"-És én a világháborúban elvesztettem a lábam!
-Apuka, apuka, ez nagyon rossz vicc: megvan mind a két lába!
-Igen, mert a nagyhatalmak visszacsatolták!"
(Markos-Nádas: Hugyos Józsi visszatér)
Közeledik június 4-e szép napja*, és ennek megfelelően borítékolni lehet, hogy mik fognak történni szép fővárosunk közterületein, illetve egyes nagyobb termeiben, épületeiben.-Apuka, apuka, ez nagyon rossz vicc: megvan mind a két lába!
-Igen, mert a nagyhatalmak visszacsatolták!"
(Markos-Nádas: Hugyos Józsi visszatér)
Lesz tüntetés a Szabadság téren, kordonbontással és esetleg táblafeszegetéssel is. Valamelyik református templom előtt beszédet fog mondani ifjabb Hegedűs lelkipásztor, esetleg lesz gyászmise könyörgéssel összekötve, este pedig kis szolid románozás és Molotov-koktélbár várhatóan az összes frekventáltabb közterületen.
Nézzük, mi is az a jeles esemény, amelyet a magyarság évente ilyen tradicionális keretek között ünnepel!
1/A "békediktátum"-mítosz
Mindazok, akik számára Trianon a magyarság történetének legtragikusabb és -gyászosabb történelmi pillanata (bár közvetlen áldozatokról nagyon nehéz beszélni, és e műfajban Mohács, Muhi és a tatárjárás , vagy akár a második világháború kétségtelenül jobban állnak [valamiért mégis mind kimaradnak a tüntetőnaptárból — pedig mit nem adnék egy jó kis mongolozásért...]) ennek a történelmi aktusnak megvetendő mivoltát azzal is hangsúlyozni óhajtják, hogy következetesen a "békediktátum" kifejezést használják az esemény említésekor. Ha kicsit jobban belegondolunk, akkor persze könnyű belátni, hogy minden háborút lezáró békeszerződés valamilyen módon "diktátum": a győztes diktál a legyőzöttnek, akinek nincs módja alkudozni. (Vannak persze ritka kivételek, amikor a felek belátják a további vérontás értelmetlenségét, és mintegy a "döntetetlen" erdeményt szentesítve kötnek békét, de azt bízvást elmondhatjuk, hogy az első világháború abszolút nem ilyen eset volt; nagyon egyértelműen voltak győztesek és legyőzöttek.) Ez olyannyira igaz, hogy pl. a magyar történelemtanítás is tud erről a tényről, a vasvári békét (1664) pl. szégyenteljes epizódként prezentálja, mert a Habsburgok nem éltek a győztes fölényével.
Mindazok, akik számára Trianon a magyarság történetének legtragikusabb és -gyászosabb történelmi pillanata (bár közvetlen áldozatokról nagyon nehéz beszélni, és e műfajban Mohács, Muhi és a tatárjárás , vagy akár a második világháború kétségtelenül jobban állnak [valamiért mégis mind kimaradnak a tüntetőnaptárból — pedig mit nem adnék egy jó kis mongolozásért...]) ennek a történelmi aktusnak megvetendő mivoltát azzal is hangsúlyozni óhajtják, hogy következetesen a "békediktátum" kifejezést használják az esemény említésekor. Ha kicsit jobban belegondolunk, akkor persze könnyű belátni, hogy minden háborút lezáró békeszerződés valamilyen módon "diktátum": a győztes diktál a legyőzöttnek, akinek nincs módja alkudozni. (Vannak persze ritka kivételek, amikor a felek belátják a további vérontás értelmetlenségét, és mintegy a "döntetetlen" erdeményt szentesítve kötnek békét, de azt bízvást elmondhatjuk, hogy az első világháború abszolút nem ilyen eset volt; nagyon egyértelműen voltak győztesek és legyőzöttek.) Ez olyannyira igaz, hogy pl. a magyar történelemtanítás is tud erről a tényről, a vasvári békét (1664) pl. szégyenteljes epizódként prezentálja, mert a Habsburgok nem éltek a győztes fölényével.
2/ Háború és béke
Mindazok, akik indíttatást éreznek minden év június elején tiltakozni a "trianoni békediktátum" ellen, nemcsak a fentieket felejtik el (azazhogy a béke mindig a győztesek diktátuma), hanem azt is, hogy nincs békekötés egy azt megelőző háború nélkül. Vagy még egyszerűbben: a béke(diktátumo)k mindig egy őket megelőző háborút zárnak le. Ily módon, ha valakinek nincs ínyére egy béke(diktátum), akkor szükségszerűen az azt okozó háborúval sem szabad egyetértenie, sőt kifejezetten elleneznie kell(ene) azt is, lévén az vezetett az olyannyira rühellt békéhez.
Érdekes módon azonban nemcsak, hogy a békét "jegyző" Franciaország nagykövetsége előtt nem szoktak ilyenkor tüntetések lenni (bár kétségtelen, hogy a masszív franciautálat kötelező gyakorlatnak látszik e körökben); de nem szoktak a tömegesen tiltakozók transzparensei felbukkanni az osztrák nagykövetség előtt sem (a világháborúba az Osztrák-Magyar Monarchia tagállamaként léptünk be); és nincs tüntetés-vonulás a Háborút megüzenő akkori miniszterelnök, Tisza István leszármazottjának, Tisza Katának háza előtt sem. Érdekes módon van viszont tüntetés, randalírozás, kordondöntés (bár – mint kiderült – ez nem bűn) és jó esetben táblafeszegetés, rongálás a szovjet katonák Szabadság téri emlékművénél. Ami márcsak azért is érdekes, mert a Trianoni "békediktátum" aláírásakor a Szovjetúnió még nem is létezett, hivatalosan ezen a néven csak 1922-től egzisztál(t). Persze, értem én, vagy érteni vélem ennek a csoportnak a "logikáját" is: korábban ott Trianon/Nagymagyarország emlékmű állt, tehát most is annak KELL ott állnia. De kicsit messzebbről szemlélve a dolgot, elég hajmeresztőnek tűnik ez az egész: annak, ami útjában áll az én elképzelésemnek, annak pusztulnia kell, akár földigromboltatás árán is (persze ez csak arra igaz, ami engem zavar, amit én építenék a helyébe, az örökké ott kell, hogy álljon). Az, hogy valamikor mi állt ott, nem igazán értem, hogy miért indok, különösen erőszakos cselekedetre. De számomra ez is valami olyasmit jelenít meg, hogy a Trianon-szindrómában mára fontosabbá vált a hecc, mint maga az a dolog, ami esetleg mögötte állhat(na).
3/ Az ezeréves határok
A Trianon kapcsán purparlét csinálók örökös hivatkozási alapja Nagy-Magyarország, vagy ha fennköltebben akarunk fogalmazni, akkor az ún. "ezeréves határok". Ez az a keret, amelyet a gonosz békediktátum szétrobbantott. Ez az álláspont egy sérelmi alapú, nacionalista megközelítésnek kétségtelenül mutatós kiindulási pontot jelenthet, ám a valósággal való viszonyát illetően legalábbis ingoványos talajon áll. Vegyük sorba, miért!
— Ahogy azt már az első pontban emlegettem, a háborúkat lezáró békekötések általában nem jószolgálati küldetésnek tekintendők, amelyeket az Üdvhadsereg hoz tető alá, hanem a könyörtelen érdekérvényesítés terepei. Ily módon egy-egy elvesztett háború a történelem folyamán mindig súlyos területi veszteségekkel is járt együtt a vesztesek számára. (Pl. így tűnt el a 18. század végére a térképről Lengyelország az osztrák Habsburgok tevőleges közreműködése mellett.) Így volt ez az első világháborút lezáró ún. párizs környéki békék esetében is. Amiben azonban ezek a békék minden eddiginél "humánusabbak", és "mértéktartóbbak" voltak (hallom a nagy felhördüléseket!) az ezeknek a szabályozott és erősen korlátozott mivolta volt. Eme szabályozás kereteit a kétségtelenül idealista gyökerű wilsoni 14 pont jelentette. (Filológusoknak eredetiben itt.) Nem történt olyan, hogy egész – nemzeti alapon szerveződő – országokat eltüntettek a térképről, mint az iménti lengyel példa esetében, sőt Lengyelországot éppen visszaállította sok igazságtalan Párizs környéki békediktátum. És a térképre rakott még számtalan nemzeti alapon szerveződő államot (Csehszlovákia, délszláv államok, illetve a Közel-Keleten a Török Birodalom "szétrobbantásával" létrejött kvázi-független protektorátusok). Természetesen ennek ára volt: az első világháborúval ért véglegesen véget a dinasztikus birodalmak kora: nem létezett többé a cári Oroszország (nem annyira a háborút lezáró békéknek, mint egyéb eseményeknek köszönhetően, bár érdekes kérdés, hogy győztes lévén hogy érvényesítették volna vele szemben a nemzetiségi önrendelkezés jogának alapelvét), és széthullott a Habsburgok által gründolt és vezetett Osztrák-Magyar Monarchia. Jó azt is tudni, mielőtt a trianoni béke igazságtalanságát feszegetjük, hogy igazából (a Török Szultánságot kivéve) az OMM volt az utolsó dinasztikus soknemzetiségű államalakulat Európában. A 19. század végén lezajlott nemzetállami folyamatoknak hála még a rendkívül konzervatív, autokratikus Német Császárság is nemzeti(ségi) alapon jött létre (hála Bismarcknak és a kisnémet megoldásnak). Ezt különben szépen illusztrálja az az összehasonlítási célzattal rajzolt három térkép is, amely a területi veszteségeket szemlélteti. Eltekintve attól, hogy a százalékarányok ránézésre nem biztos, hogy stimmelnek, valamint, hogy a rajz készítője nagyvonalúan elfelejtkezett Bulgária jócskán nagyobb területi veszteségeiről, amelyeket a világháború előzményének tartott két Balkán-háború során szenvedett el, leginkább azt érdemes észrevenni, hogy mindkét példaként felhozott ország területi "veszteségei" erősen nemzetiségi területek (Németország esetében dán, francia, illetve lengyel többség; míg Bulgáriánál román). Azaz más szóval: a nemzetiségi alapon létrejött államok határát nemzetiségi alapon korrigálta a béke.
3/ Az ezeréves határok
A Trianon kapcsán purparlét csinálók örökös hivatkozási alapja Nagy-Magyarország, vagy ha fennköltebben akarunk fogalmazni, akkor az ún. "ezeréves határok". Ez az a keret, amelyet a gonosz békediktátum szétrobbantott. Ez az álláspont egy sérelmi alapú, nacionalista megközelítésnek kétségtelenül mutatós kiindulási pontot jelenthet, ám a valósággal való viszonyát illetően legalábbis ingoványos talajon áll. Vegyük sorba, miért!
— Ahogy azt már az első pontban emlegettem, a háborúkat lezáró békekötések általában nem jószolgálati küldetésnek tekintendők, amelyeket az Üdvhadsereg hoz tető alá, hanem a könyörtelen érdekérvényesítés terepei. Ily módon egy-egy elvesztett háború a történelem folyamán mindig súlyos területi veszteségekkel is járt együtt a vesztesek számára. (Pl. így tűnt el a 18. század végére a térképről Lengyelország az osztrák Habsburgok tevőleges közreműködése mellett.) Így volt ez az első világháborút lezáró ún. párizs környéki békék esetében is. Amiben azonban ezek a békék minden eddiginél "humánusabbak", és "mértéktartóbbak" voltak (hallom a nagy felhördüléseket!) az ezeknek a szabályozott és erősen korlátozott mivolta volt. Eme szabályozás kereteit a kétségtelenül idealista gyökerű wilsoni 14 pont jelentette. (Filológusoknak eredetiben itt.) Nem történt olyan, hogy egész – nemzeti alapon szerveződő – országokat eltüntettek a térképről, mint az iménti lengyel példa esetében, sőt Lengyelországot éppen visszaállította sok igazságtalan Párizs környéki békediktátum. És a térképre rakott még számtalan nemzeti alapon szerveződő államot (Csehszlovákia, délszláv államok, illetve a Közel-Keleten a Török Birodalom "szétrobbantásával" létrejött kvázi-független protektorátusok). Természetesen ennek ára volt: az első világháborúval ért véglegesen véget a dinasztikus birodalmak kora: nem létezett többé a cári Oroszország (nem annyira a háborút lezáró békéknek, mint egyéb eseményeknek köszönhetően, bár érdekes kérdés, hogy győztes lévén hogy érvényesítették volna vele szemben a nemzetiségi önrendelkezés jogának alapelvét), és széthullott a Habsburgok által gründolt és vezetett Osztrák-Magyar Monarchia. Jó azt is tudni, mielőtt a trianoni béke igazságtalanságát feszegetjük, hogy igazából (a Török Szultánságot kivéve) az OMM volt az utolsó dinasztikus soknemzetiségű államalakulat Európában. A 19. század végén lezajlott nemzetállami folyamatoknak hála még a rendkívül konzervatív, autokratikus Német Császárság is nemzeti(ségi) alapon jött létre (hála Bismarcknak és a kisnémet megoldásnak). Ezt különben szépen illusztrálja az az összehasonlítási célzattal rajzolt három térkép is, amely a területi veszteségeket szemlélteti. Eltekintve attól, hogy a százalékarányok ránézésre nem biztos, hogy stimmelnek, valamint, hogy a rajz készítője nagyvonalúan elfelejtkezett Bulgária jócskán nagyobb területi veszteségeiről, amelyeket a világháború előzményének tartott két Balkán-háború során szenvedett el, leginkább azt érdemes észrevenni, hogy mindkét példaként felhozott ország területi "veszteségei" erősen nemzetiségi területek (Németország esetében dán, francia, illetve lengyel többség; míg Bulgáriánál román). Azaz más szóval: a nemzetiségi alapon létrejött államok határát nemzetiségi alapon korrigálta a béke.
És most jöhet a nagy felhördülés: "a királyi Magyarország területének bizony nem 72%-a volt nemzetiségi többségű!!" Tényleg nem, ez igaz. Ezt igazolja az oly sokat emlegetett Teleki-féle "vörös térkép" is, amely szinte minden Trianon-ellenes kiadványban és honlapon fellelhető. Csak van itt egy óriási probléma: a korabeli reális nemzetiségi helyzetet mutató "vörös térkép" mellett sosem a magyar többségű területek körvonala jelenik meg, mint követelmény, mint Trianon igazságtalanságának szimbóluma, hanem Nagy-Magyarország "ezeréves" határai. Hogy is van ez? Bemutatunk egy térképet, amely etnikai megoszlást ábrázol, és ezt szeretnénk bizonyítékként használni a területi kontinuitás elvének alátámasztására??? Hát, a logika ötös elúszni látszik... (Jegyezzük meg továbbá, hogy a Magyar Királyság EGÉSZÉBEN [tehát nemcsak az elszakított területeken!] a magyarság 1920-ban és már előtte több évszázad óta nem volt abszolút többségben, azaz számaránya nem haladta meg az 50%-ot.)
Van azonban más baj is az "ezeréves határ"-ral azon túl, hogy kicsit sem esik egybe semmilyen etnikai választóvonallal. Nevezetesen, hogy semmilyen módon nem ezeréves. Nemcsak az vele a baj, hogy a közkeletű Nagy-Magyarország-sziluetthez hasonló csak az Árpád-kor közepére alakult ki (valójában azonban a 19. század második felének állapotát rögzíti), hanem az is, hogy ezek a határok 1920-ban közjogilag, a nagyvilág számára már csaknem 500 éve nem léteztek. Szintén a sokat idézgetett magyar sorstragédiák egyike, Mohács óta a nagyvilág számára Magyarország jó esetben a Habsburg-birodalom egyik keleti tartományaként létezett csak, amelynek egykori, önálló állapotában létezett határai csupán virtuális, belső határként "funkcionáltak". Magyarán Trianonban egy olyan határt kellett volna visszaállítania a békekonferenciának, ha "igazságosan" és "méltányosan" akar dönteni, amely csaknem fél évezrede nem létezett — legalábbis a nemzetközi jogi felfogás szerint. Ezzel szemben mindösszesen "csak" a békekonferencia által alapelvként használt nemzeti önrendelkezés elve állt. Meglepő döntés született? Aligha.
Van azonban más baj is az "ezeréves határ"-ral azon túl, hogy kicsit sem esik egybe semmilyen etnikai választóvonallal. Nevezetesen, hogy semmilyen módon nem ezeréves. Nemcsak az vele a baj, hogy a közkeletű Nagy-Magyarország-sziluetthez hasonló csak az Árpád-kor közepére alakult ki (valójában azonban a 19. század második felének állapotát rögzíti), hanem az is, hogy ezek a határok 1920-ban közjogilag, a nagyvilág számára már csaknem 500 éve nem léteztek. Szintén a sokat idézgetett magyar sorstragédiák egyike, Mohács óta a nagyvilág számára Magyarország jó esetben a Habsburg-birodalom egyik keleti tartományaként létezett csak, amelynek egykori, önálló állapotában létezett határai csupán virtuális, belső határként "funkcionáltak". Magyarán Trianonban egy olyan határt kellett volna visszaállítania a békekonferenciának, ha "igazságosan" és "méltányosan" akar dönteni, amely csaknem fél évezrede nem létezett — legalábbis a nemzetközi jogi felfogás szerint. Ezzel szemben mindösszesen "csak" a békekonferencia által alapelvként használt nemzeti önrendelkezés elve állt. Meglepő döntés született? Aligha.
4/ Justice for Hungary
Az igazi hardcore Trianonisták azonban természetesen nem érik be annyival, hogy tiltakozzanak a békediktátum aláíróinál (pláne, hogy ezt az emberi kor határai nem is igen teszik lehetővé), hanem ennek a magyarságot ért rendkívül súlyos méltánytalanságnak a megszüntetését, kijavítását is követelik. Hogy hogyan? Aki figyelmesen szemléli az ezzel kapcsolatos megmozdulásokat, honlapokat, annak számára ez nyilvánvaló kell, hogy legyen: Nagy-Magyarország teljes területi épségének visszaállításával. Vannak itt persze apróságok, amelyek némileg e szent cél ellen dolgoznak. Egyrészt az eltelt több, mint 80 év alatt még inkább kimentek a divatból a csak a történelmi tradíciókra alapozó birodalmak, sőt lassan ez kezd történni az annak idején azok helyébe lépett nemzetállamokkal is; helyüket nemsokára átveszi a határokat csak nagyon kis figyelemre méltató Európa. Ettől az Európától várnák az antitrianonisták, hogy határokat tologasson pusztán azért, hogy X vagy Y vidék az egyre inkább virtuálissá váló Magyarországhoz tartozzon. De tegyük fel, létezhet olyan álláspont, amely valami olyasmiből indul ki, hogy az ún. utódállamok nem alkottak igazán maradandót a kisebbségvédelem területén. Eme valós felvetéssel pusztán csak két probléma adódik. Egyrészt a "határtalan" Európa erre is jó megoldást kínál; másrészt talán illendő volna azt is belátni, hogy ezen a területen Csonka-Magyarország sem nyújtott igazán maradandót. Ebben az országban, több mint 9,5 millió magyar mellett nem tudtunk majd' 20 éve összehozni egy modern kisebbségi törvényt, és az Országgyűlés pont ugyanannyi éve leledzik a mulasztásos törvénysértés állapotában, miután nem képes megoldani a kisebbségek képviseletének kérdését. Vajon mi történne egy olyan országban, ahol a nemzetiségek aránya nagyobb volna 50%-nál? Talán jobb nem is belegondolni.
Az igazi hardcore Trianonisták azonban természetesen nem érik be annyival, hogy tiltakozzanak a békediktátum aláíróinál (pláne, hogy ezt az emberi kor határai nem is igen teszik lehetővé), hanem ennek a magyarságot ért rendkívül súlyos méltánytalanságnak a megszüntetését, kijavítását is követelik. Hogy hogyan? Aki figyelmesen szemléli az ezzel kapcsolatos megmozdulásokat, honlapokat, annak számára ez nyilvánvaló kell, hogy legyen: Nagy-Magyarország teljes területi épségének visszaállításával. Vannak itt persze apróságok, amelyek némileg e szent cél ellen dolgoznak. Egyrészt az eltelt több, mint 80 év alatt még inkább kimentek a divatból a csak a történelmi tradíciókra alapozó birodalmak, sőt lassan ez kezd történni az annak idején azok helyébe lépett nemzetállamokkal is; helyüket nemsokára átveszi a határokat csak nagyon kis figyelemre méltató Európa. Ettől az Európától várnák az antitrianonisták, hogy határokat tologasson pusztán azért, hogy X vagy Y vidék az egyre inkább virtuálissá váló Magyarországhoz tartozzon. De tegyük fel, létezhet olyan álláspont, amely valami olyasmiből indul ki, hogy az ún. utódállamok nem alkottak igazán maradandót a kisebbségvédelem területén. Eme valós felvetéssel pusztán csak két probléma adódik. Egyrészt a "határtalan" Európa erre is jó megoldást kínál; másrészt talán illendő volna azt is belátni, hogy ezen a területen Csonka-Magyarország sem nyújtott igazán maradandót. Ebben az országban, több mint 9,5 millió magyar mellett nem tudtunk majd' 20 éve összehozni egy modern kisebbségi törvényt, és az Országgyűlés pont ugyanannyi éve leledzik a mulasztásos törvénysértés állapotában, miután nem képes megoldani a kisebbségek képviseletének kérdését. Vajon mi történne egy olyan országban, ahol a nemzetiségek aránya nagyobb volna 50%-nál? Talán jobb nem is belegondolni.
5/ Előre a múltba
Azok, akik minden év június 4-én ellepik a virtuális és valós közterületeket hangos "vesszentrianon"-ozással, úgy haladnak előre az időben, hogy arcuk egyfolytában hátrafelé tekint; így aztán csodálkozniuk sem kéne, ha az út göröngyeit nem veszik észre, és megbotolván hanyattzuhannak. Vajon milyen üzenete lehet annak, hogy egy önálló államként a kora-újkorban megszűnt, egy dinasztikus monarchia részeként pedig mindvégig egy feudális alapvetéseihez körömszakadtáig ragaszkodó, és országukat azzal definiáló "elit" által vezetett államalakulatot kíván valaki vissza a 21. század elején? Egy olyan államot, amely "nagy"-ként nem volt képes korszerű módon viszonyulni nemzetiségeihez; és "csonka"-ként is folytatta-folytatja ezt a hagyományt, miközben hangosan ágál a határain túl élő magyarok közösségi jogaiért.
Igazságot Magyarországnak? Világosságot a trianonozóknak.
(*Ezt a posztot még 4-e előtt kezdtem írni, csak egy egykori, csomagkészítő nagybajszú pénzügyminiszterről elnevezett teendőim miatt nagyon elhúzódott az elkészülte.)
7 megjegyzés:
Tehát te még örülsz is Trianonnak, mert akkor ugye ilyen szép logikával levezetve amivel te előhozakodtál, ezt már előbb is kérnünk kellett volna, ugye?
Kedves Névetelen kommentelő!
Hidd el nekem kérlek, hogy nagyon lelkiismeretesen végigrágtam magamat a saját szövegemen, de sehol nem találtam arra való utalást, hogy örülnék a Trianoni békeszerződésnek. (Mellesleg: ki az az őrült, aki egy háború után ne örülne a békének?)
De ez persze mellékszál is. Mert a történelmi tényeknek megvan az a sajátságuk, hogy teljesen függetlenek attól, hogy személy szerint örülünk-e nekik, vagy sem.
Hiába nem tetszik, hogy Kolombusz felfedezte Amerikát, vagy hogy Luther kiszögezte a 95 pontját Wittenbergben, attól ezek még megtörténtek.
És ha azt vizsgáljuk, hogy ki az, akinek ezek a _tények_ kedvére valóak, és ki az, akinek nem, és eszerint próbálunk meg embereket megítélni, akkor jutunk oda, ahol országunk most áll: tele vagyunk elvakult nacionalistákal és liberálkommunista hazaárulókkal.
De ha esetleg megpróbálunk eseményeket összefüggésekben szemlélni, és jövőbemutató tanulságokat találni bennük, akkor esetleg még tanulhatunk is belőlük.
Erre tett kísérletet ez az írás.
Azt gondolom, az már végképp nem az én saram, hogy ennek a témának a kapcsán ennyi rengeteg és szélsőséges balhit él a "történelmi" köztudatunkban.
Jól nyomod Tapír, kár, hogy ilyen kevés értelmes ember van az országban, aki feléri ezt ésszel. És kár, hogy ilyen sok és hangos - mindig a butuskának nagyobb a szája - sérült, szegény beteg lény él velünk, akinek tökéletes kapaszkodó ez a téma, vezetőszál értelmetlen, múltban élő mindennapjaiban, és bűnbak saját nyomorának indokaként. Bűnbak, amivel nap mint nap csillapítja fájdalmát, a fájdalmat, amit saját satnyasága táplál. Mivel képtelen a lábán egyedül megállni, képtelen a rögöket átlépni, a gondjait megoldani, kreatívnak lenni, alkotni. A lehetőség számára elviselhetetlen bizonytalanság, a jövő félelemmel tölti el - mivel még nincs megírva. Ezért él a múltban szegény, beteg ember. A múlt meg van írva, azt írásba adták neki, azt jól meg tudja fogni. Nem ismeri a szürkét, csak a fehéret és a feketét.
( Hát még a színeket... pedig a világ színes, és jól néz ki... )
Sok lényegi észrevételem lenne, de csak enerváltan legyintek...: a mélységesen cinikus "felvilágosító" írás nem lesz köztünk közös nevező, pedig - azt hiszem - valamiféle nemzeti minimum volna az ebben való (köz)megegyezés.
Sevrus: Barna Marha
Én viszont nem állom meg, hogy ne dekódoljam a megjegyzésedet. Tehát nagyjából két állítás jelenik meg benne:
1/ "Nem vitatkozom, mert a cikk és szerzője reménytelen eset, és különben is nekem van igazam". -- Lásd még: tudnék ekkorát ugrani/ilyen gyorsan futni stb., ha akarnék, csak most nem akarok. -- óvoda középső csoport.
2/ "Ha valamiről cinikusan nyilatkoznak, az okvetlenül a nyilatkozót minősíti negatívan, nem pedig magát a nyilatkozat tárgyát." -- hát ezt pedig én épp fordítva gondolom: szerintem igenis ebben a kérdésben is létezhet objektív megközelítés (ennek esetleges alappontjait próbáltam meg leírni); és ez jó esetben egybe is esik a nemzeti közmegegyezéssel, nemcsak itt, mindenütt.
Azért azt ne felejtsük el, hogy az az Anglia és Franciaország nyomta nekünk a nemzetiségi határokat, aki simán halomra gyarmatosított az 1. világháború előtt. Itt akkor a moralizálás csak kamu maszlag a kettős mérce miatt. Egyszerűen győztek, és az ellenfelet padlóra akarták küldeni, amihez a nemzeti önrendelkezés megvalósítása jól jövő álindok.
Ettől még persze Ferenc józsef (és vak magyar támogatói) nagy barmok voltak. Annyira kellett az a Bosznia (minek is?) - ez lett belőle.
Tanulság: légy erős, amihez béke kell és fejlődés. Ha jó életszinvonalat hozol létre, mindenki magától csatlakozni akar majd.
Kedves Tanár Úr!
Én csak most olvastam ezt a posztot. Igaz, hogy származásomból adódóan engem és családom az átlagosnál jobban érint Trianon kérdése, lenne okom az anyázásra, stb, de leendő szakmám alapelvei azt mondatják velem, hogy ez egy korrekt elemző írás, ami további viták alapját szolgálhatná. Érdemes volt elolvasnom.
Üdv,
Benyó
Megjegyzés küldése