Amikor utoljára találkoztunk épp negyed évszázada, akkor egy, a Tönk Széléről elnevezett zenekar közepén, és sikerei csúcsán állt. Az ember kétféleképpen hajlamos értékelni, ha egy együttes egyik tagja önálló karrierbe kezd. Vagy úgy vagyunk hajlamosak látni a szólópályára lépőt, mint aki az együttes vállán fellépve szerzett valamelyes ismertséget, majd ezt felhasználva "dezertált" a közösségből. A másik lehetséges értelmezés viszont ennek épp az ellenkezője: társai magára hagyták a hőst, és ő így most a jól megszokott közösségből kiszakadva kénytelen produkálni, hogy felszínen maradhasson.
Akárhogy is, Mark Knopfler a július 4-én az Arénában adott koncertjén tett róla, hogy a "magányos szólista" mítoszát mihamarabb elfeledjük. Egyrészt azért, mert sem a színpadon, sem pedig a nézőtéren nem volt magányos: "odafent" válogatottan jó zenésztársak (pl. a kopasz hegedűs srác, aki szinte eksztatikus módon élt együtt a zenével) vették körbe, akikkel minden gesztusból és a ráadás előtti összeborulásból is érezhetően igazi csapatot alkotott a Mester; "odalent" pedig szemmel láthatóan-füllel hallhatóan igazi hardcore Dire Straits- és Knopfler- fanatikusok töltötték meg mind az álló-, mind az ülőhelyeket (mégha egy kegyes trükk, a nézőtér felére csökkentése ezt azért erősen meg is könnyítette); akikkel az előadó egy idő után intenzív és oldott párbeszédet folytatott.
Másrészt a magány fogalma azért sem juthatott eszünkbe, mert a Gitáros "odabent" sem volt egyedül: folyamatos és nagyon ékesszóló párbeszédet folytatott a Zenével. Alakították, űzték-hajszolták és ölelték egymást egymás után és egyszerre; így aztán nagyon keveseknek jutott eszébe, hogy a színpadon egy kvázi-mozgássérültet látnak: hiába töltötte a koncert jóformán egész időtartamát - gerincbántalmai miatt - egy bárszékszerű ülőkén, mégis megrázóan erős élményben volt részünk. Bár ha nagyon akarom, akkor akár erre is fogható, hogy az egész műsor alapdinamikája inkább a lassúbb, meditatív számok felé ment el. (A műsornak persze volt még érdekessége: mert bár még a nagy álló dobon is ott ékeskedett a "Get Lucky Tour", valójában csak a nyitó szám szerepelt a legújabb szólóalbumról, ugyanakkor a műsor harmadát Dire Straits-nóták tették ki.)
Egy koncert jó esetben sok apró, emlékezetes momentumból áll össze. Nos, ez ilyen alkalom volt. Végezetül ezek közül idéznék fel hármat:
1/ a Romeo & Juliet előtt a gitárhordozó (Knopfler a fentebb taglaltak miatt székhez kötött volt, ezért külön erre a célra rendszeresített staff hordta be neki az éppen aktuális gitárt, amit ő minden alkalommal kedves, emberi gesztusként biccentéssel köszönt meg) behozza a legendás fémborítású akusztikust, ami a Brothers in Arms borítója óta emblematikussá emelkedett — halk moraj fogadja az eszközt...
2/ Ráadásként aztán elhangzik a Brothers in Arms is... a többi zenész a szám elején néma, katonás vigyázzba merevedik, csak Knopfler gitárja és hangja zeng, aztán lassan bekapcsolódnak a többiek is... magasztos pillanat.
3/ A famulus valamikor a koncert közepe táján bead egy piros gitárt, amin látszatra semmi különös sincs. Ám ahogy Mark mester pöngetni kezd rajta, csodát látunk: a hangszer fejére szerelt kis kamera képe a kivetítőn óriásira nagyítva mutatja a gitár nyakát teljes hosszában, ahogy a zenész kezei fel-le siklanak rajta, ujjai pedig bűvölik a húrokat. A közönség lélegzet-visszafojtva, egy emberként mered a vászonra, vagy figyeli Knopflert.
A Gitáros, bár elmerül a művészetében, egyáltalán nincs egyedül.
Csak egyedül áll.
Ül.
Másrészt a magány fogalma azért sem juthatott eszünkbe, mert a Gitáros "odabent" sem volt egyedül: folyamatos és nagyon ékesszóló párbeszédet folytatott a Zenével. Alakították, űzték-hajszolták és ölelték egymást egymás után és egyszerre; így aztán nagyon keveseknek jutott eszébe, hogy a színpadon egy kvázi-mozgássérültet látnak: hiába töltötte a koncert jóformán egész időtartamát - gerincbántalmai miatt - egy bárszékszerű ülőkén, mégis megrázóan erős élményben volt részünk. Bár ha nagyon akarom, akkor akár erre is fogható, hogy az egész műsor alapdinamikája inkább a lassúbb, meditatív számok felé ment el. (A műsornak persze volt még érdekessége: mert bár még a nagy álló dobon is ott ékeskedett a "Get Lucky Tour", valójában csak a nyitó szám szerepelt a legújabb szólóalbumról, ugyanakkor a műsor harmadát Dire Straits-nóták tették ki.)
Egy koncert jó esetben sok apró, emlékezetes momentumból áll össze. Nos, ez ilyen alkalom volt. Végezetül ezek közül idéznék fel hármat:
1/ a Romeo & Juliet előtt a gitárhordozó (Knopfler a fentebb taglaltak miatt székhez kötött volt, ezért külön erre a célra rendszeresített staff hordta be neki az éppen aktuális gitárt, amit ő minden alkalommal kedves, emberi gesztusként biccentéssel köszönt meg) behozza a legendás fémborítású akusztikust, ami a Brothers in Arms borítója óta emblematikussá emelkedett — halk moraj fogadja az eszközt...
2/ Ráadásként aztán elhangzik a Brothers in Arms is... a többi zenész a szám elején néma, katonás vigyázzba merevedik, csak Knopfler gitárja és hangja zeng, aztán lassan bekapcsolódnak a többiek is... magasztos pillanat.
3/ A famulus valamikor a koncert közepe táján bead egy piros gitárt, amin látszatra semmi különös sincs. Ám ahogy Mark mester pöngetni kezd rajta, csodát látunk: a hangszer fejére szerelt kis kamera képe a kivetítőn óriásira nagyítva mutatja a gitár nyakát teljes hosszában, ahogy a zenész kezei fel-le siklanak rajta, ujjai pedig bűvölik a húrokat. A közönség lélegzet-visszafojtva, egy emberként mered a vászonra, vagy figyeli Knopflert.
A Gitáros, bár elmerül a művészetében, egyáltalán nincs egyedül.
Csak egyedül áll.
Ül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése