Porlik, mint a szikla

eſ chomuv uogmuc

A mai magyar valóság (vagy az, amit annak hiszünk) hajlamos úgy alakulni-formálódni, hogy ami még tegnap abszurditásában nagy erejű metaforának látszik, amely izzó felkiáltójelként áll a nemzet idiotizmusba süllyedését zuhanását taglaló mondat végén, az mára már a leghétköznapibb valóság részévé válik. Ja, és meg is magyarázzák, hogy ez miért a lehető leghazafiasabb cselekedet. Rosszabb esetben elvárják, hogy te magad magyarázd meg.

A kötelező leckéket most talán nem mondjuk fel arról, hogy kell-e kultusszal övezni a napnál világosabban nyilas elkötelezettségű írókat csak azért, mert a témáik között Erdély is szerepel, nem csekély súllyal. Na és persze olyan hangsúllyal, amelyik — kísérteties ódonságának hála — épp a legújabb nemzeti kurzussal cseng össze. Meg arról, hogy ha román barátaink határzárral és fokozott vámvizsgálattal reagálnak mindarra a felhajtásra, amit egy emberi végakarat politikai játszmává silányítása eredményezett, akkor arra az-e az adekvát válasz, hogy az ország harmadik embere félelmetes magyar hamvakról delirál.

Próbáljunk meg inkább lehajtott fejjel elmélkedni kicsit az ügyön és mindazon, amit ebből sajátos magyar világlátásunkkal ki tudtunk hozni! Az, hogy a történet folytatásának krónikása az a Bayer Zsolt lett, aki nem csekély erőfeszítéssel elmekórtani esetté küzdötte le magát, tulajdonképpen már nem is meglepő. Kicsit már több homlokráncolásra ad okot, hogy történetben főszerepet vállalt Szőcs Géza is — bár kötődéseit és a Hatalom Embereként való megnyilvánulásait ismerve ez sem olyan csodálatos.
Az elkeserítően meglepő az inkább, hogy Szőcs Géza valamikor költő volt, a szellem embere, sőt beosztása szerint még most is a kultúrát volna hivatott képviselni. Az egy és oszthatatlan emberi kultúrát, amelynek egyik legfontosabb alapértéke és -témája az emberi méltóság. (Amely emberi méltóságot nem mellesleg a nácik és itthoni mutációik, a nyilasok nem haboztak lépten-nyomon megkérdőjelezni, felosztani-kiosztani és ezáltal sárba tiporni.) És amely emberi méltóság egyik sarkalatos pontja — az élőkén túl — a halottak méltósága. Hiszen a halott nemcsak hogy nem tartozik az élők törvényei alá (sőt őrá törvényeket hozni egyenesen a hübrisz kategóriájába esik), hanem nem is része azok céljainak, játszmáinak, kicsinyes érdekeik által vezérelt cselekvéseiknek. Nem új dolog ez, tudja — mert tudnia kell — minden, irodalommal foglalkozó embernek, az Antigoné megírása óta. Szóval ilyet egy halottal nem teszünk. Nem dugjuk aktatáskába, levesporos zacskóba, tamponos zacskóba, hogy átcsempésszük a határon, mint annak idején a dollárt, a tranzisztoros rádiót vagy a nejlonharisnyát. (Mellékszál, de azért elég fontos, hogy ebben a játszmában nemcsak a csempészés kényszerét előállító rendszer, hanem a dollárt alsógatyájába szuszakoló csempész is megválik emberi méltóságától, mivoltától.)
Külön érdemleges kérdés, hogy hogyan és miként kell beállni abba a sorba, amelynek tagjai elemei azt hangoztatják, hogy most valami olyan helyzet állt elő, amikor mégis csak kell halott emberek hamvait határokon át- és visszacsempészni, sőt ez egyenesen hazafias kötelesség. És ha sikerült, akkor gyermeki (azaz infantilis) örömmel tapsikolhatunk: "Lám, mégis rászedtük a szőröstalpú oláhot, Nyírő ott is volt, meg nem is, ahol szerintünk lennie kellett, szóval mégiscsak mi vagyunk a kultúrnemzet, bibibííí."
Ne legyenek illúzióink: itt és most a hivatalos hatalom már nemcsak asszisztál ahhoz, hogy az emberi méltóság jóvátehetetlen károkat szenvedjen, hanem maga gyártja a műsort ahhoz, hogy a valamiféle lidérces-borgőzös elképzelés szellemében kreált nemzeti ideál előbbre valóságát, sőt kizárólagosságát bizonyíthassa.
És itt és most ez egy olyan ország, ahol erre vevők vagyunk.