Hol is kúrtuk el?

2010-ban volt 20 éves az a folyamat, amit Fábri Sándor utolsó vicces megnyilvánulásával – jópár évvel ezelőtt – "gengszterváltás"-nak nevezett. Húsz év történelmi léptékkel mérve meglehetősen rövid időszak, ám tehetséges nemzetünknek ez tökéletesen elegendőnek bizonyult arra, hogy a kívülről ráerőszakolt, megszállók által fenntartott kommunizmus után a maga által választott demokráciáról is bebizonyítsa: alkalmatlan rá. A következőkben arra teszek kísérletet, hogy erősen szubjektív módon megpróbáljam összegyűjteni-leltárba szedni mindazokat a tényezőket, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy mára a magyar politika a paródiájává silányuljon annak, amit a művelt világban a "köz szolgálatá"-n értenek. Miután ez az a terület, amelyen gyakorlatilag minden összefügg mindennel, ezért az általam megemlítendő tételeket nem ok-okozati sorrendben sorolom elő, hanem egy körülbelüli kronológiát próbálok követni, és ahol ez különösen szükséges, ott utalok a fennálló összefüggésekre.

Tötymörgés a szimbólumok körül

A nemzet élete fája fáj-e

Amikor szóba kerül a rendszerváltás utáni első magyar kormány teljesítménye, általában azzal a megjegyzéssel szoktam értékelni, hogy már akkor tudni lehetett, hogy itt komoly problémák lesznek, amikor az új Országgyűlés heteket töltött el az azon való vitákkal, hogy legyen-e korona a Köztársaság címerén vagy ne. Azaz más szóval: ahelyett, hogy elsősorban azzal kezdett volna foglalkozni, hogy milyen tartalommal töltse meg a szimbolikus kereteket, inkább afelé fordította figyelmét, hogy mi legyen az a szimbolikus keret, amely (alighanem így gondolták) majd épp a szimbólumok erejénél fogva szinte magától feltöltődik tartalommal. Hogy ez az elgondolás vajon helyes volt-e, erősen kérdéses, de legnagyobb kártétele a közvetetten sugárzott üzenetben érhető tetten. Azaz abban, hogy mindaz, amit "szimbolikus politizálás" néven szoktunk összefoglalni, nemcsak hogy elsődleges fontosságú, hanem kizárólagos (és ebből adódóan érinthetetlen - megkérdőjelezhetetlen) jelentőségű a nemzet életében. Valaminek a szimbolikus jelentőségét pedig kizárólagosan az határozza meg, hogy az erre felkent személyek annak nyilvánítsák. (A példák végtelen hosszan sorolhatóak lennének Wass Alberttől kezdve az árpádsávon és a kokárdán át egészen a turulig — függetlenül attól, hogy ezek megjelenése és magasztossá nemesülése nemhogy nem használt az ország ügyének, hanem éppenséggel ártott.)
Mindehhez járult még az is, hogy az új kormány (nyilvánvaló önérdektől vezettetve) a szimbólumok érvényességét elsősorban azok tradicionális mivoltából eredeztette. Azaz: valami csak akkor válhat érvényes jelképpé, ha vagy ő maga régi, vagy régen tették szimbolikus tartalmúvá. Erre kiváló példa lehet a Várban lévő, báró (!) Hatvany Lajos nevét viselő utca visszanevezése Kard utcára; amire összesen annyi "indok" volt felhozható, hogy "mert régen is az volt".

A Nemzet emberei
Annak természetes ellenhatásaként, hogy a határokon túli magyarság 1990 előtt a hivatalos politika számára szinte egyáltalán nem létezett, a rendszerváltás után a nemzeti érzés a másik szélsőség felé lendült ki. Természetesen szervesen kapcsolódva az előző pontban leírtakhoz, azaz a lehetőleg minél avíttabb gondolkodást leporolva, a két világháború közti erősen sovén nemzetieskedő mentalitást felújítva, igazából sosem elhatárolódva a területi revízió elől. És mindezek mellett a kizárólagosság igényét is felmutatva, lehetetlenné téve ezzel a magyar nemzetet érintő ügyekről folytatandó bármiféle vitát-eszmecserét. És igazi kártétel itt mutatkozott a ló túloldalára való átesésben: hiszen ezek után már csak "hazaárulást" jelenthetett minden ettől eltérő megközelítés, vagy akár csak a szélsőséges álláspontok kritikája is.

Kik vagytok ti? 

Vezéreszmék

Az első demokratikus választások után megkezdődött a hatalomba került új pártok saját maguk és ellenfeleik általi pozicionálása. (Ez a voksolás előtt még nem volt lényeges pont, hiszen az alapkérdés a "szocialista" rendszer leváltása volt.) Azt, hogy a hatalomba jutottak kicsodá(na)k (tartották magukat), azt fentebb már leírtam. A probléma azonban az volt, hogy aránytalanul nagyobb súlyt kapott a politikai ellenfelek negatív színben való feltüntetése, ami kezdetben burkolt szurkálódás volt, majd a sározáson át eljutott a totális mocskolódásig. És ami külön tragédia volt, hogy ezek a dolgok szinte köszönőviszonyban sem voltak a valós politikai vagy közéleti teljesítménnyel, sokkal inkább a "jól bevált" régi sémák kerültek elő. Újra előkerült a népies-urbánus szembenállás, csak nem ezekkel a "szelídített" kifejezésekkel, hanem sokkal inkább a huszadik század harmincas éveinek második felére már eldurvult szélsőséges antiszemitizmus kifejezéskészletét és világlátását átvéve. (Azt nem írhatom, hogy felújítva.) Talán az egész eltelt két évtized legnagyobb problémája, hogy ezekre a jelenségekre soha, egy szó erejéig nem érkezett negatív vélemény a jobboldalról, akármilyen szélsőséges megnyilvánulásokról is lett légyen szó. Lett ehelyett ilyen-olyan szépelgő magyarázat "hagyományőrző" fiatalokról, nemzeti identitásról, miegyébről. És bűvészkedés a szavakkal, master és muster és a tárgyilagosan tudósítani próbáló sajtó lejáratása. Az, hogy végülis a politika használta-e ki a szélsőségeket, vagy inkább a csapdájukba esett, és ezzel együtt kelepcébe terelte az egész magyar közéletet, ma már – visszanézve – viszonylag könnyen megválaszolható kérdés. Az is tragikomikus hozadéka volt ennek az újfajta ügybuzgalomnak, hogy az MDF, — amelyik a 90-es kampány során mindenekelőtt antikommunista pártként definiálta önmagát — olyan eredményesen folytatta (részben saját pártjának végül MIÉP-esedő jobbszárnya, részben az ennek a folyamatnak következtében feléledő különféle kreatúrák segítségével) annak a  szuggerálását, hogy melyik az a párt, amelyik "idegenszívű és nemzetietlen", míg önmaga jelölte ki azt, hogy a 94-es büntető jellegű választás során melyik párt az, amelyik a kisebbik rosszat jelenti a hatalomban. Tegyük hozzá: ez a "mesteri" húzás, amelyik az MSZP 54%-os mandátumarányát hozta, legalább olyan mértékben hozzájárult az utódpártot körbevevő karantén lebontásához, mint az, hogy a kész helyzet elé állított SzDSz belement a koalícióba.

A politikai "elit" izolációja

Talán az előzőekhez képest kisebb fajsúlyúnak tűnhet, de valamilyen szempontból mégis messzire ható következményű lépés volt az önkormányzati tisztségviselők (polgármesterek) parlamenti képviselőséggel való összeférhetetlenségének megszüntetése. Indokolták volt bármivel is, ez a lépés elsősorban a politikai élet képviselőinek kasztosodását idézte elő. De nemcsak arról volt szó, hogy sikerült teljességgel összemosni az országos politikát a helyi érdekűvel (holott ezek prioritásai – ahogy az önkormányzati választások alkalmával menetrendszerűen el szokott hangzani – sokszor egészen mások), hanem sokkal inkább arról, hogy a politikának sikerült önmagát csapdába csalnia: a parlamenti frakciókban először csak felbukkantak, aztán egyre nagyobb számban képviseltették magukat a polgármesterek. Ők szinte magától értetődően és ösztönösen alakultak "önkormányzati lobbivá". De nemcsak az egyes (vagyis gyakorlatilag  szinte minden) régiók, megyék, vidékek érdekeivel szembemenő országos érdekű ügyeknek tettek keresztbe, hanem minden olyan intézkedés mögül is kihátráltak, vagy legalábbis igyekeztek azt felpuhítani, amelyik számukra a helyi választásokon való tekintély- és főleg szavazatvesztéssel fenyegetett. A politika gonosz iróniája és egyben kegyetlen logikája, hogy ezt a lépést végül az az MSzP szenvedte meg leginkább, amelyik előterjesztette és megszavazt(att)a.

Programpárt és választási párt, avagy a hatalom igézetében

Szamaritánusok vs. ormánypárt

A klasszikus politikai gondolkodás céljaik, törekvéseik szerint is karakterizálja a politikai pártokat, nemcsak oldal szerinti hovatartozásuk alapján. Így szokás megkülönböztetni programpártokat és választási pártokat. Az előbbiek működésük fókuszába elsősorban bizonyos előre meghatározott célokat állítanak, és esetleges hatalomra kerülésük esetén ezeket a célokat igyekeznek megvalósítani. Ezzel szemben a választási párt célja (mily  meglepő!) a választási siker, hogy hatalomra kerüljön. (És minél minőségibb kormányzást produkálván ott is maradjon.) Természetesen erre a felosztásra is igaz, hogy aligha léteznek "tiszta" típusok: még a legelvhűbb programpárt is átkapcsol választási párt üzemmódba a voksolás közeledtekor, hogy a programja megvalósításához szükséges politikai hatalmat megszerezhesse. És még a legvadabbul hatalomra törő választásiak is igyekeznek valamiféle (vonzó és/vagy szakszerű) programmal maximalizálni a rájuk szavazók számát. Így egy-egy ország pártpolitikájában a választási és a programpárti attitűd valamelyes egészséges egyensúlya alakul ki.
A fentiek természetesen csak a nem-magyar viszonyokra igazak, nálunk ez is másképp alakult kissé. A fentebb vázolt ellenségképek kialakulása-kialakítása ezen a téren is gyökeres (és mondanom sem kell: negatív előjelű) változásokat generált. A 94-es választások után bekövetkező Fidesz-fordulat már sejtetni engedte, hogy legalább egy olyan párt van, amelyik innentől kezdve csak és kizárólag választási párti üzemmódban hajlandó üzemelni, mégha épp tegnap is voltak a (vesztes) választások. Ez a mentalitás azonban súlyos paralizáló hatással volt az egész magyar politikai életre. A puszta hatalom érdekében végrehajtott gyökeres és (szinte) az egész pártot átható fordulat üzenete elég egyértelműen a politikai harc középpontjába helyezte a hatalmat, pontosabban annak birtoklását. És miután a hatalombirtoklás deklaráltan ön- (sőt: egyetlen) céljává vált a politizálásnak, ez kihatott annak minőségére, és legvégső és legtragikusabb módon pedig magukra a választókra és azok mentalitására is. Sokat elmond erről a szituációról, hogy a legutóbbi 3 választás győztese nagyon erősen arra alapozva tudott nyerő módon kampányolni, hogy a másik oldal hogyan birtokolta a hatalmat, amikor ő volt kormányon. Ez a militáns helyzet vezetett ahhoz a hadiállapothoz, hogy minden választás-kormányváltás egyre inkább egyben új időszámítás kezdetévé is vált, és mindent újra kellett kezdenünk 4-8 évente a nulláról (vagyis újabban inkább úgy tűnik: a mínusz végtelenről).
Amikor persze ezek a szempontok válnak kizárólagossá, akkor össze kell zárni: "mi" kifelé nem hibázhatunk, mert akkor fogást kínálnánk "magunkon" az ellenségnek. (Hogy ez mennyire igaz, azt épp az ezzel szembemenő egyetlen kísérlet, Gyurcsány őszödi beszéde igazolja látványosan: az önostorozó, meglévő hibákkal való szembenézést javalló  beszéd így vált a háborús logika alapján halálos vétekké, beismerő vallomássá. [Erről részletesen itt írtam.]) Amikor azonban ez lesz az első számú rendezőelv, akkor többé nem válik szükségessé a jól végzett munka, (hiszen mindenki jól dolgozik!!) és ehelyett a felfelé való lojalitás válik az egyetlen értékelési szemponttá. Ami persze a kontraszelekció legbiztosabb kiváltója.


A sokk hiánya

Megrázó élmény

Akárhogyan is vizsgáljuk: a volt szovjet blokk minden országa átesett valamilyen (szándékolt, vagy sorsszerűen rászakadó) sokkterápián. Ezeket szépen ki lehet gyűjteni a gazdasági statisztikákból: hiperinfláció, brutális munkanélküliség, a GDP soha nem látott visszaesése, az államadósság drasztikus megugrása voltak a kísérőjelenségek minden esetben. Egyedül valahogy Magyarország maradt ki a szórásból. (És most kérem, lazítsunk, és amilyen gyorsan eszünkbe jutott, ugyanolyan gyorsan felejtsük is el akár a Bokros-csomagot, akár a Bajnai-kormány intézkedéseit; ezek ugyanis kisiskolás csínytevések voltak amazokhoz képest, mértéküket nézve. Köszönöm!) Ennek a sokktalanságnak két oka is volt. Az első távlatosabb történelmi: hazánk a mindenkori legvidámabb barakk-ként mindig is a viszonylag kényelmesebb életfeltételekkel ütött el a béketábor többi tagjától (persze már ekkor sem önerejéből, hanem hitelekből!). Azt, hogy ezt a privilegizált helyzetet sokan természetes jognak tekintik, és mindent  megtesznek a fenntartása érdekében, nagyon hamar jelezte a '90-es taxisblokád. A fentebb leírt hatalomcentrikus kormányzási modell pedig végképp lezárta az utat az elől, hogy az elengedhetetlenül szükséges gazdasági változtatásokat egy lépéssel tegyük meg, ahogy egy mélyre hatoló, de bravúros vágással metszi ki az orvos a kóros gócot. Ez persze oda is vezetett, hogy a választópolgárok döntő többsége elhitte (nem utolsó sorban azért, mert el is akarta hinni), hogy egyedül csak nekünk sikerült valahogy ignorálnunk a gazdasági realitást, mi birtokoljuk a bölcsek kövét. És miután egyre messzebb kerültünk ezeknek a lépéseknek a megtételétől, egyre inkább messze kerültünk az általuk képviselt realitástól is. A hatalom totemisztikus bódulatában aztán nemcsak hogy a szavazatmaximáló technikák kerültek előtérbe, hanem semmi hosszútávú nem vált többé megvalósíthatóvá.

Feldobom:  barna, leesik büdös és nem az én fejemen van
Az egész itt vázolt folyamategyüttesnek van egy félelmetes közös vonása. Nevezetesen az, hogy minden általam elősorolt, téves, hibás lépésről előre lehetett tudni, hogy nem célravezető, sőt kifejezetten ellenjavallt hosszú távon az egész nemzet szempontjából. Az ellenjavalltság ráadásul a legtöbbször azzal járt együtt, hogy a várható káros következmények történelmi példák sokaságával dokumentáltak voltak. Ezekkel szemben pedig mindösszesen ott állt a rövid távú politikai előny: a hatalom megtartásának ígérete. Ebben az ördögi körforgásban a poltika csinálói úgy viselkedtek, mintha hangosan azt mondták volna: "Gyerekek, dobjuk fel ezt a vödör szart, hátha csoda történik, és nem esik vissza!"... majd nagyon halkan, csak maguk elé mormogva még hozzátették: "... és ha vissza is esik, akkor sem a mi fejünkre, hanem a tiétekre."
Röviden és egy szóval ezt úgy mondják: felelőtlenség.
A magyar demokráciát cserben hagyták azok, akiknek működtetniük és ezzel gyarapítaniuk óvniuk kellett volna, hogy mindnyájunk számára megmutathassa előnyeit. De mivel erre egymagában nem volt képes, nemcsak mi fordultunk el tőle, hanem ő is tőlünk.
Jó lenne hinni, hogy mihamarabb ismét ránk tekint.

(Nos, nem, a lista tényleg nem teljes, eléggé szubjektív a válogatás. Ezért mindenkit arra biztatnék, hogy vagy itt, vagy a blog Facebook-oldalán [link ott jobbra] kiegészítsen, vitázzon, vagy csak megvitassa a kérdést a többiekkel!)