Elhúzódó szüzesség

— Kincs-e még manapság a női szüzesség?

— És ha igen, akkor miért a férfiaknak az, hogy kifizessenek érte 30/50 millió forintot?
— És ha nem az, akkor miért éri meg mégis a férfiaknak (vagy akárkinek), hogy fizessen(ek) érte 30/50 millió forintot?
— Ha pedig sor kerül tranzakcióra, hogyan ellenőrzi a vásárló, hogy megkapta-e a 30/50 millió forintjáért, amit vásárolt?
— Valóban létezik-e még ma olyan 18 éves lány, aki együtt érintetlen és eszébe jut a fentiekben taglalt tranzakció?
Nos a fentebb felsorolt kérdések azok, amelyek — minden ellenkező értelmű híreszteléssel szemben — nem érdekesek abban az óriási lufivá felfújt ügyben, amelyik ráadásul még csak nem is egyedi és nem is első a magyar média történetében.

Ami egyedül érdekes ebben a sztoriban, az a média kettős reagálása: egyrészt az, ahogy azt tételezik, hogy egy (valójában már rég meg nem lévő) egységes erkölcsi világrend létezik; másrészt viszont ahogy ennek (és bármely másik tetszőleges) normarendszernek a keretin kívül helyezik saját magukat, és mindenekelőtt azt a tevékenységet, amelyet ők maguk az egyes "szenzációs" ügyekben kifejtenek. Érthetőbben és egyszerűbben: a magyar média túlnyomó része jelenleg abban a helyzetben leledzik, hogy önmagát tényfeltáró újságírást művelő sajtóként próbálja eladni. (Hogy ezt ők maguk elhiszik-e, az nagy kérdés, de mind a pozitív, mind a negatív válasz csak elkeseredésre adhat okot: előbbi esetben a butaság, utóbbiban a képmutatás tobzódása okán.) Ugyanakkor viszont teljes mértékben természetes-szükséges velejáróként (vagy legalábbis teljesen ártalmatlan jelenségként) kezelik mindazt a pöffeszkedő, szenzáció- és rémhírkreáló attitűdöt, amely ezzel párhuzamosan és ezzel szoros összefüggésben jellemzi őket. (Ezt láthatjuk akár a híradóműsorok tendenciózus "katasztrófa-döbbenet-elképesztő" tengelyre felfűzött anyagain, akár a bulvár gátlástalan módon való értelmezésen is [pl. a Stohl-ügy tálalása: amikor ugyanaz a média, amely hipersztárt csinált Buciból, — elhitetve ezáltal, hogy neki mindent szabad — az első adandó alkalommal gátlástalan turkálásba-vájkálásba kezdett a "színész" magánéletében].) Ez persze látszatra belső ügy, hiszen elsősorban mindig egy-egy személy, szervezet dolga, hogy mennyire hajlandó önmagát komolyan venni de ez az önkép lesz az alapja annak, hogy "külvilág" mit fog gondolni róla/róluk. És a sajtó esetében — különösen ma és itt — ez egyáltalán nem mindegy.
Appendix: mielőtt bárki azt gondolná, hogy a fentiek a "multi-kozmopolita (stb.)" sajtó ellen szólnak, sietek leszögezni, hogy nem így van: a helyzet általában ilyen a Kárpát-medencében, politikai irányultságtól függetlenül. Bizony, a nemzeti és erkölcsi alapokon álló sajtó sem jobb: ugyanúgy megtalálják a vélt világrengető szenzációt pl. abban a tényben, hogy egy nagyjelentőségű zenekar koncertjére nem lehet belépőt kapni egy bizonyos jegyirodában. Amivel lejjebb (sokkal lejjebb!!) vannak, az az, hogy nem állnak meg itt: elkötelezett közönségüket a szent eszmék nevében gyűlöletre és tevékeny gyűlölködésre ösztönzik-uszítják.
Így teljes a kép.