„A külsejét látom, megnézem belsejét;”
(Petőfi: János vitéz)
 |
| Nem annyira jól sikerült comingout |
Alapvetések
A 2011-es Pride traumatikus tapasztalatai megerősítették bennem azt a latensen különben is meglévő elképzelést, hogy homofób nácinak nem jó lenni – nemcsak azért, mert kellemetlen, ha az ember szemébe feszt könnygázt fújnak és rohamrendőrök verik laposra, hanem azért is, mivel az egyetlen képviselhető "üzenet" az, hogy különféle – tetszőlegesen kiválasztott – embercsoportok Dunába lövését követeljük, ami azért legalábbis kissé zsenánt.
No de akkor mi is az, amit már kívülről is ennyire kell utálni-gyűlölni? Hogy fest a Pride belülről, a menetből?
Klausztrofóbia
A Ligetben még viszonylag könnyű bejutni a piknik színhelyére: gyakorlatilag nincs ellenőrzés, a külső kordonnál, ami egy "Rendőrség" feliratú műanyag szalagból és egy szem szervből áll, semmilyen ellenőrzés nincs, belül viszont már egy nagy csomó sárgamellényes rendező köszön ránk barátságosan, és ezzel véget is ért a beléptetési procedúra. Kisebb-nagyobb baráti társaságokba verődve álldogál a menet leendő tagsága, első pillantásra úgy tűnik, hogy nem vagyunk túl sokan. Amikor azonban a szervezők indulásra szólítanak fel, a kisebb helyre összeálló résztvevők már tekintélyesebb csoportot alkotnak, amikor pedig énekelve-dobolva megindulunk, kifejezetten egy jó hangulatú, erős "tömegben " érzem magam, még akkor is, ha megpróbálok kívül maradni a jellegzetes lélektani hatásokon. Kicsit rossz érzéssel tölt el, hogy nem az Andrássyn, hanem az azzal párhuzamos Városligeti fasoron indulunk meg, és csak a Bajza utcánál érünk ki a sugárútra. Hallani mindenfélét párhuzamos szélsőjobbos rendezvényről a Hősök terén, de a kitérőn kívül ennek nem sok nyoma látszik. Messzire – két-három sarok távolságban – lezárt utcák és szinte lépésenként biztosító rendőrök: ezek határozzák meg az összképet. A legközelebb a Bajcsy–Andrássy éles sarkán kerülünk a nemzeti érzelműekhez, de itt is csak az látszik, hogy vannak páran – kell is a hatalmas árpádsávos zászló lobogtatásához. És még egyszer kerülünk látótávolságba: az Alkotmány utca kétharmadánál megáll a menet, és nem is megy tovább: mint kiderült, ez a vége az útnak – a Kossuth téren feltűnik a jól ismert piros-fehér csíkos abrosz. Összességében azonban egy percig sem volt szó fenyegetettségről, még a tavalyi horrorhelyszín, az Oktogon is békésen kihalt volt. A Pride a hermetikus elzártság biztonságában zajlott.
Jönnek a buzik!
Ez az elzártság azonban izgalmas statisztikai felmérésre ad alkalmat. Alapesetben ugyanis az a helyzet, hogy akik nagyon szimpatizálnak meleg honfitársainkkal, azok nagyrészt amúgyis együtt menetelnek velük, így a nézők között viszont azok lesznek túlreprezentáltak, akik gyűlöletüktől fűtve nem sajnálták a fáradságot, hogy elzarándokoljanak bekiabálni és öklöt rázni a buziknak. Így viszont maradnak az átlagemberek, a környék lakói, és az útvonal mellett dolgozók. Persze összességében nyilván egyszerűbb egy több ezres tömeget közönyösen bámulni, vagy akár adott esetben vissza is integetni nekik, mint akár fél óráig öklöt rázni feléjük, amíg elhaladnak az ablakunk alatt. Azonban ezzel együtt is úgy tűnik, hogy a semleges reakciók mellett elsöprő többségben vannak a szimpátiamegnyilvánulások: még a távoli kordonok mögött is több az integetésre emelt, mint az ökölbe szorított kéz. Persze van olyan, hogy anyuka és apuka együttes erővel rángatja el az ablaktól a függöny mögül leselkedő szőke kislányt, hátha ilyen távolságból is fertőző a leszbikusság látványa, de az ilyesmit bőven ellensúlyozza, amikor két sarokkal odább a teraszon kinn a teljes család, két, az előbbihez hasonló ikerlánnyal, és vidáman integetnek. A Bajcsyn pedig egy harmadik emeleti ablakból három fél(?)meztelen srác hajol ki egymást átkarolva, majd, hogy egyértelmű legyen a helyzet, a jobb szélső (nem, nem a szélsőjobb!) lesmárolja a középen állót. A szemmel láthatóan külföldiek viszonyulása még egyértelműbben pozitív: az Andrássyn a kávéházak kiülős teraszairól integetnek, mosolyogva V-t mutogatnak; egy ázsiai csoportból az egyik lányt társnője lökdösi a menet irányába, aligha minden célzatosság nélkül. A legszebb jelenettel azonban kétségtelenül a Bajcsyn szembesülünk: egy thai masszázsszalon szép számú, tiszta női alkalmazotti gárdája áll ki a járdaszélre; egyenruhában és fülig érő egyenmosolyban integetnek a menetnek. Szóval bátran elmondható, hogy nemcsak a menet hangulata volt vidám és felemelő, hanem a fogadtatás is.
Tanulságok
Fentebb már tulajdonképpen elmondtam, hogy vizsgáztak idén a Pride-dal kapcsolatba került különböző csoportok, itt most csak a végső konklúziót vonnám le pár szóban. A résztvevők az esemény jellegéből adódóan voltak tarkák és sokszínűek. Jómagam – minden különösebb cél és koncepció nélkül résztvevő szimpatizánsként – először kissé tanácstalan voltam. De aztán magával ragadott az a felszabadult, áradó jókedv, amit a saját magukért kiálló embertársaim árasztottak maguk körül, és már én is egy bulin éreztem magam. A Pride mint évente visszatérő rendezvény egy fura köztes kegyelmi állapotban van manapság: a másfajta szexuális orientációjúak mellett kiállni nem trendi dolog; ezért aztán a pillanatnyilag "politikai elit" gyűjtőnéven emlegetett csoportosulás nem lát esélyt arra, hogy részvételével rengeteget javítson saját imázsán. Ennek megfelelően ismertebb politikus nem is volt jelen, a kevésbé ismerteknek meg nem teszem meg azt a szívességet, hogy leírjam a nevüket. (Az persze külön megérne egy misét, hogy az imázsjavításban egyáltalán nem utazó amerikai nagykövet-asszony miért volt ott a résztvevők közt.) Viszont több kis lelkes politikai csoportosulás jelen volt, és hallatta hangját a szó minden értelmében. Volt kint közszereplő is (tisztelet érte!), de talán a legfigyelemreméltóbb az a két tüntető volt, akik az ukrán zászló színeibe öltöztek, ezzel emlékeztetve, hogy az ő hazájukban, és általában tőlünk keletebbre még szomorúbb a más szexuális orientációjúak helyzete.
A Ligetben még viszonylag könnyű bejutni a piknik színhelyére: gyakorlatilag nincs ellenőrzés, a külső kordonnál, ami egy "Rendőrség" feliratú műanyag szalagból és egy szem szervből áll, semmilyen ellenőrzés nincs, belül viszont már egy nagy csomó sárgamellényes rendező köszön ránk barátságosan, és ezzel véget is ért a beléptetési procedúra. Kisebb-nagyobb baráti társaságokba verődve álldogál a menet leendő tagsága, első pillantásra úgy tűnik, hogy nem vagyunk túl sokan. Amikor azonban a szervezők indulásra szólítanak fel, a kisebb helyre összeálló résztvevők már tekintélyesebb csoportot alkotnak, amikor pedig énekelve-dobolva megindulunk, kifejezetten egy jó hangulatú, erős "tömegben " érzem magam, még akkor is, ha megpróbálok kívül maradni a jellegzetes lélektani hatásokon. Kicsit rossz érzéssel tölt el, hogy nem az Andrássyn, hanem az azzal párhuzamos Városligeti fasoron indulunk meg, és csak a Bajza utcánál érünk ki a sugárútra. Hallani mindenfélét párhuzamos szélsőjobbos rendezvényről a Hősök terén, de a kitérőn kívül ennek nem sok nyoma látszik. Messzire – két-három sarok távolságban – lezárt utcák és szinte lépésenként biztosító rendőrök: ezek határozzák meg az összképet. A legközelebb a Bajcsy–Andrássy éles sarkán kerülünk a nemzeti érzelműekhez, de itt is csak az látszik, hogy vannak páran – kell is a hatalmas árpádsávos zászló lobogtatásához. És még egyszer kerülünk látótávolságba: az Alkotmány utca kétharmadánál megáll a menet, és nem is megy tovább: mint kiderült, ez a vége az útnak – a Kossuth téren feltűnik a jól ismert piros-fehér csíkos abrosz. Összességében azonban egy percig sem volt szó fenyegetettségről, még a tavalyi horrorhelyszín, az Oktogon is békésen kihalt volt. A Pride a hermetikus elzártság biztonságában zajlott.
Jönnek a buzik!
Ez az elzártság azonban izgalmas statisztikai felmérésre ad alkalmat. Alapesetben ugyanis az a helyzet, hogy akik nagyon szimpatizálnak meleg honfitársainkkal, azok nagyrészt amúgyis együtt menetelnek velük, így a nézők között viszont azok lesznek túlreprezentáltak, akik gyűlöletüktől fűtve nem sajnálták a fáradságot, hogy elzarándokoljanak bekiabálni és öklöt rázni a buziknak. Így viszont maradnak az átlagemberek, a környék lakói, és az útvonal mellett dolgozók. Persze összességében nyilván egyszerűbb egy több ezres tömeget közönyösen bámulni, vagy akár adott esetben vissza is integetni nekik, mint akár fél óráig öklöt rázni feléjük, amíg elhaladnak az ablakunk alatt. Azonban ezzel együtt is úgy tűnik, hogy a semleges reakciók mellett elsöprő többségben vannak a szimpátiamegnyilvánulások: még a távoli kordonok mögött is több az integetésre emelt, mint az ökölbe szorított kéz. Persze van olyan, hogy anyuka és apuka együttes erővel rángatja el az ablaktól a függöny mögül leselkedő szőke kislányt, hátha ilyen távolságból is fertőző a leszbikusság látványa, de az ilyesmit bőven ellensúlyozza, amikor két sarokkal odább a teraszon kinn a teljes család, két, az előbbihez hasonló ikerlánnyal, és vidáman integetnek. A Bajcsyn pedig egy harmadik emeleti ablakból három fél(?)meztelen srác hajol ki egymást átkarolva, majd, hogy egyértelmű legyen a helyzet, a jobb szélső (nem, nem a szélsőjobb!) lesmárolja a középen állót. A szemmel láthatóan külföldiek viszonyulása még egyértelműbben pozitív: az Andrássyn a kávéházak kiülős teraszairól integetnek, mosolyogva V-t mutogatnak; egy ázsiai csoportból az egyik lányt társnője lökdösi a menet irányába, aligha minden célzatosság nélkül. A legszebb jelenettel azonban kétségtelenül a Bajcsyn szembesülünk: egy thai masszázsszalon szép számú, tiszta női alkalmazotti gárdája áll ki a járdaszélre; egyenruhában és fülig érő egyenmosolyban integetnek a menetnek. Szóval bátran elmondható, hogy nemcsak a menet hangulata volt vidám és felemelő, hanem a fogadtatás is.
Tanulságok
 |
| Közszereplő, a háttérben fák és antifák |
Talán a nézőközönség reakcióinak-viszonyulásának megítélése a legnehezebb: az apatikus, tehetetlen bámulás a menetből szemlélve nagyjából ugyanúgy néz ki, mint a hüledező kíváncsiskodás. És persze a lelkes integetés is szólhat egyformán magának az ügynek, vagy akár csak a bulizó menetnek. Az, hogy nem volt fenyegető ökölrázás, nem voltak buzizó molinók, pesszimista megközelítésben annak is betudható, hogy egyénileg kellett volna vállalni egy véleményt, nem lehetett elbújni a többi feketeruhás közé, mint általában. De vannak optimista olvasatok is: talán tényleg az elfogadás felé haladunk, csak egy hangos kisebbség gyógyul nagyon nehezen.
Őróluk, a gyógyulásra szorulókról nem szeretnék túl sokat mondani. Viselkedésüknek szemmel láthatóan az egyetlen mozgatórugója a gyűlölet által vezérelt erőszak vágya: addig keresték a balhé lehetőségét, amíg nagy bátran meg nem találták a menet után kisebb csoportokban hazafelé tartókat. Valahol a "lelkük" mélyén alighanem ők maguk is tudják, hogy egyszerűen muszáj félelmetesnek és ijesztőnek látszaniuk, különben annak tűnnének, amik valójában: nevetségesnek. Mert milyen más jelzővel lehetne illetni egy olyan csoportosulást, amelyik szexuális orientáció ellen tüntet, ráadásul "hagyományos történelmi zászlóval"?
Végezetül a rendőrségről is pár szót. Aligha vitatható, hogy külön kell szólni a rendezvényt a kánikulai hőségben talpig páncélba öltözötten, fegyelmezetten és körültekintéssel biztosító legénységi (és leánysági) állományról és a Pride-ot először betiltani szándékozó felső vezetésről. Az utóbbiak, úgy tűnik, még mindig ott tartanak, hogy "jaj, csak nehogy felbosszantsuk a nácikat, mert abból baj lesz!". Ez nemcsak a szinte most már menetrendszerűen ismétlődő betiltom – mégis engedélyezem huzavonából látszik, hanem pl. az elhíresült transzparens-ügyből is. Sőt, ha nagyon akarom, ide számítható a többek által szóvá tett túlbiztosítás is. Azt gondolom, az is arra vall, hogy letudandó kínos kötelező feladat volt a Pride biztosítása, hogy szemmel láthatólag senki nem gondolkodott el az onnan elvonulók biztosításáról – hogy a rosszabb verziókat most ne is említsük... A számomra legfelháborítóbbat hagytam a végére: bár nem ismerem az eredetileg tervezett programot, de aligha valószínű, hogy a felvonulás szervezői az Alkotmány utca közepéig szándékoztak volna eljutni. Mégis csak ez sikerült, ugyanis a Kossuth teret megszállták az árpádsávos zászlókat lengető feketeruhások. Az, hogy ezt megtehették, és a forgalom meg nem zavarására és a bejelentett rendezvényekre oly éberen figyelő rendőrség csak asszisztált ehhez, azt eredményezte, hogy egy jól sikerült délután végén mégiscsak kissé kesernyés szájízzel és némi hiányérzettel indultam haza.
Őróluk, a gyógyulásra szorulókról nem szeretnék túl sokat mondani. Viselkedésüknek szemmel láthatóan az egyetlen mozgatórugója a gyűlölet által vezérelt erőszak vágya: addig keresték a balhé lehetőségét, amíg nagy bátran meg nem találták a menet után kisebb csoportokban hazafelé tartókat. Valahol a "lelkük" mélyén alighanem ők maguk is tudják, hogy egyszerűen muszáj félelmetesnek és ijesztőnek látszaniuk, különben annak tűnnének, amik valójában: nevetségesnek. Mert milyen más jelzővel lehetne illetni egy olyan csoportosulást, amelyik szexuális orientáció ellen tüntet, ráadásul "hagyományos történelmi zászlóval"?
Végezetül a rendőrségről is pár szót. Aligha vitatható, hogy külön kell szólni a rendezvényt a kánikulai hőségben talpig páncélba öltözötten, fegyelmezetten és körültekintéssel biztosító legénységi (és leánysági) állományról és a Pride-ot először betiltani szándékozó felső vezetésről. Az utóbbiak, úgy tűnik, még mindig ott tartanak, hogy "jaj, csak nehogy felbosszantsuk a nácikat, mert abból baj lesz!". Ez nemcsak a szinte most már menetrendszerűen ismétlődő betiltom – mégis engedélyezem huzavonából látszik, hanem pl. az elhíresült transzparens-ügyből is. Sőt, ha nagyon akarom, ide számítható a többek által szóvá tett túlbiztosítás is. Azt gondolom, az is arra vall, hogy letudandó kínos kötelező feladat volt a Pride biztosítása, hogy szemmel láthatólag senki nem gondolkodott el az onnan elvonulók biztosításáról – hogy a rosszabb verziókat most ne is említsük... A számomra legfelháborítóbbat hagytam a végére: bár nem ismerem az eredetileg tervezett programot, de aligha valószínű, hogy a felvonulás szervezői az Alkotmány utca közepéig szándékoztak volna eljutni. Mégis csak ez sikerült, ugyanis a Kossuth teret megszállták az árpádsávos zászlókat lengető feketeruhások. Az, hogy ezt megtehették, és a forgalom meg nem zavarására és a bejelentett rendezvényekre oly éberen figyelő rendőrség csak asszisztált ehhez, azt eredményezte, hogy egy jól sikerült délután végén mégiscsak kissé kesernyés szájízzel és némi hiányérzettel indultam haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése