Don Luis Tenorio de Coosa, Debrecen hercege és a tartomány örökös kormányzója, a Király valóságos belső és titkos udvari tanácsnoka (egyes körök szerint pedig még akár a trón várományosa is) nagyokat sóhajtva vált meg nap közbeni ruhadarabjaitól. Ágya szélén ülve, miközben lepergett előtte a kormányzásban elmúlt újabb nap sok-sok gondja és nehézsége, másra sem vágyott már, csak arra, hogy álomra hajthassa fejét.
Ekkor azonban a folyosó felől furcsa, fülsértő zajok hatoltak a kormányzói lakosztályba. Fém döngése, súrlódása, recsegés-ropogás... És pár pillanat múlva, szinte sarkaiból kiszakadva kivágódott a kormányzói hálóterem kétszárnyú ajtaja. Akármennyire is fáradt és álmos volt Don Luis, most mégis minden álom kiröppent a szeméből: hatalmas, ormótlan, másfél embernyi alak állt az ajtóban. Bronzszemüvegén fémesen csillant meg az éjjeli lámpa fénye, és ahogy a kormányzó a maga okuláréját sebtében a helyére tolta, rémülten ordított fel: saját óriásira torzult képmásával állt szemközt.
De mielőtt a kormányzó szóra nyithatta volna a száját, a bronzvendég megelőzte, és érces hangján így szólt Debrecen urához:
-Megidéztél, Don Luis, itt vagyok hát!
-Takarodj, otromba behemót, én bizony nem hívtalak! Sőt, mindent megtettem, hogy távol tartsalak szeretett városomtól...
-Épp ezzel idéztél fel, és növeltél óriási erejűvé, Don Luis! A múlt árnyai a kétségbeesésből és a félelemből nyerik erejüket.
-Én ugyan nem hívtalak, nem vagyok a barátod, semmi közöm hozzád, ezt most már mindenki láthatja, nem tehetek róla, hogy itt vagy, hogy rátelepedtél a városomra, te démon!!!
-Don Luis... te mered magad politikusnak, kormányzónak nevezni? Szavaiddal nem hívtál, az igaz... de épp azzal keltettél életre, és hívtál el ide, hogy elhitted: bizonygatnod kell, nem akarsz szobrot állíttatni önmagadról. És ez nagyobb bűn, mintha tényleg így tettél volna. Ígyhát most velem jössz, magammal rántalak a Pokolba....
Persze, az is lehet, hogy mindez csak álom volt.... Szép is lenne.
(olvasnivalók a fenti kis tanulságos történethez itt és itt.)
Ekkor azonban a folyosó felől furcsa, fülsértő zajok hatoltak a kormányzói lakosztályba. Fém döngése, súrlódása, recsegés-ropogás... És pár pillanat múlva, szinte sarkaiból kiszakadva kivágódott a kormányzói hálóterem kétszárnyú ajtaja. Akármennyire is fáradt és álmos volt Don Luis, most mégis minden álom kiröppent a szeméből: hatalmas, ormótlan, másfél embernyi alak állt az ajtóban. Bronzszemüvegén fémesen csillant meg az éjjeli lámpa fénye, és ahogy a kormányzó a maga okuláréját sebtében a helyére tolta, rémülten ordított fel: saját óriásira torzult képmásával állt szemközt.
De mielőtt a kormányzó szóra nyithatta volna a száját, a bronzvendég megelőzte, és érces hangján így szólt Debrecen urához:
-Megidéztél, Don Luis, itt vagyok hát!
-Takarodj, otromba behemót, én bizony nem hívtalak! Sőt, mindent megtettem, hogy távol tartsalak szeretett városomtól...
-Épp ezzel idéztél fel, és növeltél óriási erejűvé, Don Luis! A múlt árnyai a kétségbeesésből és a félelemből nyerik erejüket.
-Én ugyan nem hívtalak, nem vagyok a barátod, semmi közöm hozzád, ezt most már mindenki láthatja, nem tehetek róla, hogy itt vagy, hogy rátelepedtél a városomra, te démon!!!
-Don Luis... te mered magad politikusnak, kormányzónak nevezni? Szavaiddal nem hívtál, az igaz... de épp azzal keltettél életre, és hívtál el ide, hogy elhitted: bizonygatnod kell, nem akarsz szobrot állíttatni önmagadról. És ez nagyobb bűn, mintha tényleg így tettél volna. Ígyhát most velem jössz, magammal rántalak a Pokolba....
Persze, az is lehet, hogy mindez csak álom volt.... Szép is lenne.
(olvasnivalók a fenti kis tanulságos történethez itt és itt.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése