Közhely, hogy mi magyarok pesszimistán szemléljük történelmünket: azt jogos vagy jogtalan sorscsapások sorozataként fogjuk fel (hogy messzire ne menjünk példáért, elég csak épp nemzeti himnuszunkat felidéznünk). Néha azonban nem vesszük észre, hogy a Sors/a Jóisten nemcsak utólagos csapásokat mér ránk, hanem megadja a lehetőséget arra is, hogy okos emberek módjára mások hibáiból tanulhassunk — ha nem is éppen előzetesen, de épp csak utólagosan.
Lássuk be, Olaszország nem nyomasztóan jó teljesítményével fog bekerülni a modern demokrácia aranykönyvébe. Kormányok jöttek-mentek, teszefoszaság váltott brutalitást és viszont; kalandorok és idealisták ültek a miniszeri bársonyszékekben és álltak a kormányok élén. Minderre a katyvaszra még sikerült rátromfolniuk derék taljánoknak Silvio Berlusconi előkapásával a sifonérból, és az ő többszöri megválasztásával feltenni a koronát eme emlékezetes teljesítményre. Mert az is kétségkívüli tény, hogy az Il Cavaliere-hez képest a síkvidéki tapír bízvást a spanyol udvari etiketten pallérozódott úriembernek tekinthető. Nemcsak a jogállam saját szájaíze szerint való értelmezése, és ezzel annak megcsúfolása, de a gátlástalan niggerezés, az angol királynő és az EU-csúcs összes államfőjének semmibe vétele is árnyalják a képet. És akkor még érdemes arról is megemlékeznünk, hogy Berlusconi magánembernek sem sokkal különb, sőt! Macsó, sőt hímsoviniszta tempói is örökre emlékezetesek maradnak.
Mégis most, hogy Olaszország megválasztott miniszterelnökét nagyon durva inzultus érte, érdekes módon mégsem beszél senki olyasmiről, hogy milánói dómmal megdobni valakit igazából a szabad véleménynyilvánítás legfelső fokú attribútuma. Vagy akár csak arról, hogy a fent leírtak miatt az áldozat igazából megérdemelte a sorsát. És még csak az sem került szóba, hogy egy ilyennel szemben minden megengedett, pláne az Ügy érdekében.
Mégis azok a suttyó, agyatlan digók képesek voltak átlátni, hogy a miniszterelnök megtámadtatásának bármiféle helyeslése a mindenkori miniszterelnök presztízsét, és ezzel végső soron a demokratikus berendezkedést ássa alá.
Igazából a kérdés most már csak annyi, hogy képesek vagyunk-e ebből tanulni. Legalább utólag.
Lássuk be, Olaszország nem nyomasztóan jó teljesítményével fog bekerülni a modern demokrácia aranykönyvébe. Kormányok jöttek-mentek, teszefoszaság váltott brutalitást és viszont; kalandorok és idealisták ültek a miniszeri bársonyszékekben és álltak a kormányok élén. Minderre a katyvaszra még sikerült rátromfolniuk derék taljánoknak Silvio Berlusconi előkapásával a sifonérból, és az ő többszöri megválasztásával feltenni a koronát eme emlékezetes teljesítményre. Mert az is kétségkívüli tény, hogy az Il Cavaliere-hez képest a síkvidéki tapír bízvást a spanyol udvari etiketten pallérozódott úriembernek tekinthető. Nemcsak a jogállam saját szájaíze szerint való értelmezése, és ezzel annak megcsúfolása, de a gátlástalan niggerezés, az angol királynő és az EU-csúcs összes államfőjének semmibe vétele is árnyalják a képet. És akkor még érdemes arról is megemlékeznünk, hogy Berlusconi magánembernek sem sokkal különb, sőt! Macsó, sőt hímsoviniszta tempói is örökre emlékezetesek maradnak.
Mégis most, hogy Olaszország megválasztott miniszterelnökét nagyon durva inzultus érte, érdekes módon mégsem beszél senki olyasmiről, hogy milánói dómmal megdobni valakit igazából a szabad véleménynyilvánítás legfelső fokú attribútuma. Vagy akár csak arról, hogy a fent leírtak miatt az áldozat igazából megérdemelte a sorsát. És még csak az sem került szóba, hogy egy ilyennel szemben minden megengedett, pláne az Ügy érdekében.
Mégis azok a suttyó, agyatlan digók képesek voltak átlátni, hogy a miniszterelnök megtámadtatásának bármiféle helyeslése a mindenkori miniszterelnök presztízsét, és ezzel végső soron a demokratikus berendezkedést ássa alá.
Igazából a kérdés most már csak annyi, hogy képesek vagyunk-e ebből tanulni. Legalább utólag.