Számomra szinte hihetetlen, hogy a társadalomtudományokban oly jártas Mérő László irodalmi alkotásként kezeli a Nyilatkozatot és annak tartalmi elemzése kapcsán a vélt szerző (Orbán Viktor -- vajon miért pont ő??) gondolatvilágában merül el, és jut el az "alkotó" tisztességes jószándékáig, miközben a (szögezzük le: NEM irodalmi műalkotás!)Nyilatkozat igazi lényegéről egyetlen szó sem esik.
Ez a lényeg pedig a Nyilatkozat KÖTELEZŐ kifüggesztésében (tehát kvázi-kötelező elolvasásában) rejlik. És olyan esetekben, amikor a könyvesboltban nézelődő fejéhez pisztolyt fognak azzal, hogy egy adott könyvet kötelező elolvasni, ha el akarja kerülni a ravasz meghúzását, akkor az illetőt aligha fogja az érdekelni, hogy vajon milyen gondolatai lehettek annak a bizonyos mű szerzőjének, miközben a regényét írta.
Egyedül az fogja foglalkoztatni, hogy töltött-e fegyver és hogy elsüti-e azt, aki a halántékához tartja.
Meg hogy egyáltalán mindez hogy fordulhatott elő. "

Újraszületett július 4-én, avagy a gitáros magányossága

Amikor utoljára találkoztunk épp negyed évszázada, akkor egy, a Tönk Széléről elnevezett zenekar közepén, és sikerei csúcsán állt. Az ember kétféleképpen hajlamos értékelni, ha egy együttes egyik tagja önálló karrierbe kezd. Vagy úgy vagyunk hajlamosak látni a szólópályára lépőt, mint aki az együttes vállán fellépve szerzett valamelyes ismertséget, majd ezt felhasználva "dezertált" a közösségből. A másik lehetséges értelmezés viszont ennek épp az ellenkezője: társai magára hagyták a hőst, és ő így most a jól megszokott közösségből kiszakadva kénytelen produkálni, hogy felszínen maradhasson.

Akárhogy is, Mark Knopfler a július 4-én az Arénában adott koncertjén tett róla, hogy a "magányos szólista" mítoszát mihamarabb elfeledjük. Egyrészt azért, mert sem a színpadon, sem pedig a nézőtéren nem volt magányos: "odafent" válogatottan jó zenésztársak (pl. a kopasz hegedűs srác, aki szinte eksztatikus módon élt együtt a zenével) vették körbe, akikkel minden gesztusból és a ráadás előtti összeborulásból is érezhetően igazi csapatot alkotott a Mester; "odalent" pedig szemmel láthatóan-füllel hallhatóan igazi hardcore Dire Straits- és Knopfler- fanatikusok töltötték meg mind az álló-, mind az ülőhelyeket (mégha egy kegyes trükk, a nézőtér felére csökkentése ezt azért erősen meg is könnyítette); akikkel az előadó egy idő után intenzív és oldott párbeszédet folytatott.
Másrészt a magány fogalma azért sem juthatott eszünkbe, mert a Gitáros "odabent" sem volt egyedül: folyamatos és nagyon ékesszóló párbeszédet folytatott a Zenével. Alakították, űzték-hajszolták és ölelték egymást egymás után és egyszerre; így aztán nagyon keveseknek jutott eszébe, hogy a színpadon egy kvázi-mozgássérültet látnak: hiába töltötte a koncert jóformán egész időtartamát - gerincbántalmai miatt - egy bárszékszerű ülőkén, mégis megrázóan erős élményben volt részünk. Bár ha nagyon akarom, akkor akár erre is fogható, hogy az egész műsor alapdinamikája inkább a lassúbb, meditatív számok felé ment el. (A műsornak persze volt még érdekessége: mert bár még a nagy álló dobon is ott ékeskedett a "Get Lucky Tour", valójában csak a nyitó szám szerepelt a legújabb szólóalbumról, ugyanakkor a műsor harmadát Dire Straits-nóták tették ki.)
Egy koncert jó esetben sok apró, emlékezetes momentumból áll össze. Nos, ez ilyen alkalom volt. Végezetül ezek közül idéznék fel hármat:
1/ a Romeo & Juliet előtt a gitárhordozó (Knopfler a fentebb taglaltak miatt székhez kötött volt, ezért külön erre a célra rendszeresített staff hordta be neki az éppen aktuális gitárt, amit ő minden alkalommal kedves, emberi gesztusként biccentéssel köszönt meg) behozza a legendás fémborítású akusztikust, ami a Brothers in Arms borítója óta emblematikussá emelkedett — halk moraj fogadja az eszközt...
2/ Ráadásként aztán elhangzik a Brothers in Arms is... a többi zenész a szám elején néma, katonás vigyázzba merevedik, csak Knopfler gitárja és hangja zeng, aztán lassan bekapcsolódnak a többiek is... magasztos pillanat.
3/ A famulus valamikor a koncert közepe táján bead egy piros gitárt, amin látszatra semmi különös sincs. Ám ahogy Mark mester pöngetni kezd rajta, csodát látunk: a hangszer fejére szerelt kis kamera képe a kivetítőn óriásira nagyítva mutatja a gitár nyakát teljes hosszában, ahogy a zenész kezei fel-le siklanak rajta, ujjai pedig bűvölik a húrokat. A közönség lélegzet-visszafojtva, egy emberként mered a vászonra, vagy figyeli Knopflert.
A Gitáros, bár elmerül a művészetében, egyáltalán nincs egyedül.
Csak egyedül áll.
Ül.

A búrok(országá)ban születtek, avagy a hiány VB-je

Igen, vége a 19-nek is... és most négy évig megint hiány lesz, figyelés, hogy ki lesz a 20. uralkodója, és várakozás. De az az igazság, hogy ez alatt az egy hónap alatt is a hiány volt a domináns érzés — legalábbis számomra. Lássuk, miért!

A sztárok hiánya

Aki kellőképpen figyelt az elmúlt egy hónap során, annak nem okozhat gondot az alábbi kérdés megválaszolása: mi a közös a következő játékosokban — Messi, Kaká, Rooney, Torres? Igen, való igaz: az előzetesen világmegváltóként, csapatokat a hátukon cipelőként beharangozott "kulcsemberek" egy nyomorult gólocskát nem voltak képesek összehozni - nem, nem fejenként, hanem összesen! És ha még bővítjük a névsort az egy-egy gólos Ronaldoval, Drogbával és Eto'o-val, akkor fel kell tegyük a kérdést: mi történt a sztárokkal, a legnagyobbakkal?? A könnyű és sokak által hangoztatott válasz a túlterheltség, a hihetetlenül magas, idénybeli 50-60-as mérkőzésszám szokott lenni erre. Csakhogy ugyanez igaz azokra is, akik igenis képesek voltak kimagasló teljesítményt nyújtani: az agyon nem sztárolt, de a közvetlen a nagyok mögött kissé szürkébben állandóan ott álló második vonalra, vagy épp az újonnan feltűnőkre, felfutókra. Kevés Forlános, Mülleres, David Villás reklámot láttunk (eddig), igaz? Úgyhogy a válasz talán inkább a foci üzleti vállalkozássá változásában rejlik. A média nemcsak jó értelemben emelheti ki a játékost a többiek sorából, hanem el is szigetelheti valós közegétől. De van itt más is: a fentiek újból felvetik a kérdést, amely a futball hőskorának elmúltával, a multikulturalitás előretörésével, a migráció világtendenciává válásával talán aktuálisabb, mint valaha — mi a létjogosultsága a "nemzeti" csapatoknak, vagy egyszerűbben: van-e még értelme nemzeti válogatottakról beszélni, ilyeneket versenyeztetni?

És a fenti kérdéshez kapcsolódik a mentalitás problémaköre is: a sztár(olt) játékos megszokta, hogy a csapat őköréje épül, őt szolgálja ki (és persze ezáltal közvetve az üzleti vállalkozásként működő klubcsapatot/céget). Innentől már nagyon nehéz lehet visszalépni, és nemcsak alárendelődni egy más célnak, hanem egy új rendszerbe beletanulni, annak részeként létezni, akár csak egy hónapon át is, pláne amikor nem selejtezőket kell játszani, hanem kiélezett versenyhelyzetben bizonyítani.

A kapusok hiánya
Igen, tudom, a labda. Szitál, meg pattan. Olyan hülyén. De azért akkoris... Hol vannak a kapusok? Maier, Shilton, Zoff , Kahn, de akár még Schmeihcel is...?? Akiről a védő, ha tudja, hogy ott van mögötte, nem izzad a tarkója, bátrabban játszik, és főleg nyugodtabban... Jó, Casillas esetleg tényleg itt volt, Buffon meg sérült... és a többiek? Az angolok bevallottan három színesbe öltöztetett bohóccal próbálkoztak, a németek az eredetileg nagyjából ötödik-nyolcadiknak jelölt portásokkal érkeztek; a braziloknál Julius Cézár kései reinkarnációja épp a megbízhatóságát nem igazolta, az argentin kapus igazából hajviseletéről maradt csak emlékezetes, az a Muslera, akiről a riporter nem bírta elégszer elmondani, hogy hosszú időre megoldotta az uruguay-i kapusgondokat pedig szinte egymaga elintézte, hogy csapata ne kerüljön se a döntőbe, se a dobogóra. Azok az afrikai kapusok, pedig akiket megpróbáltak "végre megbízható"-nak elsütni, sorra eljutottak egy-egy (vagy több) látványos betliig ki előbb, ki utóbb. A döntő párosítása végülis ebből a szempontból mindenképpen igazságosnak mondható: az a két csapat márkőzött, amelynek kapuvédője (egyébként a fináléban is) a legmegbízhatóbbnak, és akár még bravúrokra is képesnek bizonyult.

Az edzők hiánya
A foci örök kérdése, hogy mennyit tesz hozzá/vesz el egy csapat teljesítményéhez/ből az edző munkája. És minél magasabb szinten zajlik a játék, ez annál súlyosabb kérdéssé válik. Azt, hogy negatív irányban milyen "csodákra" képes egy edző, sokkal látványosabban bizonyította a VB, mint a másik végletet. Igen, elsősorban Domenech edző feledhetetlen produkciójára gondolunk, de az az örökbecsű magyar bölcsesség is igazolást nyert, miszerint "Sz@rból nem lehet karikás ostort fonni, de ha lehet is, akkor sem tanácsos vele rittyentgetni." Mert mondjuk Lippi vagy Capello mindamellett, hogy márkás neveknek számítanak, ez önmagában édeskevésnek bizonyult. (És ott az örök vitakérdés, Eriksson, aki nem éppen a saját pozitív megítélését erősíti az elefántcsontparti csapatnál kifejtett tevékenységével.) Persze volt olyan irányzata is ennek a tendenciának, amely abból indult ki, hogy a jól hangzó név mégcsak nem is kell, hogy az edzői vonalon legyen jól hangzó, elég, ha köze van a focihoz (Dunga, Maradona).
De általában is elég siralmasnak tűnik az edzői teljesítmény: néhány kivételtől eltekintve nem nagyon látszottak nagy edzői húzások, invenciók; bár azért érdemes megemlíteni azt a Marcelo Bielsát, aki Chile szövetségi kapitányaként megpróbálta a gyakorlatba is átültetni azt a tézist, hogy a támadó csapatok ellen támadni kell, hiszen szükségszerűen gyengébb a védelmük. De azért igazából - bár a döntőben mindkét szövkap jól cserélt, és alakította át ezzel csapata szerkezetét - a "mezőny" egészét tekintve itt is maradt némi fájó hiányérzet.

Fejhiány
Korábban már volt alkalmam kifejteni, hogy mennyire álságosnak gondolom a FIFA hozzáállását mind konkrétan a videóbíró, mind tágabban az egyre sürgetőbbnek látszó reformokkal kapcsolatosan. Az, hogy egy szervezet olyan "érvekkel" vél visszaverhetőnek szükséges technikai fejlesztéseket, amelyek soha sehol semmilyen más sportág esetében nem voltak igazak (az egységes körülmények követelménye a grundtól a VB-ig [ez ugye se a kosárban, sem a jégkorongban, sem sehol máshol nincs így...]), már csak az képes tetézni, hogy diadalként tálalja, hogy hazazavarta a VB-ről azokat a saját alkalmazottait (a gólt meg nem adó és a lesgólt megadó bírókat), akik a szervezet idióta előírásainak szellemében működtek, és kezelték az ebből adódó tévedéseiket.

És vége
Az ember persze azt várná, hogy egy VB-t egy olyan csapat nyerjen, amelyik végig meggyőző játékkal minden számottevő ellenfelét legyőzte, aztán ugyanilyen markánsan felülkerekedik a döntőben is. De az az igazság, hogy ez a séma inkább nem működik (Magyarország-1954; Hollandia-1974 vagy akár Brazília-1998), mint igen. (Talán a Pelé-féle brazil csapat volt ilyen.) Sokkal több olyan példát tudunk mondani, amikor a végülis győztes válogatott, vagy közben lendült bele, vagy mindvégig pocsék maradt (ezekre most nem írok példákat).
Azon kívül tehát, hogy "a foci igazságtalan" alapvetően nem vonhatunk le messzebbre mutató, komolyabb következtetést egy adott VB győztesének kilétéből. Lehet persze nagy tudású elemzéseket írni: olyanokat, amelyek az egyik héten a hagyományokból, a másikon pedig a világ megváltozott szociális trendjeiből vezetik le az aktuális VB történéseit. (Más kérdés, hogy ez a két írás - ugyanazon szerzőjük dacára - nemcsak egymást is cáfolja, hanem önmagában sem teljesen igaz: hiszen ha olyan egyértelmű volna a "három nagy" fölénye, sokat kellett volna a döntőkben találkozniuk, de eddig összesen 2 olasz-brazilról és 1-1 olasz-németről és német-brazilról tudunk [azaz valaki nem azért jut el a döntőig, mert nagy, hanem attól lesz nagy, hogy eljut a döntőig] és hát a négy közé érve bizony csúnyán elfogyott a dél-amerikaiak fölénye is; ráadásul a VB-t végülis a kivételként leírt Spanyolország nyerte.)
Meggyőződésem, hogy hogy egy VB-nek sokkal inkább a következő négy évet - és ezáltal a foci egész fejlődését - meghatározó szerepe van a győztes kilétén keresztül mindenekelőtt. Gondoljuk csak el, hogy mennyire más volna/lehetne a mai labdarúgás, ha a korábban említett két döntőt, az 54-eset és a 74-eset az akkori vesztesek, azaz a magyarok és a hollandok nyerik! Azaz másképp fogalmazva: soha nem a "miért (az a csapat nyert, amelyik nyert)?" az igazán érdekes kérdés, hiszen abban a törvényszerűségek mellett mindig rengeteg véletlenszerű esemény (pl. csoportbeosztások, sorsolás) is szerepet játszik, hanem sokkal inkább a "mi következik ebből?" Hiszen iylenkor mindenki a győztest akarja majd meghaladni, túllépni, legyőzni. És ebből a szempontból kétségtelenül üdvös (kvázi "hasznos", azaz kis csúsztatással: "igazságos"), hogy a 19. Labdarúgó-világbajnokságot Spanyolország nyerte.

Már megint a komcsik...

Ahogy korábban jeleztem, bizonyos ügyekben nagyon nehéz eldönteni, hogy ki számít komcsinak, és ki a nemzeti ügyek tisztakezű és -lelkű képviselője. Most azonban az is kiderülni látszik, hogy a kommunista ármány még sokkal mélyebbre fészkelte be magát, sokkal több helyre furakodott be, mint azt valaha is gondolni merészeltük legvadabb álmainkban is akár.

Igen, a győri egyházmegyében is dolgoztak komcsik, sőt, nemcsak amolyan lótifuti munkát végeztek, hanem olyan felelősségteljes munkakört tölthettek be, hogy még régi kommunista szokásukat, a sikkasztást a pénzek elsíbolását is zavartalanul végezhették több éven át. Az ész megáll, hát mi van itt? Vadabbnál vadabb lehetőségek kergetik egymást az ember agyában, hogy mi történhetett. A győri egyházmegye netalántán nem káderezte le a pénzügyekkel foglalkozókat, és válogatás nélkül mindenkit, akár még egy kommunistát is felvettek, pusztán egy közgazdasági végzettség kellett volna ehhez?? Vagy az Egyház eme bástyája igenis nem mulasztotta el a szükséges óvatosságot, és alávetette a jelentkezőket a szükséges és nélkülözhetetlen világnézeti szűrésnek, de a komcsik ördögi elvetemültségükben még arra is képesek voltak, hogy hitelesen alakítsák a hívő embert, csak azért, hogy aztán később majd sikkaszthassanak az Egyháztól???
Esetleg... netalántán... elképzelhető, hogy mégsem csak a kommunisták sikkasztanak Mária Országában??? Lehet, hogy a sikkasztás és a korrupció egyáltalán nem is világnézet-függő dolog, és nemcsak a komcsik képesek sikkasztani???
De ez utóbbi annyira fantasztikus elképzelés, hogy ilyesmi még csak viccből sem juthat az ember eszébe...

Falra magyar!

Elment a nap, táskájába tevén
ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán.
Ketten vagyunk most, Lenin meg én,
Lenin mint fénykép szobám falán.

Száját harsány szó feszíti szét,
bajusza mereven fölfele néz.
Homloka ráncában az emberiség,

hatalmas homlok, hatalmas ész.
(V. V. Majakovszkij)

Az a jó abban, ha Semjén Zsolt megnyilvánul, hogy az ember előre tudhatja, hogy annak olvastán-hallatán okvetlenül valamilyen szélsőséges reakcióra fogja magát ragadtatni: vagy féktelen röhögésre, vagy öklendezéssel kísért köpködésre, esetleg ezek tetszőleges számú kombinációjára (haladók a szimultán, egyidejű verzióval is próbálkozhatnak). Szervesen illeszkedik ebbe a sorba a legújabb semjéniáda is, amely azt taglalja, hogy mit is tegyünk az osztálytermek falára. Pontosabban a pártelnök-miniszterelnökhelyettes úr nem ennyire liberális (jujj, mit is beszélek???), hogy a dolog kérdésként vetődjön fel benne, ő ennél sokkal határozottabb alkat: megmondja a tutit, hogy miért (a) feszületet KELL kitenni a közoktatási intézményekben. (Ha már egyszer Schmitt Pálnak mérsékeltebb sikere volt...)
Kár, hogy amit mond, az egyrészt nem igaz (vagy legyünk elnézőek: eléggé csúsztatás-szerű), másrészt pedig "érveiben" benne van az is, hogy pontosan mivel cáfolhatók. Azaz: olyasmivel érvel, ami inkább gyengíti az ő álláspontját, mintsem alátámasztaná-erősítené. Kezdjük azzal, hogy egy keresztény gyökerű világnézeti párt elnökének illene tudni különbséget tenni a kereszt (,amely érvelése szerint mind a Szentkoronán, mind a magyar címerben megjelenik), illetve a feszület közt. Ha nem menne, szívesen segítek: a feszület keresztből és Corpusból (az arra felszögezett Megváltó testéből) áll össze. Márpedig ilyesmi sem a koronán, sem a címerben nem található. Eleve nem teljesen tiszta, hogy a korona egy ilyen esetben miért képezi az érvelés alapját. Hordja a magyar király? Nem, (egyelőre még) köztársaság van, az az államforma. Vagy Semjén Zsolt már tud valamit, hogy nemcsak az új alkotmány, hanem egyáltalán az egész közélet a Szentkorona-eszme által lesz vezérelve hamarosan, csak kissé elsiette a dolgokat, mert már nem bírta magában tartani?
Egyáltalán: bakki, nédd már, de csodálatos, egy olyan tárgy, amely a 11-13. században, a vallásos középkor legközepén készült, és a szakrális, Istentől való királyi uralmat volt hivatott szimbolizálni, kereszttel a tetején készült el??? Hát ez csodálatos, sőt szinte hihetetlen... de mindenesetre legalábbis akkora jelentőségű, hogy ettől 8-10 évszázaddal később feszületet kell kitenni minden közoktatási intézményben, nyilván.
De akkor nézzük a címert, hátha az. Azért az mégiscsak egy közhatalmi jelvény, állami szimbólum, nagyobb kisugárzó erővel. Azt azért jegyezzük meg, hogy 1990-ben az első szabadonválasztott magyar parlament hosszas vitát folytatott arról hogy a magyar címer ebben a formában létezzen-e, vagy esetleg valamilyen más verzióban. (Érdekes módon egyébként a vita fő kérdése épp az volt, hogy a Szentkoronás verzió, vagy az anélküli [az ún. Kossuth-címer] legyen-e az új köztársaság fő szimbóluma.) Nos, mint ilyen állami szimbólum, a címer eleve ott lóg minden tanterem falán, tehát belőle külön kiemelni még egy-egy motívumot teljességgel fölösleges, aki mindenáron keresztet akar látni, az - épp Semjén úr érvelésének alapján - vigyázó szemeit nyugodtan vetheti a címer tetején ékeskedő szentkoronán lévő keresztre, vagy akár a címerpajzson lévő kettőskeresztre is. (Utóbbival ugyan akad egy kis probléma, nevezetesen, hogy a négykarú, mutáns Jézus esetétől eltekintve nem nagyon alkalmas feszületnek, ily módon kissé gyengíti a KDNP első emberének érveit, de kicsire nem adunk.)
Vagy akkor legyünk következetesek, és lógassunk ki a címerből kivett kereszt/feszület mellé még egy koronát is, aztán egy hármashalmot, és hát, igen... az árpádsávokat is! És pont itt az újabb probléma: annak az érvelésnek a gyengeségére, hogyha valami történelmi jelentőséggel bír, a múltban, a nemzet történetében valamikor szimbólumszereppel bírt, akkor ma azt okvetlenül meg kell jeleníteni a mai mindennapokban, és áhítatos tisztelettel kell körbenyaldosni, éppen az a legjobb ellenérv, ami az árpádsávval az elmúlt 10-15 évben történt. Az, hogy a történelem (,amelynek ura persze Isten, mint június 4-e óta van szerencsénk tudni) egy folyamat, amelynek során bizonyos dolgok változnak, vagy egyszerűen csak átalakul a jelentőségük, más aspektusból látjuk őket, nyilvánvaló evidencia. Ezért nem hordják a szülők a feszülettel feldíszített falú iskolába fehér lovon, hátrafelé nyilazva turulmadarak kíséretében csemetéiket, hogy aztán, ha délután a tanítónéni berovásírt az ellenőrzőbe, előkapják a nádpálcát, és némi varkocsráncigálás kíséretében jól elverjék az ebadta nebulót.
Félreértés ne essék, itt az utolsó mondatban a múltról írtam, nem a jövőről vizionáltam.
Legalábbis remélem.

Egy újabb érv Paraguay mellett

Egy grandiózus fogadalom :))
És akik tudni szeretnék, milyen impozáns látványra számíthatnak Asunción városának lakói (illetve a remélhetőleg realizálódó élő közvetítés nézői), csak üssék be bátran bármelyik képkeresőbe a hölgy nevét... :)

UPDATE (2010.07.09.): a hölgy igazi spanyol grand... amit ígért, be is tartotta, vagy egyszerűen csak tisztában van vele, hogy mennyit ér a publicitás... (spanyolajkúaknak/szeműeknek az eredeti itt, és innen még gigaposzter is rendelhető á 2 eurós egységáron).