Mi harminc?

"Lám csak, azért voltak nekünk élményeink"

(Cseh Tamás: Krakkói vonat)

Emberek útra kelnek, akár több száz kilométer távolságból is. Közülük délelőtt egyesek egy órát rohangásznak fel és alá, hogy amikor találkoznak egy bőrgolyóval, akkor úgy rúgjanak bele, hogy azzal a társaság egyik részéből fergeteges derültséget, a másikból pedig letargikus legyintéseket váltsanak ki. Később — délután — másokkal kiegészülve azzal töltik az időt, hogy történeteket hallgatnak az elmúlt fél évtizedről  — jobbára arról, hogy semmi sem történt. Ki érti ezt?

***

Stigmák

A Karáth-Rozmán rangadót hiába magyaráznád annak, aki nem élt benne: nemcsak, hogy átérezni, még megérteni sem lenne képes. Mint ahogy azt sem, hogy akkor miért is kell már egy nappal előbb, pénteken leutazni Szombathelyre (pedig ugye: akklimatizáció, lelki ráhangolódás stb.).  Ráadásul úgy, hogy a kelenföldi pénztárosnő közli: helyjegy ugyan már nincs az IC-re, de nyugodtan vegyek felszállót, és akkor majd a kalauz megbüntet egy ezresre. WTF?? hivatalos, MÁV által kiállított jegyet veszek, aztán még a tetejébe a bünti is?? Akkor inkább választom a gyorsot, az legalább szintén nosztalgia: egy darab múlt az Intercity előtti időkből.

Másnap reggel aztán hosszú séta befelé a kapualjból, aztán már ott is vagyunk a tornaöltözőben. A szokott vissza(nem)fojtottan erotikus hangulatot csak némileg erodálja, hogy meglehetősen csekély létszámban, tízen vagyunk jelen. Viszont a testvéries-5-5-ös elosztás legalább összejön. Később befut még egy létszámon felüli gépesített Fritz, valamint BéRita mint fanatikus szurkoló és tiszteletbeli cheerleader. A félelmetesen jó csapatösszeállításnak köszönhetően (a kapuban Csapos, a piros duplapárduc, hátul Gergácz Pé Csaba és jómagam, elöl pedig a félelmetes Kolbász - Manó páros ostromolja az ellenfél kapuját) hamar egyértelművé válik a Karáth-csapat fölénye. Ez aztán akkorára nő, hogy a pálya is felborul. Később aztán megtudom, hogy igazából én borultam fel, nem teljesen saját jószántamból. (Lásd: ábra)

Mindegy, a földcsuszamlás-szerű győzelmet semmi nem gátolhatja meg, hab a tortán, hogy 34 év után Manó is meglövi első gólját, szóval teljes az öröm.
Délután ofői a kissé átalakult osztályteremben. Kiderül, hogy senkivel nem történt semmi az elmúlt öt évben, de ennek az elmesélése több mint egy órával tovább tart a  tervezettnél.
És aztán a a vacsora: elvileg ez volna a laza kötetlen csevegésre adatott hely, de mire igazán belejöhetnénk a létszám már a harmadára csökkent, és egyre fogy... Hiába, hogy megöregedtek a többiek, nem bírják az éjszakázást!
Szóval, marad a sok jó élmény mellett (ismerős és ismeretlenné vált arcok, nagy poénok, többek szerint egész jól nézek ki – a koromhoz képest, persze stb.) azért egy kis kielégületlenség-érzés is. (Rossz, aki rosszra gondol!)
És akkor újra a nagy kérdés: miért? Hogy együtt nosztalgiázhassunk? Hogy megmutassuk: kinőttük a régi gyerekes formánkat, és most már komoly felnőttek vagyunk? Vagy épp ellenkezőleg azt, hogy semmit sem változtunk? Hogy irigykedjünk a másikra, mert neki jobban sikerült, és több olyasmit tud felmutatni, ami a közvélekedés szerint a siker fokmérője? Vagy hogy ezek birtokában domboríthassunk a többiek előtt? Én személy szerint szeretném hinni, hogy nem erről van szó.
Eljövünk közelről és messziről, hogy elmondjuk (még ha nem is mindig sikerül) mi hogyan próbáljuk legyőzni a legyőzhetetlen problémákat, és meghallgassuk: a többiek hogyan próbálták meg ugyanezt. Hogy gyerekeink képeit mutogassuk, és vadidegen gyerekek képein ámuldozzunk. Hogy megnyugodjunk: talán nem is csináltuk olyan nagyon rosszul.
Hogy lássuk: élünk.

( Külön köszönet Nagy "Zsozsó" Zsoltnak a fényképért, és az annak létrejöttéhez nélkülözhetetlen segítségéért :) )